„Az ember egyszerre legyen hűséges és nyitott az új dolgokra” – Interjú Novák Jánossal

Az előadásaikkal kapcsolatban mindig hangsúlyozza, hogy a
gyerekek számára rendkívül fontos az első zenei élmény. Az Öné mi volt?

Apám audiológus orvos és szenvedélyes csellista volt. Sokat játszott anyám mellett a várandóssága idején is, és egyszer azt álmodta, hogy miközben Schumann Träumerei-jét játssza, ül vele szemben egy szőke fiatalember, aki azt mondja: „Add ide, ezt már jobban tudom!” Ez voltam én, és még meg sem születtem, amikor eldőlt, hogy mennyire meghatározó lesz számomra a zene. A zene pedig apám számára a csellózást jelentette.

Soha nem érezte ezt kényszernek?

Egy darabig nem. Könnyen ment, és apám sokat foglalkozott velem, amire még az öcsém is irigykedett. Kamaszként viszont mindent kipróbáltam: kerámiáztam, hatodik osztályosként Előre címmel iskolaújságot alapítottam, verseket, cikkeket írtam, gitározni kezdtem. A lapot stencillel sokszorosítottuk, a gépet a tanáriban tartották, szigorú őrizet alatt.

Miért?

Csak hogy valami mást csináljak. Örömmel töltött el, hogy ez is megy meg az is. A csellózásban jelentősen visszavetett, hogy néhány kényszerű tanárváltás után olyasvalakihez kerültem, akinek sok tanítványa volt, és nem foglalkozott velem különösebben. Nekem azonban fontos volt, hogy szeressék, amit csinálok; a kapaszkodáshoz nem volt sok kedvem, nem inspirált.

A zeneszerzésre hogyan talált rá?

Nem tekintettem zeneszerzésnek. Szívesen írtam versekre dallamokat, hogy el tudjam őket énekelni, ebben már erősen közrejátszott a Cseh Tamással való együttműködés. Az első Ady-estemnek is a Huszonötödik Színház adott otthont. Tamás is énekelt benne, húsz zenész volt a színpadon. Iglódi István meg is jegyezte, hogy gigantomán vagyok, mert az énekesek már fel sem fértek a színpadra. De én azt akartam, hogy úgy szóljon minden, ahogyan elképzeltem. Mondjuk a Huszonötödik Színházban ennek esélye sem volt arra, hogy ennyi szereplővel komolyabb szériát éljen meg, de nem is volt rá szükség, mert akkor elnyertem egy németországi ösztöndíjat, és elmentem egy évre Münchenbe főiskolásnak.

Újra meg kellett barátkoznom a csellóval. Olyan szeretetet, figyelmet kaptam a német professzoromtól, amilyet apámon kívül mástól még soha. Az órákon általában ő szégyellte magát, ha nem gyakoroltam, ezért elkezdtem sokkal több időt a csellóra szánni. Azt mondta, három év múlva egy első osztályú német zenekarban játszhatnék, ám én az ösztöndíjas év elteltével hazajöttem. Amikor télvíz idején meglátogatott egy volt konzis barátom, döbbenten kérdezte: „Itt vagy a világ egyik fővárosában, és nem mész operába, sehova?” Engem könnyű volt rávenni arra, hogy mit ne csináljak, így aztán gondoltam egyet, és autóstoppal bejártam Németországot.

A zenekari muzsikálás sosem vonzotta?

Nem igazán. Bár boldogan játszottam a Bach-Orchesterben,
mikor Karl Richter meghívott, de összességében nem vonzott a dolog.

Akkoriban is szívesen improvizált?

Az improvizálás Cseh Tamással jött, aki, ha nem jutott eszébe valami, megismételt egy versszakot, egy dallamot, tehát annyit tudtam, hogy melyik dalban milyen hangszeren játszom; hogy mit, azt mindig ott kellett megfejtenem, és ez engem nagyon szórakoztatott.

Hogyan ismerkedtek meg Cseh Tamással?

Öcsém révén (Novák Emil operatőr – a szerk.), aki
járt Jancsóékhoz. Ők mondták, hogy van itt egy fiatal énekes, aki a
Huszonötödik Színházban szeretne valamilyen műsort, ám fél egyedül fellépni. Mi
akkoriban már együtt játszottunk Márta Pistával, Kecskeméti Gabival a
Körszínházban, majd a Tháliában, és nagyon érdekelt minket, mi van a
Huszonötödik Színházban, ahová elég nehéz volt bejutni. Ez volt a fő ambícióm,
Tamásról semmit nem tudtam. De az után két héttel, hogy bemutattak minket
egymásnak, már próbáltunk, majd bemutatónk volt. Aztán a Tamást övező hatalmas
sikerből halvány fénysugarak rám is sütöttek, és azokban sütkéreztem.

Sosem akart frontember lenni?

Hosszú ideig nem, és amikor elkezdtem, rosszul is állt. Tán ma is így van, de beláttam, hogy bizonyos dolgokat nem bízhatok másra. Nem azért, mert más ne tudná jobban, hanem mert

akkor érdemes közönség elé vinni egy műsort, ha van mögötte személyes üzenet.

Egy színész el tud énekelni egy sanzont, abba beleénekli a sorsát, és amikor kiáll egy műsorral, az óhatatlanul az ő életéről szól majd. Hamar felismertem, hogy Balkay Gézától Bubik Istvánon át Juhász Jácintig mind kiválóan énekelik az Ady-dalaimat, és mindig szívesen jönnek, ha hívom őket, de az egészért mégis nekem kell vállalnom a felelősséget.

Előveszi időnként a csellót?

Elő-előveszem, nem esett ki teljesen a kezemből, de csellistának az nevezheti magát, aki mindennap gyakorol. A hangszerem megvan, sőt megörököltem apám hangszerét is. Még viola da gambám is van, és Benkő Dániel egy-két lemezébe is belenyikorogtam a bélhúros hangszeren.

A dalszövegírás miért nem vonzotta?

A vers keretet adott. Nagyon zavarban voltam, amikor Gárdos
Péter vagy később Schiffer Pál megkért, hogy írjak filmzenét. Hát mire, mi a
szöveg? Amikor Kazimir Károly előadásaiban játszottunk, emlékszem, azt mondta: „Játsszátok
a zenét!” „Melyiket, a szomorút vagy a vidámat?” – kérdeztem. „A jó zenét!” A
versek megértéséhez a megzenésítések során jutottam közelebb.

Máig gyakran zenésít meg verseket.

Rengeteg Szép Ernő-, Kosztolányi Dezső- és Ady-verset
zenésítettem meg, mindből kitelne egy-egy est.

A Facebook-oldalára rendszeresen tesz fel ilyen videókat.

Ebben jócskán szerepet játszik az exhibicionizmusom is.
Felveszek videóra különféle változatokat, és
amikor úgy érzem, készen van, zeneileg összefogott a produkció, és közben a
közönséggel is tartani tudom a kapcsolatot a tekintetemmel, akkor feltöltöm.

Hogyan tanult bele a színházi eszköztárba?

Nagyon sok kísérőzenét írtam a Madách Színháznak, a
Körszínháznak, a Cyranótól A fösvényig. A Vándor-móka volt az első verses-zenés
összeállításom a régi Egyetemi Színpadon, aztán jött a Bors néni Dajka
Margittal. A Játékszínben csináltam a Mauglit. Keres Emil játszotta Sir
Kánt, és megkérdezte: „Miért nem csinálsz a Radnótiban is valamit, ahol zenei
vezetőként dolgozol?” Így jött a japán mese: Horváth Péter mesejátéka, A
farkas szempillái. Ebben kipróbálhattam mindent, amiről azt gondoltam, hogy
a zene, a mozgás összefonódásának „kabukis” hagyományait követi. Szerencsére a
magyar gyerekekhez is közel állt ez a stilizált színpadi nyelv.

Az gyerekmese?

Próbálom visszafogni magam, hogy ne szarkasztikusan feleljem, amit már olyan sokszor elmondtam: hogy nincs gyerekmese. Mese van, amely eredetileg felnőtteknek szólt, majd fokról fokra csúszott lejjebb az egyre fiatalabb korosztály érdeklődési körébe. Az egykori udvari zene hagyományai is így maradtak ránk a mai népzenei gyakorlatban. A Grimm-mesék felnőttmesék. Összegyűjtötték a közszájon forgó, egymás szórakoztatására előadott történeteket, és lényegében ez lett az első német népi szöveggyűjtemény, amely a nyelv alakulásában is fontos szerepet játszott. A mese funkciója eredetileg nem az volt, hogy a gyerek előbb elaludjon, hanem egy közösség tagjai meséltek egymásnak történeteket, amelyek felvetései mindannyiukat foglalkoztatták. A gyerekmese degradálóan hangzik. Hiszen mit olvasunk szívesen a gyerekeinknek? Amit magunk is élvezünk.

A Bors néni bemutatója idején nagyon más volt a
gyerekszínházról alkotott felfogás.

Már a Vándor-mókánál sem törődtem a konvenciókkal. Összevissza vágtam verset, szöveget, ami tetszett, hogy jó legyen a játék ritmusa, lekösse a gyerekek figyelmét. Akkor még nem volt bennem olyan tisztelet a szerzők iránt, mint ma. Tamkó Sirató Károly eljött megnézni. Gondoltam, botrány lesz. Egy versszak itt, egy másik ott… Aztán amikor az előadás után hátrajött, azt mondta: ő ilyen jót még nem látott. Úgy éreztem: ez az én emberem!

A gyerekszínházzal a legfőbb probléma akkoriban az volt, hogy mindenáron tanítani akart. Vacak a darab, de valami nagyon fontosra tanít – ugye értjük, hogy ez önfelmentés? A nevelői felsőbbrendűség nem fedi el az előadás hibáit fügefalevélként. Ma már a legtöbben egyetértünk azzal, hogy a gyereket nem úgy taníthatjuk meg bármire, ha felemelt ujjal előadjuk neki vagy beleverjük a fejébe, hanem ha példát mutatunk. Ha a legsúlyosabb ostobaságokat nézzük a tévében, és esténként megverjük egymást, hiába mondjuk a gyereknek, hogy legyen szelíd és olvassa a klasszikusokat. Ahogyan mi élünk, olyan lesz a gyerek! Ha kifog egy jó tanárt, tovább gyarapszik. Nekem ebben szerencsém volt, a tanáraim kinyitották előttem a világot.

Miért érezte úgy 1992-ben, hogy szívesen vállalkozik a Kolibri Színház vezetésére?

Megint csak vissza kell mennem a Bors nénihez. Amikor elhatároztuk, hogy bemutatjuk, az akkori feleségemmel felmentünk Nemes Nagy Ágneshez, akitől minden tekintélytisztelő ember rettegett. Vittünk a díszletet jelképező dobozokat, elővettem, rakosgattam őket, hogy lássa, hogy lesz, mint lesz. De ő csak annyit kérdezett:

„Ki lesz a Bors néni?”

Mondom, Dajka Margit. Egy szót sem kellett többet szólnom, rendben volt.

Dajka Margittal is ilyen könnyen ment?

Horváth Péterrel ültünk egy bulin. „Jó, jó ez a Bors néni, de legalább olyan színésznő kellene hozzá, mint Dajka Margit” – mondtam neki. Egy varázslatos személyre volt szükség ahhoz, hogy az előadás működjön. Péter azt kérdezte: „Miért nem megyünk el hozzá?” Kikutattam, hol lakik, és a levélszekrényébe bedobtam egy Bors nénit, mondván: várunk egy hetet, aztán becsöngetünk. Így is lett. „Gyertek be, gyerekek, kértek kávét?” „A Bors néni miatt jöttünk.” „Bors néni?!” Kiderült, hogy nem is látta, kilopták a levélszekrényből.

Leültetett minket. Két tévé volt a lakásban, és mindkettőn meccs ment. Azt mondta: „Figyeld meg, a hatos mindjárt rúg egy gólt, mert anyámmal álmodtam.” Mire visszajött a konyhából, megvolt a gól. „Meg a kilences, mert az volt anyám szerencseszáma.” Mire lefőtt a kávé, berúgták azt a gólt is. Az intuíciója ijesztően működött. Mondtam is, hogy kapcsolja ki a tévét, mert nem bírom nézni, ez már boszorkányság. Akkor eldöntötte, hogy megcsinálja a Bors nénit, ám ragaszkodott hozzá, hogy legyen egy férfi partnere. Kétezer forintunk volt az egészre – díszlettel, jelmezzel, mindennel –, ami már akkor sem számított soknak. Lackó szerepét Kútvölgyi Erzsébet vállalta. Kérdeztem Verebes Pistát, ki lehetne a férfi. Mondta: majd ő. Aztán eljött, elkezdtük a próbákat, de Verebes folyton abba akarta hagyni. Neki az volt a fontos, hogy megismerje Margitkát, gyerekdarabban játszani nem igazán akart. Végül azonban maradt.  

Amikor már hosszú évek óta nem játszottuk a Bors nénit, ott ült a Kolibri büféjében Molnár Piroska, és megkérdeztem, mit szólna hozzá. Boldogan jött, azóta is övé a szerep.

Elkalandoztunk a színházvezetéstől.

Voltak fiatal bábos ismerőseim: Székely Andrea és Orosz Klaudia, akikkel közösen állítottuk színpadra a Tamkó Sirató Károly verseiből és a Mesélő kert című könyvének történeteiből összeszőtt mesét. Akkor már lehetett tudni, hogy ketté akarják osztani az Állami Bábszínházat, és pályázatot írtak ki. Javasolták, hogy adjuk be együtt. Akkoriban a tévéhez is pályáztam korcsoportok szerint összeállított gyerekműsorokra, gondoltam, miért ne adjuk be ezt az elgondolást, mi történhet? Aztán ketten maradtunk: a fiatal bábosok csoportja és én. Összefogtunk, és akik akkor velem tartottak, szinte hiánytalanul tagjai ma is a társulatnak. Bár a Kolibri Színház folyamatosan bővült, a mag megmaradt. Nekem nagyon fontos, hogy az ember egyszerre legyen hűséges, és nyitott az új dolgokra.

Azóta eltelt csaknem harminc év.

Erről eszembe jut egy történet. A Thália Színházban volt egy nagyon kedves dobtanár, aki minden mondatát úgy kezdte, hogy „az én harmincéves zenei múltam…”. Úgy éreztem, ha ezt még egyszer elmondja, megfojtom. Amit mi csinálunk, annak ügyében egyébként sem számít a múlt. Kit érdekel, hogy egyszer valamikor csináltam egy jó előadást? Legfeljebb engem, mert szorongok, hogy ne ismételjem önmagam; vagy elbízom magam, hogy kirázom a kisujjamból, pedig dehogy.

A színházcsinálásban a legérdekesebbek a nagy találkozások, amikor az ember szinte csodálkozik, hogy fantasztikus zsenik között lehet. Másrészt igyekszem helyzetbe hozni a tehetségesnek tartott alkotótársakat, és valami újat, többet megmutatni belőlük. A kíváncsiság nem múlt el. A harmincéves múlt semmire nem kötelez; néha érzem, hogy valami működni fog, még ha nem is tudom megmagyarázni. Ez már akkor is így volt, amikor még csak néhány éves színházi múlttal rendelkeztem. Ez nem erőszakosságot jelent, hanem egyfajta céltudatosságot, ami átsegíthet a konfliktusokon is. De már rég nem akarok mindenkinek megfelelni.

Fotók: Kultúra.hu/Hartyányi Norbert