Az Andrássy úton, Nemo kapitány Nautilusában

A Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei alapján 1883 és 1885 között készült épület az ország egyik legszebb részén, a Magyar Állami Operaházzal szemben, egy francia hatású, szinte önálló mikroklímájú kis téren áll, mégis sokáig mostohán bánt vele a sors. Feliratkozott arra a szégyenlistára, amelyen hosszú ideig szerepelt a Várkert Bazár, a Párisi Udvar és a Corvin Áruház is. Szerencsére már mind a négy épület megújult, és legszebb arcát mutatja.

A korai francia reneszánsz formavilágát idéző ingatlan falai között W Budapest néven immár luxushotel üzemel, amellyel egy átlag magyarnak persze nem sok dolga akad, nyugtázhatja viszont, hogy megszépült az utcakép, és ha éppen erre fagyizik, érdeklődve figyelheti a teraszt, ahogy a közeli Louis Vuitton vagy a szintén alig néhány lépésre található Gucci kirakatait is. A látvány tehát azokat is jó érzéssel töltheti el, akik számára távoli univerzum az öt csillaggal jelölt galaxis. Viszont az egyik nagy kérdés így hangzik: újjászületett-e a földszintjén egykor működő Drechsler kávéház, ahol olyan művészek jártak, mint Szinyei Merse Pál, Puccini, Ibsen vagy Mahler? (Az épület egyik neve – Drechsler-palota – épp a kávéház üzemeltetőjéről, Drechsler Béláról ragadt a házra, és valljuk be, jobban hangzik, mint a „MÁV Nyugdíjintézetének bérháza” elnevezés.) A tét tehát nem kicsi:

visszakapja-e a város legendás kávéházát, amelynek hírneves árkádos fotója – Klösz György felvétele – a magyar millennium egyik legemblematikusabb képe?

Példánk is van ennek szemléltetésére: igaz ugyan, hogy a hetedik kerületi pazar New York kávéházat szépen felújították a 2000-es évek elején, de végül nem lett vele meghitt viszonya a városnak, alig vannak itt pesti vendégek. Csak akkor jön ide a hazai közönség, ha irodalmi estet rendeznek a magyar irodalom e „szentélyében”. Jogos lehet a kérdés: a Belváros szövetébe erősebben integrálódott Andrássy úti helyszínt befogadja-e a város, azaz használja-e majd, vagy turisztikai safe space lesz? Az is igaz, a lokációt tekintve erősebb élmény az Operaház aurájában állni, mint a Blaha-aluljáró mellett.

Mivel már azok is kevesen vannak köztünk, akik a Drechsler (ismét másik nevén: Reitter) kávéház 1948-ig így-úgy létező utódintézményeiben megfordultak, az emlékezetben jórészt Állami Balettintézetként él az Andrássy úti palota, de vannak, akiknek a Tütü Tangót és az egykori Est FM rádió partijait juttatja eszükbe. Vagy éppen azt az irodalmiest-sorozatot, amelynek egyik alkalmával Marczinka Csaba fiatal költő egy korsó sört öntött Bárdos Deák Ágnes underground díva fejére, mert nehezményezte provokatív kérdéseit. Volt, akit a Tütü Tangó latin partijai ébresztettek rá, hogy már nem elég, ha a Crime & the City Solution és Nick Cave után jó ritmusban váltott a Portisheadre, a Massive Attackra vagy éppen LTJ Bukemre, mert eljött az idő, hogy céget is kell alapítani, nem csak háti könyvtárat. Ekkor füstöltek el a kilencvenes évek utolsó illúziói, hogy úgymond értelmiségiként is lehet élni.

Ez volt ennek az évtizednek a legvége, a Tütü Tangó, a Ráckert és a Romkert ideje, de aztán „bezárt” a Tütü, és a Balettintézet épülete húsz évig Budapest egyik legértékesebb szellemházaként bámulta az egyre inkább magára találó Andrássy utat. Szinte évente röppentek fel hírek, hogy a mind nagyobb összegekért továbbadott épületet most már tényleg felújítják, de aztán a város elengedte a dolgot, egészen addig, mígnem arról érkeztek egészen vad értesülések, hogy „bizonyos körök” szándékosan hagyják életveszélyessé válni az 1997-ben kétszázhúszmillió forintért eladott (azaz elkótyavetyélt) házat, hogy aztán majd le kelljen bontani.

Volt is némi civil mozgás 2010 körül, amikor elterjedt, hogy egyesek tudatosan nyitva hagyják a csapokat, hogy eláztassák a falakat. A Drechsler-palota megmentéséért még petíció is született, amelynek aláírói azt kérték, hogy a kormány szorítsa rá az Andrássy úti világörökség részét képező Drechsler-palota tulajdonosát, hogy állítsa meg az épület létét fenyegető állagromlást. Válaszul a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma kiadott egy közleményt, mely szerint a kultúráért felelős államtitkárság elkötelezett a Drechsler-palota megmentése ügyében. Aztán megint hosszú ideig nem történt semmi, majd egyszer csak, mint valami városi mesében, éppen erre buszozott a miniszterelnök Tarlós István főpolgármesterrel, és a kamerák kereszttüzében szóba került a palota ügye. Aztán a történet szép lassan elmozdult a holtpontról, és 2023-ban elkészült az, amiben egy ideig talán már csak A diótörő karácsonykor szemközt látható mesefigurái hittek, de nekik az ilyesmi amúgy is kötelező.

A nagy kérdés most már csakugyan az, hogy aki kávéházi hangulatra vágyik, a Mándy Iván és Pilinszky által is látogatott Művész cukrászdát válassza-e, esetleg a számos filmben is „nagyot alakító” art decós Callasba üljön be, vagy esetleg a most elkészült W Lounge-ba, amelynek már a neve sem utal az épület egyetlen korábbi időszakára sem, pedig volt neki néhány. Van itt valami a korai nyolcvanas évek játékos posztmodernjéből, ahogy visszaidézik a Balettintézet gömblámpáit, és a belsőépítészet más megoldásai is leginkább erre a korszakra reflektálnak, ugyanakkor meglepő, hogy az épület számos identitásából legkevésbé a kávéházi narratívát idézték meg.

A Bauhausra és a szocialista modernizmusra egyaránt visszautaló gömbbúrák a hidegségükkel ellenpontozzák a dekoráció buja televényét. Néha olyan érzésünk van a zöld pasztelles világot szemlélve, mintha víz alatt lennénk, Nemo kapitány Nautilusában. A „bezártságérzést” növeli a W Lounge tükrös álmennyezete is, mert meglepő, de ez a megoldás inkább szűkíti, mintsem tágítja a teret, amelyet a Bowler James Brindley (London) és a Bánáti + Hartvig (Magyarország) belsőépítészei vizionáltak. Annak ellenére azonban, hogy többféle formájú és színű foteleket látunk, a W Lounge egységes hatást kelt, amit a következetes anyaghasználatnak (például a rézpanelnek) és a zöldes színárnyalatnak köszönhetünk.

A bár – mert bárban vagyunk, nem kávéházban – a rafinált optikai elemek felhasználása ellenére is hosszú cső benyomását kelti, így aztán az attraktív bárpult sem érvényesül a szűk földszinti traktusban. Ezt kívánják tompítani a rézből készült, orientalista hangulatú, boltíves, rácsoskapu-szerű térelválasztások. De hiába a prémium anyaghasználat, ha a zenei ajánlat a kereskedelmi rádiókat juttatja eszünkbe. Egy ilyen nívójú helyen ez zavaró. Nem mondjuk, hogy Juhász Elődnek vagy Czigány Györgynek kéne elindítania egy high-end lemezjátszón Bach albumait, de a streamingcsatornák slágerei helyett szerencsésebb lett volna mondjuk valami lounge-os jazzélmény. Amúgy minden csupa textil, párnák mindenhol, és ez ad egyfajta intim és keleti érzést. Ezzel érzéki ellentmondásban van a toalett Barbie-rózsaszín világa.

Bár hívogató teraszával a W Lounge nyitott a város felé, azzal, hogy lemondtak a kávéház intézményéről, arról szintúgy letettek, hogy a várost is meghívják egy kávéillatú időutazásra, s hogy itt kulturális tér legyen. Persze a hotel lobbija, bárja és étterme zárt világ, hiszen aki ide belép, a sakktáblaszerű márványlapokon néhány lóugrással a vendégszobák közelében találja magát, és a jövés-menés csökkentette volna a macskalépteken járó pihe-puha luxus érzését.

Egy kávét ásványvízzel azért bárki megengedhet itt magának (cukrászat nincs), de a W Lounge-ba szervezhetünk évfordulókat, első randikat is, illetve stílszerű lenne betérni ide egy pohár pezsgőre, miután megnéztünk valamit az Operaházban. Mondjuk Puccini Turandotját, ha már valaha maga a mester is megfordult a Drechsler-palota kávéházában.

Nyitóképen a Drechsler-palota felújított épülete az Andrássy úton. Fotó: Shutterstock