Az ember jelzést adhat a vágyairól, de hogy mit nyer el, más kérdés

Zene

Csábít, varázsol és rombol. Ajtókat nyit és szabadságot hoz, igazságot tesz, kardot ránt, íjat vagy pisztolyt ragad – ahogy a mű és benne a szerep kívánja. Szemerédy Károly operaénekes repertoárja nem egészen két évtized alatt rendkívül változatossá épült.

Próba előtt, az Eiffel Műhelyház kantinjában találkozunk. A hely inspirálja az első kérdést: vajon képes lenne-e kihozni a konyhából perfekt módon három adag gulyáslevest?

Szerintem igen. Bár én idegenforgalom és szálloda szakon végeztem a Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Főiskolán, egy kicsit a felszolgálást és a szabályos terítést is gyakoroltuk. A vendéglátóipari közben az Általános Vállalkozási Főiskolát is elkezdtem nemzetközi kapcsolatok szakon, mert az ugyancsak nagyon érdekelt. Ezek mellett jártam énekmesterekhez.

Hat éven át a csodálatos László Margit növendéke voltam, hetente kétszer kerestem fel a budapesti Operaházban. A nagymamám mutatott régi magazinokat, amikben szerepelt, hihetetlenül felnéztem rá. Alapvetően hangképzést tanított nekem, de valójában sokkal többet! Alázatot, kitartást, szorgalmat, és hogy a munka közben adódó konfliktusokat – bármilyen nehézséget, ami ezt a hivatást kíséri – hogyan kezeljem. A karmesterek, rendezők kéréseire miként reagáljak; mi az, amit feltétlenül meg kell csinálnom, mivel ne értsek egyet. Az életre tanított.

Miután az Operaházból eljött, Pomázra jártam ki hozzá egy-egy órára. Jól zongorázott, de egyszer azt mondta: „Most már olyan áriákat tanulsz, amiket én nem tudok úgy lejátszani, ahogy kellene, meg nekem nem is ez a feladatom.” Elküldött Freymann Magdához. A legjobbkor, mert az ő kíséretével indulhattam el a Gyurkovics Mária énekversenyen. Az is fantasztikus periódus volt. Vittem hozzá az áriákat, felkészültünk, de az órák végén húsz-harminc percet még nála időztem. Régi nagy énekeseket mutatott. Főként azokat az áriákat, amiket tanultunk, hogy ki hogyan énekelte őket. És ennek „titkairól” beszélgettünk. Aztán elköltöztem Spanyolországba.

Mennyi időt töltött Madridban?

Hét évet. Fölvettek a budapesti Operaház stúdiójába, de az Escuela Superior de Canto de Madridba is. Töprengtem, hogy most merre vegyem az irányt, balra-e vagy jobbra. Az nyílt titok volt, hogy az operaházi stúdió lassan megszűnik, ez fél év múltán sajnos be is következett. Dolgozott bennem a kalandvágy, mehetnékem volt; úgy éreztem, hogy szeretném kipróbálni magam másutt is. Így kerültem Madridba, ahol elvégeztem az akadémiát, de két évet még ott maradtam, mert felvettek a híres Teatro Real operastúdiójába. Több énekversenyen sikerrel szerepeltem, és a díjak révén különböző fellépési lehetőségek, koncertturnék kínálkoztak, nemcsak Spanyolországban, hanem az egész világon.

László Margiton kívül kik hatottak önre?

Nem lesz teljes a „regiszter”. A madridi énekmesterem rengeteget segített, és az ottani közösség, az évfolyamtársaim és a tanárok is kedvesen fogadtak. Akkor még nem beszéltem spanyolul. Az első évben olaszul szóltam hozzájuk, ők spanyolul hozzám, mégis megértettük egymást, mert befogadók voltak. A barcelonai énekmesteremet – aki aktív korában neves tenor volt – néha ma is meglátogatom. Kiemelem Kovácsházi Istvánt, aki szerintem hihetetlen énekes rendkívül intelligens hangképzéssel. Kell a külső fül. Énekeltünk már együtt, Az istenek alkonyában és a Parsifalban is. Szeretek vele dolgozni, mert amint meghallja, hogy egy picit kedvezőtlen irányba mozdultam el, figyelmeztet, „összeszerel”, és így minden a helyére kerül.

Hogy került az Operaliára, a Domingo által alapított nemzetközi versenyre?

Már bőven Spanyolországban éltem, amikor megnyertem egy nagyon fontos énekversenyt, és az első díj azzal járt, hogy előválogatás nélkül, közvetlenül indulhatok az Operalián. 2008 őszén Québecben harmadik lettem, és mint a bariton hangfajú versenyzők legjobbját ismertek el. Csak szeptember eleje volt, de rettentő hideg. Akikkel beszélgettem, azt kérdezték: „Szerinted ez hideg? Gyere vissza decemberben!” De sosem kísértett meg a lehetőség, hogy visszamenjek fázni.

Dél-Amerikában többször énekeltem: Chilében, Peruban kétszer, Brazíliában. Legutóbb Argentínában Bartók operájával, A kékszakállú herceg várával léptem színpadra. Dél-Amerika jobban magnetizál, és onnan több felkérést is kapok. Az Egyesült Államok eddig elkerült, de a bakancslistám élén áll.

Pedig az USA elnökeként igazán jelentős sikert aratott a 2024–25-ös évad egyik legizgalmasabb előadásában: John Adams Nixon Kínában című alkotásában. A nemzetközi kapcsolatok szakon tanultak segítették-e az államférfi alakjának megrajzolásában? Abban, hogy mikor és hogyan lépjen, üljön, hogyan forduljon a közönség felé és a többi?

Jó alapot adtak a tanultak. A Nixon Kínában számomra talán a leginspirálóbb darabja volt az utóbbi éveknek. Rengeteg háttérmunka, olvasás és dokumentumfilm megnézése előzte meg a premiert. És igen: mivel a nemzetközi kapcsolatok szakon diplomáciatörténetet és összehasonlító alkotmányjogot is tanultunk, számtalan dolog visszajött. Művészeti vezetőnk, Almási-Tóth András rendezte a produkciót, sok hasznos anyagot biztosított számunkra: az első két-három napunk felolvasásokkal és filmek nézésével telt. Nagyon-nagyon a mélyére mentünk a korszaknak, a kollégáimban is elindult a folyamat: valósággal faltuk a cikkeket, a könyveket, a dokumentumokat. Próba közben ilyeneket mondogattunk egymásnak: „És azt tudtad, ez volt a hobbija? És azt, hogy akkor még nem is volt olyan kapcsolatban?” Fantasztikus, isteni próbafolyamat volt.

Ez visszatükröződött az előadáson. Az OperaVision nemzetközi publikuma is meggyőződhetett róla.

Szeptembertől fél éven át látható, ami némi fájdalomdíj azért, hogy az Eiffel Műhelyházban csak három előadást csinálhattunk. Mindannyian reméljük, hogy az Operaház ismét előveszi. Adams sok filmhez szerzett zenét, a Nixonban is felbukkantak filmzenés részek. Egyébként roppant minimalista kompozíció. Fantasztikus karmesterünk, Vajda Gergely fáradhatatlanul dolgozott annak érdekében, hogy zeneileg pontosak legyünk, és a történet – a vízió és a históriai valóság – életre keltésével lebilincseljük a nézőket.

2024-ben és 2025-ben fajsúlyos feladatokat kapott.

Tavaly a Don Giovanni címszerepe volt nagy dobás, de Vodnikot is imádtam a Ruszalkában; korábban már énekeltem külföldön, így nem volt ismeretlen. A Don Giovanni magával ragadott, ez a rendezés számomra teljesen új megvilágításba helyezte. A Nixon után a Porgy és Bess felújításában Crown szerepét játszottam.

Most a Bánk bán II. Endréje az új kihívás, és elkezdtük a Pillangókisasszony felfrissítését, a produkcióval Tajvanba utazik az Operaház. II. Endréhez visszatérve: rövid a szerep, elég magas, és gyönyörű az énekszólam. A társaim azt mondják: „Te a Bánk bán végén ellopod a show-t.” Más, mint Petúr; azt már énekeltem, és nagyon szerettem. Úgy gondolom, hogy Endre tündöklőbb, szikrázóbb.

A nyara ugyancsak munkás lesz.

Verdi Álarcosbáljában Renato csak júniusban lesz aktuális. Hatalmas falat, és rendkívül izgalmas projektnek ígérkezik. A próbák várhatóan május végén kezdődnek, én azonban már régebben nekiláttam a munkának a korrepetitorunkkal, és azt mondhatom, igen jól állunk. Először elsajátítja az ember a szólamot, ám utána torokba is kell tenni. Ez lesz az első Verdi-szerepem, ezért izgatottan várom a bemutatót. A nyáron újra játsszuk a Figaro házasságát (nálunk Figaro lakodalma címmel megy). Nagyszerű lesz ismét Almaviva grófot alakítani.

Mit gondol, meddig terjedhet a repertoárja?

Jó kérdés. Úgy érzem – és az énekmestereim is azt mondják –, hogy a hangom erőteljesen halad a Verdi-, Richard Strauss- és Wagner-szerepek irányába. Egyre szélesebb, nem nehezebb, de robusztusabb. A magasságokkal soha nem volt bajom, a mélységekkel sem, amolyan „heavy” (súlyos, erős – a szerk.) repertoár felé megyek. Örülök, hogy újra életre kelthetem a grófot. Úgy vélem, hogy a Don Giovanni is megmarad a szerepkörömben, ellenben könnyebb Mozartot, Rossinit vagy Donizettit már nem fogok kapni, és ezt nem is bánom. Nagy álmom A bolygó hollandi címszerepe. Az ember finoman jelzést adhat a vágyairól – hogy utána mit nyer el, az más kérdés. Mégis azt hiszem, Gunther Az istenek alkonyában, valamint Klingsor a Parsifalban jó belépő volt a wagneri világba.

Most elég sok nehézséggel küzd az Operaház. Az Eiffel Műhelyházban beszélgetünk. Ebben az évadban az itteni előadások jelentős részét törölték, az Erkel Színház pedig más teamhez került. Remélem, hogy az ínségesebb éveknek hamarosan vége lesz, és akkor az Eiffel is teljes gőzzel működhet majd. Szeretek itt dolgozni, Kőbányán nőttem föl, ezért nekem az első perctől kedves helyem volt.

A pálya delelőjén jár, a hangfajából adódóan még rengeteg feladat várhatja. Gondolt-e rá, hogy tanítson?

Előbb meg kellene tanulnom a helyes metódust. Sokan tanítanak éneket, sajnos kevesen jól. Egyelőre nem érzem úgy, hogy lenne hozzá affinitásom, türelmem. Ösztönös énekesnek tartom magam, aki a színpadon nem sokat gondolkodik a hangképzésen, mert tudja, hol kell megszólalni, hol vegye a levegőt vagy hol támasszon és a többi.

Hogyan tartja karban a fizikumát?

Rendszeresen sportolok. Roppant fontos a számomra, hogy legyen olyan csatornám, ami a rengeteg feszültséget, apróbb szorongást kivezeti. Ha adódik pár napom, elutazom valahová, hogy aktívan pihenjek. Szeretek fürdőhelyeken kilazulni, pihenni, olvasni. Ha a kicsi lányommal együtt megyünk, az nem lustálkodás, hanem tiszta móka, szórakozás és kacagás. Most lett hatéves, szeptemberben már kezdi az iskolát. Izgalmas periódus elé nézünk. A babakor tűnőben, lassanként nagylány lesz belőle.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu