Mikor készültek a képek? Kiket fényképezett a legszívesebben?

1968-ban lettem elsőéves a Képzőművészeti Főiskolán, akkor kezdtem el szociofotókat készíteni. Akkoriban a rendszer nem akarta, hogy olyan képeket mutassunk, amelyeken nehéz sorsú emberek vannak. Már korábban is ismertem azt a közeget, amelyet fotóztam, mivel az érettségi után kőfaragó ipari tanulóként két évig munkásszállón laktam, zömükben olyan munkásokkal, akiket akkoriban úgy jellemeztek, hogy a „fekete vonatosok”. A Nyírségből, az ország legtávolabbi részéből érkeztek, a Budapesten megkeresett pénzt vitték haza a családjuknak.

Volt, akiket építkezéseken, másokat az utcákat járva fényképeztem le. Fotóztam a salgótarjáni cigánytelepen is, amely azóta már eltűnt. Főként üveggyári munkások lakták, akik szegény, de rendes körülmények között éltek ott. Ha megnézzük azt a portrét, amit ott készítettem, akkor láthatjuk a férfi tiszta tekintetét, amely erős belső tartást fejez ki.

1972-ben végleg abbahagyta a fotózást. Miért?

Megszűntek a lehetőségeim a fényképezésre, és vége lett az angyalföldi fotósszakkörnek is, ami akkoriban jó bázist jelentett számunkra. Én még az analóg fényképezésen és a labormunkán nőttem fel, azóta viszont már rengeteget fejlődött a fotózás; minden elment digitális irányba, ami számomra már más világ.

Hogyan maradtak meg ezek a képek? Kinek az ötlete volt ez a kiállítás?

Igazából véletlen szerencse, hogy ennyi fotó megmaradt. Miután a hatvanas évek végén megalapítottuk az Orfeo fotócsoportot, több közös kiállítást is rendeztünk művelődési házakban, népfrontklubokban. Hatni akartunk. Úgy éreztük, hogy olyan világot mutatunk meg, amit sokan nem akarnak látni, és hogy a fotók révén szembesíteni tudjuk a nézőt a valósággal. A most látható fotók nem az akkori kiállítási anyagom, mert az elveszett.

Ezek a képek véletlenszerűen maradtak meg, legfőképpen a próbapapírok megmentése révén.

A kiállításon feljavított, nagyított fotókat állítottam ki. Az, hogy egyéni tárlat keretében mutassuk be őket, Borbély Gábor filozófus barátom fejében fogant meg. Már korábbról ismerte ezeket a munkáimat, és mivel az öccse, Borbély László a Artphoto Galéria vezetője, egyértelmű volt, hogy itt lesz a kiállítás.

Amelyen nemcsak a fotóiból, hanem a szobraiból is ízelítőt kaphattunk. Milyen koncepció alapján válogatta ki őket?

A képeimmel egyidős szobrot is hoztam, de alapvetően az eddigi alkotói életutamat szerettem volna bemutatni, ezért több korszakomból is válogattam munkákat. Koherens művésznek tartom magam: azok a témák, amelyek főiskolásként érdekeltek, valamilyen módon, ha nem is változatlanul, megmaradtak. Például az emberi sorsokkal kapcsolatos érzékenység és empátia a fotóimon és a szobraimon is megjelenik.

Régóta a szolnoki művésztelep lakója. Mennyiben segíti ez az alkotói munkáját?

Több mint tíz éve élek a szolnoki művésztelepen, ami nagyon jó lehetőség, mivel korábban soha nem volt rendes műtermem. Maga a művésztelep is fantasztikus hely, elképesztő aurával. A valamikori szolnoki vár területén fekszik, és bár nem vagyok misztikus alkat, úgy érzem, valami sugárzik a földből, hiszen több ezer éves, különböző kultúrákra utaló leleteket találtak már a területen. Többek között neolitikumból származó tárgyakat, török eredetű laktanyamaradványokat és egy Rákóczi-korabeli ágyúgolyóraktárat is.

Szolnok városközpontjában látható az egyik legjelentősebb szobra, a Curriculum Vitae, amelyet kisebb méretben erre a kiállításra is elhozott. Egy korábbi interjújában azt mondta, hogy az egyik legfontosabb alkotásának tartja. Miért?

Ez a szobor grafikaként indult, tíz éven keresztül akként is tekintettem rá, de azért ott mocorgott bennem, hogy egyszer jó lenne szoborként is megcsinálni. Amikor végül nekikezdtem, meglepően nehéz volt a kontúros figurát térbe átültetni. Munka közben rájöttem, hogy az a szobor valójában én vagyok, ami még inkább megnehezítette az alkotási folyamatot. Hosszasan, legalább egy évig dolgoztam rajta; a méretéhez képest ezzel az alkotásommal foglalkoztam a legtöbbet.

Szabó György Curriculum Vitae nevű szobra Szolnokon

A kiállításra azokat az érmeit is elhozta, amelyekért az idei, XXIII. Országos Érembiennálén a soproni önkormányzat Ferenczy Béni-díját megkapta. Nem is érmek, hanem szinte már kisplasztikák.

Szeretem a szép emberi testet, irigylem a görög szobrászatot, de az a harmónia hamisan tükrözné a mai kor ellentmondásait, ezért úgy éreztem, hogy el kell rejtenem, drapériába kell burkolnom a figuráimat. Egy ideig nem foglalkoztam ezzel a témával, de tudtam, hogy még dolgom van vele. A Nehéz álom című éremsorozatomon hosszú idő után újra feltűntek a drapériával fedett alakok.

A másik három díjnyertes érem az Öreg fa könnycseppet ejt című sorozatom.A fát mintázó érméknek nincs külön narratívájuk, de a kifejezési tartományuk beleesik abba a körbe, amit a világról gondolok. A hagyományos érmészetet nem annyira kedvelem, mindig formabontásra, új utak keresésére törekedtem.

Úgy tűnik, a szakma értékeli is ezt, hiszen a soproni érembiennálén már többször díjazták, 2011-ben pedig Munkácsy-díjjal ismerték el szobrászi tevékenységét. Mennyit számítanak önnek a díjak?

Ezzel kapcsolatban kettősség van bennem. Mindig azt mondtam magamban, hogy a díjak nem jelentenek semmit, mert én magam is többször zsűriztem, és tudom, hogy mennyire véletlenszerűek, esetlegesek tudnak lenni az eredmények. Ezért túl sokat nem gondolok a díjakról, jobb művész sem leszek tőlük. Másrészről azonban persze mégiscsak jólesik, ha elismerik a munkámat. Művészként fontos, hogy időnként jöjjenek visszajelzések a közönségtől vagy a szakmától.

Az is visszajelzés, ha veszik a műveit. Magángyűjtők, közgyűjtemények vagy inkább önkormányzatok a vevői?

Eladásokat tekintve nagyon visszafogott vagyok, és valószínű, hogy ez leginkább az én hibámból fakad, keveset foglalkozom ezzel. Ráadásul még a főiskolán eldöntöttem, hogy nem leszek köztéri szobrász vagy olyan, aki kincstári munkákra pályázik. Ezért viszonylag kevés nagy méretű szobrom van, és ez eleve behatárolja és meghatározza a megítélésemet. Azon sem szoktam túl sokat dolgozni, hogy bekerüljek galériákba, és soha nem mentem rá az üzleties karakterű alkotásra sem. Helyette inkább tanítottam, és a fizetésemből tartottam fenn magamat. Ez művészi szabadságot adott. Független tudtam maradni, nem kellett elvárásoknak megfelelnem. 

Nagyon kevés szobrom készült megrendelésre. Például a Curriculum Vitae is készen volt már, amikor Szolnok városa megvette. Az olyan karakterű munkákat, amiket én csinálok, ma még nagyon nehezen veszik meg. Volt egy időszak, amikor a szobraimmal egymás után nyertem pályázatokon, tehát elvileg megvalósulhattak volna, a döntéshozók végül mégsem rendelték meg őket.

Ennek ellenére szülővárosában, Nagykőrösön több szobra is látható.

1986-ban az új SZTK-épülethez illő szobor elkészítésére írtak ki pályázatot. A teljesen más tematikájú pályázati anyagomhoz az utolsó pillanatban még hozzácsaptam egy számomra izgalmas tervet, a Szélfiút is. Végül ez a szobor lett pályázat a nyertese, és ennek köszönhető, hogy képbe kerültem a szülővárosomban. Majd jött a Kulák-emlékmű, és egy Arany Jánost és családját ábrázoló szobrom is áll Nagykőrösön.

Szabó György: Szélfiú
Szabó György Arany János és családja szoborcsoportja Nagykőrösön
Fotó forrása: Köztérkép

Jelenleg min dolgozik? Mikor várható új kiállítása?

Pillanatnyilag egy szökőkút vízköpőjén dolgozom, amelyet Nagykőrös városának készítek. Szolnokon december közepéig volt látható a nyári bronzszobrászati szimpózium kiállítása, valamint a Part, a szolnoki képzőművészeti társaság tárlata a zsinagógában; ezeken az én alkotásaim is szerepeltek. Februárban két kiállításom is várható: az egyik Kiskunfélegyházán, a másik pedig a budapesti Erdős Renée Házban. Jövőre szeretnék egy nagyobb kiállítást is rendezni a legújabb munkáimból Budapesten, a Társalgó Galériában. Ennek még nincs meg a pontos időpontja, de az biztos, hogy a korábbi évekhez hasonlóan olyan szobrokból válogatok majd, amelyek a munkásságom fő vonulatát jelentik. 

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu