Nagy Gábor festőművész Szolnokon látható, Időrétegek című jubileumi kiállítása valóság és képzelet, realitás és látomás határait feszegeti, valamint az idő rétegeinek vizuális rögzülését tárja elénk.

Nagy Gábor magyar festőművész.jpg
Nagy Gábor festőművész műtermében. Fotó: Böjtös Kinga

Nagy Gábor Munkácsy Mihály-díjas festőművész 1974 óta a kortárs magyar képzőművészet meghatározó alakja. 2015-ben a Szolnoki Képzőművészeti Társaság éves seregszemléjén elnyerte a Damjanich János Múzeum díját, és ezzel kiállítási lehetőséget is a Szolnoki Galériában. Erre most kínálkozott a legkiválóbb lehetőség, mivel a művész kettős jubileumot: 75. születésnapját, valamint művészi pályafutásának ötvenedik évfordulóját ünnepli. „Ilyenkor mélyebbre áshatok, és olyan irányokba is tehetek lépéseket, amelyek létezését eddig csak sejtettem. Az ember pályája folyamatos és nagyon hosszú építkezés, és egy-egy ilyen jelentőségteljesebb állomás segít az elrendezésben, a fontossági sorrend újbóli felállításában” – mondta a kiállításról.

Az Időrétegek című tárlat öt évtizedes munkásságából ad merítést, a korai munkáktól a legfrissebbekig. Leginkább papíralapú munkáit vonultatja fel, de festményei és szobrai is helyet kaptak a Szolnoki Galériában. A kiállított mintegy száz mű nagyrészt a műterméből érkezett, de magángyűjteményekben őrzött alkotások is kerültek közéjük. A hatalmas életműből válogató anyag elrendezésébe nem kívánt beleszólni, azt a tárlat kurátorára, Képiró Ágnes művészettörténészre bízta.

„Én javasoltam, hogy a művész által előválogatott művekből melyek kerüljenek be a tárlatba, majd közösen, a kiállítótérben véglegesítettük az anyagot. A bejárási útvonal elején, a galéria földszintjén Nagy korai alkotásai láthatók, majd ezt különböző tematikák szerinti csoportosítások (Fűkatedrálisok, Tájmetszetek, Tájsebek, Tiszagáti történetek) követik: főleg portrék és tájképek, Provence és Toscana ihlette sorozatok és az Elfelejtett portrék sorozat” – mondta el kurátori munkájáról Képiró.

12 Nagy Gabor Tiszagati megfigyeles V. 2012. vegyes t., 76×56 cm.jpg
Nagy Gábor: Tiszagáti megfigyelés V (2012). Fotó: Csiszár Róbert / Damjanich János Múzeum

Nagy és Szolnok kitüntetett helyet foglalnak el egymás életében: a művész személye és munkássága jól ismert a településen élők számára. Szintén festőművész feleségével, Nádas Alexandrával rendszeres látogatója a szolnoki művészeti eseményeknek, és sokakhoz személyes, baráti viszony is fűzi őket. De nem csak a jelen, a múlt szálai is az Alföldhöz, Csongrádhoz és a Tisza-gáthoz kötik. „Mindannyiunknak vannak meghatározó alapélményeink, amelyek nagyon erősen hatnak ránk, életünk hajnalán ezekben kezdünk el lubickolni és egyre mélyebbre ásni, hogy felhozzuk a bennük rejlő lehetőségeket. Én így voltam a Tisza és a Körös folyók találkozásánál fekvő alföldi várossal, Csongráddal, ahol az egyetemi kötelező művésztelepi gyakorlatomat töltöttem. Az ott látottak vizuálisan és emberileg egyaránt nagyon szíven ütöttek. Olyan archaikusan tiszta állapotot érzékeltem akkor, és olyan muníciót szedtem fel, amiből a mai napig táplálkozom. Még ma is élénken él bennem, ahogyan egy idős házaspár hatalmas vesződséggel tolja fel a gátra a biciklijét, amin hatalmas szekrényt cipelnek. Egyszerűen nem hittem el, amit látok: magának a sziszifuszinak a megtestesülése volt, az emberi küzdelem és akarat diadala. Ilyen és ehhez hasonló vizuális és emberi élmények sora fűz ehhez a csodás vidékhez. A csongrádi biciklis élmény azóta alapmotívum a képeimen, a kiállításon is számos variációja felvonul.”

Nagy sokféle műfajban alkot, de a témaválasztása szinte kivétel nélkül közös motívumokat vonultat fel: gyakran foglalkozik a természettel, a vidéki élettel, a kétkezi, egyszerű emberek és állatok mindennapi életével és tisztaságával. Az alföldi festészet kiemelkedő jelentőségű mestere, Tornyai János volt rá a legnagyobb hatással, de Barcsay Jenő és Vaszkó Erzsébet festőművészek emberi és művészeti magatartását is példának tekinti. Bár Budapesten született, mindig is a vidéki életforma állt közel hozzá: a földhöz való kötődés, a táj és az ember kapcsolatának szerepe genetikusan kódolva volt benne, mint mondja. Nagyapjának, aki lószerszámkészítő és szíjgyártó mester volt, az egyik legfontosabb alapélményét köszönheti. „Nagyapám rajzban kommunikált velem. Lerajzolta, milyen hatások, élmények érték, milyen gondolatai voltak. Rajzban mondta el, milyen egy fakötés, hogyan épít össze két szíjat vagy miként varr meg egy gyeplőt. Úgy rajzolt, mint egy isten! A mai napig érzem az illatát. Ha nagyon mélyre akarok lemenni, őt hívom elő.”

06.jpg
Nagy Gábor Időrétegek című kiállítása a Szolnoki Galériában. Fotó: Simon Ferenc / Damjanich János Múzeum

Bár az alföldi táj, annak vizuális tagoltsága és elemei a kezdetek óta prioritás Nagy munkásságában, más vidékek is magukkal ragadták. Ilyen volt Provence, ahol ugyancsak egy művésztelepen töltött el hosszabb időt. Lebilincselte a horizontális és vertikális irányok találkozásának látványa, az Alföld síkságához szokott szeme megdöbbenéssel érzékelte az ég felé tornyosuló bazalthegyek vertikális formáját. A két élmény több alkotásában is vegyítette.

Az emeleten nagy méretű, feltűnően sötét árnyalatú képbe botlik a nézelődő tekintete, amely birkanyájat és dinnyehéjon egyensúlyozó kisfiút ábrázol – utazásról mesél, amely ugyancsak rendszeres ihletforrás Nagy számára. „Egy sor hétköznapinak tűnő, mégsem elhanyagolható utazás van az ember életében; számomra ilyen a négy és fél éves kisfiunkkal együtt töltött idő, aki valósággal bearanyozza az életünket. Olyan adomány, ami folyamatosan mozgásban tart, érzelmi töltést ad és előrevisz.”

10.jpg
Nagy Gábor: Utazás (2023). Fotó: Csiszár Róbert / Damjanich János Múzeum

Kezdettől foglalkoztatja az idő és vizuális megragadásának lehetősége. Képiró a kiállítás alkalmából megjelent, Elfelejtett portrék című katalógus kísérőtanulmányában így fogalmaz: „Valamennyi alkotásának kulcsfontosságú gondolata az idő, annak rögzülése és megmaradása az emberi emlékezés olykor elhomályosító és torzító, máskor darabosan egymásra rétegződő sajátosságaival.” Nagy így vall erről: „Az idő megragadásának vágya és igyekezete az emberrel egyidős, ősi jelenség. Nem én vagyok az első, akit ez nem hagy nyugodni. Az élet az idő rétegeinek összességéből áll, amit egy alkotáson vizuálisan is meg tudok jeleníteni. Ha húzok egy vonalat, majd egy következőt, majd újra és újra egyet, a mozdulatok között bizonyos időintervallumok telnek el. Ezeket én időhártyáknak nevezem, amelyek egymásra rakodásából áll össze az időréteg – innen a tárlat címe is. Miután ezek a hártyák elérnek egy bizonyos »vastagságot«, jó esetben képesek lesznek megszólítani a szemlélőt. Az embernek van egy érzelmi emléktartománya és egy vizuális memóriatartománya, és a kettő egymáshoz való viszonya az idők során változik. Ezt a változást vizuálisan megfogalmazni számomra fantasztikusan izgalmas feladat.”

Az alkotáshoz látomás és indulat kell – ezek Füst Milán gondolatai, aki többször vallott alkotói gyakorlatáról és műhelytitkairól, és akinek Nagy szerint a kisujjában volt a „teremtés kínokkal teli folyamata”. A tőle kölcsönzött életteliség eszménye lebeg Nagy szeme előtt, hiszen, mint mondja, az élmény hihetetlenül mozgósító erejű, és benne rejlik az életteliség lehetősége. Minden munka megkezdése bizonytalan, de izgatott állapot. Ebben kezd el az ember gyomlálni, és egyre határozottabban haladni a gondolata megfogalmazása és az önállóan is létezni tudó forma megalkotása felé.

11 Toscan jelenet 2010.jpg
Nagy Gábor: Toscan jelenet (2010). Fotó: Csiszár Róbert / Damjanich János Múzeum

Ha végigsétálunk a galéria tágas, szellős terében, az az érzés lesz rajtunk úrrá, hogy bár Nagy alkotásai valós tájakat, embereket és állatokat ábrázolnak, erősen látomásszerűek. Ez nem véletlen, sőt a művész szándékának gyümölcse: „A határesetek mindig nagyon foglalkoztattak. Lázasan dolgozom azon, hogy a konkrét és az elvont közé rést üssek. Az ennek határán való egyensúlyozás érdekel. Az, hogy hol van az a pont, ahol a kettő együtt működik.”

A tárlat pazar és gazdag: a festményeken kívül a vegyes technikával és grafitceruzával készült, papíralapú munkák és kisplasztikák is megtekinthetőek, a vitrinekben pedig Nagy Gábor fotói, útirajzai és vázlatfüzetei kaptak helyet. Képiró úgy véli, hogy a kiállítás komplex módon és sokszínűen adja vissza Nagy elmúlt fél évszázados alkotói termésének esszenciáját. Lenyűgöző az a technikai, mesterségbeli tudás, könnyed anyaghasználat és megszerkesztettség, amely az alkotásaiból árad, mondja.

09.jpg
Nagy Gábor: Kompátkelés (1976). Fotó: Csiszár Róbert / Damjanich János Múzeum

A 2024. június 30-áig megtekinthető kiállításhoz kapcsolódóan, Elfelejtett portrék címmel 56 oldalas, magyar és angol nyelvű tematikus katalógus jelent meg, amely a Szolnoki Galériában és a Damjanich János Múzeumban vásárolható meg.