A hatvanas években az amerikai fekete előadók lemezei iránt mutatkozó nagy érdeklődést leginkább Berry Gordynak (1929), a Motown-birodalom megalapítójának sikerült kihasználnia. Gordy az ötvenes évek fehér független producereinek megkésett utóda volt: ugyanolyan elszántsággal, bátorsággal és eredményességgel vette fel a harcot a zeneipar uraival, mint tíz évvel korábban Sam Phillips (Sun), Ahmet Ertegun (Atlantic) vagy Leonard Chess (Chess Records).
Egy nyolcgyerekes detroiti fekete család hetedik tagjaként látta meg a napvilágot. Eredetileg profi bokszolóként akarta beírni a nevét az amerikai történelembe, a későbbi legendás bajnok, Sonny Liston azonban nagyon gyorsan kiverte a fejéből ezt az álmot. Maradt a másik szenvedélye, a zene, ám 1951-ben be kellett vonulnia katonának, és hamarosan a koreai háború poklát is átélte. Visszatérése után, a rock and roll beindulásakor vérbeli jazzrajongóként lemezboltot nyitott Detroitban – tönkre is ment egy év alatt. Odahaza a család viszont folyamatosan gyarapodott, ezért Gordy napközben a Ford Motornál robotolt, este pedig dalokat írt, és makacsul dédelgette tovább álmait.
Aztán 1957-ben a detroiti fekete művészek kedvenc szórakozóhelye, a Flame Show Bar tulajdonosa megkérte, hogy komponáljon az általa menedzselt előadók számára is. Így ismerkedett össze a korszak nagy fekete előadóival, Jackie Wilsonnal és Smokey Robinsonnal. Előbbinek két (Reet Petite, Lonely Teardrops), utóbbinak egy (Got A Job) Top 10 slágert adott, és ezek szerzői jogdíjaiból, illetve némi családi kölcsönből 1959-ben megalapította a Tamla Records kiadót.
Gordy helyi rhythm and blues előadókkal (Mable John, Barrett Strong, Smokey Robinson) készített felvételeket, és Barrett Strong Money című dalával mindjárt az r&b-lista 2. helyéig jutott. A szerzői jogdíjak kezelésére ugyancsak 1959-ben Motown néven újabb kiadót gründolt össze, ezzel megvetette az alapját annak a vállalatbirodalomnak, amelyet a későbbiekben összevontan Tamla Motownnak vagy az első sikerek után Hitsville-nek neveztek. És ami a hatvanas években az amerikai populáris zene egyik legnagyobb sikersztorija lett.
Barrett Strong – Money (That's What I Want) (1959)
Beatles – Money (That's What I Want) (1963)
Berry Gordy 1961. február 12-én könyvelhette el az első milliós sikert (Miracles: Shop Around), december 10-én pedig egyik dala (Marvelettes: Please Mr. Postman – később a Beatles is előadta) már vezette az amerikai listát. Ettől kezdve nem volt megállás. Gordy az évtized közepétől joggal nevezte el Detroit belvárosában kiépülő birodalmát Hitsville-nek, hiszen 14 pop- és 20 r&b-listavezetőt jegyzett, további 46, illetve 75 felvétele került be a pop Top 50-be és a r&b Top 20-ba.
A fekete (de dédapai vonalon fehér gyökerekkel is rendelkező) menedzser titka egyszerű: tehetséges, élelmes és jó szimatú üzletemberként jó időben, jó helyen, jó lemezekkel jelentkezett. Motown-soundnak vagy soulnak nevezte el a feketék új zenéjét, ráérezve, hogy ez a kifejezés sokkal árnyaltabb, finomabb, elegánsabb, szalonképesebb, mint a „mocskos” rhythm and blues. Szívügye, mániája, élete volt a megújított fekete zene, ami nemcsak üzleti sikereket hozott számára, de lehetővé tette, hogy a hatvanas évek elejétől ismét fekete előadók új hulláma törjön be a fehérek uralta popélvonalba.
Gordy – elődeivel ellentétben – már nem manufakturális módszerekkel dolgozott, hanem módszeresen építette vállalatbirodalmát. A sikereivel szerzett pénzt folyamatosan visszaforgatta, állandóan terjeszkedett, bővítette piacát, kiadókat alapított, és azokat márkanévvé fejlesztette. A hatvanas évek közepére megteremtette a Motown-imázst, és ragaszkodott hozzá, hogy munkatársainak munkastílusa, életmódja, még a frizurája, sminkje, öltözködése és magánélete is a sikert szolgálja. A kiadókkal kapcsolatban álló művészekkel különleges, bensőséges, családi és kreatív viszonyt alakított ki. „Olyan volt ez a kapcsolat, mint a házasság” – emlékezett a kezdeti évekre egyik legnagyobb sztárja, Diana Ross, a Supremes énekesnője. Mások a különleges csapatmunkát hangsúlyozták, ismét mások a kiadónál uralkodó bensőséges, humánus viszonyokat.
Marvelettes – Please Mr. Postman (1961)
Beatles: Please Mister Postman (1963)
Gordy kiadóként, producerként a slágergyártás korábbi módszereivel is szakított. Igyekezett mindent előbb házon, majd néhány év múlva a vállalati birodalmán belül megvalósítani. Pontosan olyan tervszerű, futószalag-termelés folyt Hitsville-ben, mint a Ford autógyárban. A Motownhoz tartozó előadók – akiknek zöme az utcáról került a rivaldafénybe – Gordy irányítása alatt évi három-négy, nemritkán hat-nyolc kislemezt készítettek, valamennyien legalább nyolc-tíz slágert könyvelhettek el a karrierjük során. A kiemelkedően sikeres előadók (Supremes, Four Tops) azonban legjobb éveikben akár évente négy-öt slágerrel rukkoltak elő.
A „zenegyár” a hatvanas években ontotta a slágereket: a Hitsville-ben készült kislemezek 75 százaléka (!) toplistás helyezést ért el, így a független kiadó több kislemezt adott el, mint bármely nagy lemeztársaság.
A hatvanas évek elején ő fedezte fel a később sikeressé vált fekete férfi és női előadók zömét, mint ahogy – Phil Spector mellett – az elavult doo-wop hangzás korszerűsített változatával ő hozta vissza a köztudatba a férfi és női vokálegyütteseket is. Olyan, a hatvanas években meghatározó jelentőségű előadók dolgoztak a keze alatt, mint a Supremes, a Four Tops, Martha Reeves and the Vandellas, a Smokey Robinson and the Miracles, a Marvelettes, Mary Wells, a Temptations, Stevie Wonder vagy Marvin Gaye.
Supremes: Where Did Our Love Go (1964)
A fekete zenék korábbi stílusaiból megőrizve-megújítva jellegzetes új hangzást (Motown-sound vagy Detroit-soul) hozott létre. A recept: végy egy könnyen énekelhető, dallamos, gyakran ismételt melódiát, írass hozzá közérthető, hétköznapi témákkal, főleg szerelemmel és párkapcsolattal foglalkozó szöveget, keverj alá sodró lendületű, könnyen tapsolható gospel- vagy rhythm and blues alapú zenét, amelyet vonósok, harangok, gitárok lágyítanak, édesítenek, de eközben azért a dob-basszus ritmusszekció kérlelhetetlen, erős groove-val hajtsa-űzze a ritmust, hogy a zene hallgatóját a táncparkett felé csábítsa.
A Brian Holland, Lamont Dozier, Eddie Holland szerzőtrióval íratta a dalokat – a prototípus a Supremes Where Did Our Love Go című 1964-es száma volt. A trió már főállásban az előző évtől dolgozott neki, ami azt jelentette (ez nem vicc!), hogy reggel kilenckor valamennyien bélyegeztek a Hitsville bejáratánál. Stúdiónak berendezett irodájukban az elkövetkező években szólistáknak, együtteseknek, férfiaknak, nőknek egyaránt profin és gyorsan szállították az alapanyagokat. Óvatos becslések szerint is minimum 50 világsiker fűződik a nevükhöz. A legeredményesebbek kétségkívül a Supremesszel voltak: 1964 júniusától (Where Did Our Love Go) sorozatban hat listavezetőt írtak nekik, így a hatvanas évek közepén Diana Ross két vokalistájával egyedüliként lehetett méltó riválisa a Beatlesnek.
A sikerben döntő érdemei voltak a Gordy által összeválogatott stúdiózenekarnak, a Funk Brothersnek, melyet a hatvanas években egy korábbi bebopzongorista, Earl Van Dyke irányított, aki páratlan szakmai felkészültségével, rutinjával éppúgy a siker részese lett, mint a szerzőtrió tagjai. Bár a zenészek gyakran változtak, a ritmusszekciót alkotó Harry Benjamin dobos és James Jamerson basszusgitáros minden felvételen szerepelt, és biztosította az azonnal felismerhető és összetéveszthetetlen soundot.
Martha and the Vandellas – Dancing in the Streets (1964)
Kinks – Dancing In the Street (1965)
David Bowie & Mick Jagger – Dancing In The Streets (1985)
Gordy azonban nemcsak a hangzást, az új popzenei know how-t, de annak piaci értékesítését, marketingjét is új üzleti alapokra helyezte. Sztárjai rendszeresen vendégeskedtek a legnézettebb szórakoztatóműsorokban, az Ed Sullivan Show-ban, a Dean Martin Show-ban, a Tonight Show-ban, a Hollywood Palace-ban és az Orange Bowl Parade-ban. Ugyanakkor hozzájárult, hogy felfedezettjei állandóan szerepeljenek az éjszakában, persze mindig csak a legelőkelőbb helyeken, New Yorkban a Copacabanában, az Apolló Színházban vagy a Las Vegas-i nagy szállodák színpadán.
Így Berry Gordy felfedezetteit szinte minden közönségréteg megismerhette, és az évtized közepén ezek a sztárok az amerikai popipar csúcstermékeinek számítottak. Birodalmához nyolc hanglemezkiadó, egy zenekiadó, egy menedzseriroda és egy tehetségkutató részleg tartozott, és ez akkoriban valóban egyedülálló teljesítmény volt. Gordy tehát lényegében öt év alatt megvalósította gyerekkori álmait: beírta nevét az amerikai szórakoztatás történelmébe.
Mary Wells – My Guy (1964)
