Mikor derül ki egy épületről, hogy igazán jól sikerült-e? Mert úgy képzelem, hogy akkor van készen, amikor az emberek belakják.
A tervezésnek több fázisa van. Először megszületik az építész fejében, majd vázlatokon, háromdimenziós terveken, aztán elkezd kinőni a földből. A nagy vizsga mindenképpen az, amikor az emberek belakják, és örülnek az épületnek. Egy építész nem magának tervez, a munkánkat azok minősítik, akik használják.
Pannonhalmi Főapátság, fogadóépület (2004)
Gondolja, hogy ez érzelmi kérdés is? Mert sokkal gyakrabban fordul elő más művészeti ágaknál, egy koncertet hallva, vagy képzőművészeti alkotást látva, hogy felsóhajtunk: de gyönyörű! Ez egy iskolaépületnél, technológiai központnál esetleg sportarénánál ritkább.
Szerintem egy épület mindig hat az emberekre emocionális értelemben is. Nem csak azokra, akik használják, hanem azokra is, akik naponta elmennek mellette. Minden épületnek van kisugárzása, ami lehet kedvező vagy olykor idegesítő, egyenesen irritáló. Éppen ezért úgy vélem, az építész felelőssége nagyobb, mint egy íróé, zeneszerzőé vagy képzőművészé. Mert egy könyvet le lehet tenni, egy rossz koncertet ott lehet hagyni, egy érdektelen kiállításról el lehet menni, de egy épülettel muszáj együtt élnünk évtizedekig vagy tovább. A 20-21. században megesik, hogy egy épületet harminc-negyven év elteltével – akár még az építész életében – elbontanak. Korábban ez nem volt jellemző, az épületek az örökkévalóságnak készültek.
Önnel esett meg ilyesmi?
Nem, és nem is vágyom rá. Egyrészt, mert minden épületemet szeretem, másrészt, mert számos pozitív visszajelzést kaptam ezekre. Ugyanakkor amikor az ember kienged a kezéből egy épületet, akkor valóban elengedi. Nem az övé, hanem a közösségé, aki használja, élettel tölti meg, és elbírálja, hogy valóban jól sikerült-e. Nehéz megmondani persze, hogy ma éppen azért van rossz kedvem, mert nyomasztóan hatott rám a sétám során egy épület látványa, vagy azért lettem mosolygósabb, mert lenyűgözött egy ház szépsége. Reggelente munkába menet mindig teszek egy kis kerülőt, hogy elhaladjak azon az úton, amellyel szemben áll a Steindl Imre tervezte Parlament. Egyszerűen boldogsággal tölt el a látványa. Nem mintha rajonganék a neogótikáért, mégis, az épület arányai, finomságai élményt adnak, jó ránézni.
Az építészetre Ön egyetemesen művészetként tekint, akkor is, ha csak egy egyszerű, sematikus háztömbről van szó?
Az egyszerű nem feltétlenül sematikus. Egy lakóház megtervezése is lehet irgalmatlan nehéz. Olyan nagyszerű építészek, mint Frank Lloyd Wright egy lakóházból is képesek voltak csodát alkotni, gondoljunk csak a híres Vízesés-házára. Egy alkotó zsenialitása a legegyszerűbb tervekben is megjelenik. Nem az épület mérete vagy látogatottsága határozza meg annak fontosságát. Ugyanakkor az építészet mégis egyfajta szolgáltatás, a megrendelő olykor gátat szabhat egy-egy jelentős terv megvalósításának. Úgy mondanám: az építészet egy családi ház szintjén is lehet művészet, míg egy meghatározó középület tervezése is minősülhet nem művészi munkának. Még egy olyan hatalmas épületről is, mint a Puskás Aréna, úgy vélem, hogy évtizedek múltán dől el, műalkotásként tekintenek-e rá, az emberek életének része lesz-e, megszeretik-e. Hogy egy építészt művészként tartanak-e számon, arról az utókor határoz.
Miként
lehet egy épület időtálló? Mindig a funkció az elsődleges?
A modern építészet egyik kiválóságának, Sullivannek volt elhíresült mondása, hogy a „forma követi a funkciót”. Én viszont azt mondom, hogy a forma is a funkció része. Az biztos, hogy egy nem jól működő ház nem lehet jó vagy szép. Láttam számos olyan épületet, amelyeket bár híres építészek terveztek, nem tudták megfelelően ellátni a funkciójukat, és ilyenkor a konklúzió mégiscsak az, hogy ez nem sikerült.
Mert öncélúvá válik?
Igen, viszont az építészet soha nem szakadhat el az embertől, nem lehet öncélú. Számos művészeti ágra mondjuk, hogy elszakadt a széles közönségtől. Nehéz ma megítélnünk – és ezen sokat szoktam gondolkodni –, hogy Bach zenéjét miként fogadta a 18. század első felének közönsége. Hiszen a templomokban széles közönséghez juthatott el, ellentétben mondjuk Mozart muzsikájával, amely zömében magas rangú udvarokban élők kiváltsága volt. Mit szólt volna hozzá akkor egy egyszerű falusi ember, tetszett volna neki? Ma akadnak olyan kortárs zeneművek, melyeket a komolyzene iránt elkötelezett közönség sem érez igazán magáénak. Ugyanez érzékelhető a képzőművészetben: a vécécsésze mint műtárgy óhatatlanul különös összevetéseket szül, nehéz például Michelangelo Dávidjához hasonlítani.
Önt sosem ragadták magukkal divatos irányzatok?
Az emberre természetesen minden hat, a trendek is. De egy alkotónak minden hatást érdemes magán átszűrnie. Ha egy-egy elem mechanikus másolás szintjén kerül egy tervbe, az nem lesz időtálló. Az időtálló épület jól működik, és az esztétikai megjelenése valami koherens, belső rendszerből fakad, ez száz vagy ötszáz év múlva is érvényes.
Ugyanakkor az eredetiség Önnek is fontos. Az új Nemzeti Színház tervpályázatára 2000-ben egy Dunára tervezett, rendkívül különleges épület tervét nyújtotta be.
A különlegességet tekintve igaza van, azonban nem az extrémitás volt a cél. Úgy tekintettem a nemzet színházára, mint a kulturális élet ikonikus épületére, mely a Duna mentén épült ikonikus – tudományos, politikai és közösségi – épületek sorát gazdagítja. Ez viszont nem valósulhatott meg egy üzleti célú beépítésben. Eredetileg a Duna-part irányába akartam tolni az épületet, ám a HÉV sínpályája miatt erre nem volt lehetőség, így jött az ötlet, hogy a Duna ezen kiszélesedő szakaszán a vízre építsük fel a színházat. Azért került volna üvegbúra alá az épület, hogy bejárható legyen anélkül is, hogy bemennénk a színházba. Ez plusz kulturális funkciót biztosított volna. A szilvamag formát számos gyakorlati, például áramlástani szempont indokolta. Ez egy átgondolt koncepció volt, mely számos elméleti alapvetésre épült. Soha nem indultam ki abból a megfontolásból, hogy meghökkentsem az embereket, ezt nem tartom helyes útnak. A Budapest Aréna egyedisége sem úgy született, hogy ez lett volna a cél. Más úton jutottunk el hozzá.
Soha nem érezte, hogy gúzsba kötik az elvárások, megkötések?
Egy építész örökké ezzel küzd. Hogy a kijelölt terelőpontok közt lavírozva miként tudja megvalósítani az ő megítélése szerinti lehető legjobb épületet. Ha végignézem a negyvenéves pályafutásomat, azt látom, hogy egyetlen olyan munkám sem volt, ahol ne kellett volna megküzdenem azért, hogy a végeredmény olyan legyen, amilyen. Akad, amikor az ember legszívesebben visszaadná a megbízást, hogy elkerülje a kudarcot, ám ezt sem teheti meg mindig, mert nem etikus. Vannak olyan sztárépítészek, akik jóformán bármit megtehetnek, a megrendelőnek elég, hogy ott a nevük. Ilyen magasságban soha nem jártam, és valószínűleg nem is fogok, bár elképzelhető, hogy ők is kötnek kompromisszumokat. Szerencsés, ha ezek a kompromisszumok jóval tíz százalék alatt maradnak, így nem lelhetőek fel a kész épületeken, az én munkáim esetében ez mindig így volt.
Mennyire kell ismernie azt a közeget, amelynek tervez? A gyermekfaluban élőket, a stadionba járó szurkolókat, focistákat vagy a kutatókat, akik megtöltenek egy technológiai központot?
Egy építésznél az empátia legalább annyira fontos, mint a térlátás képessége. Az embernek bele kell helyezkednie abba a közegbe, amely számára tervez. A Puskás Aréna nem csupán futballisták és szurkolók számára készült, hanem például hatvan-hetvenezres koncerteknek ad helyet, nyáron jönne az Aerosmith, ősszel pedig itt tartják a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus nagyobb rendezvényeit. A lényeg tehát az, hogy miként tud mozogni több tízezer ember egy ekkora épületben. Építészi alapvetés, hogy tisztelni kell a hely szellemét, nem véletlen, hogy a kőszegi SOS Gyermekfalu is egy határ menti kistelepülés képét idézi.
SOS Gyermekfalu, Kőszeg (1993)
Gondolom, digitálisan dolgozik. De miként tervez? Skiccel, vagy fejben rajzol?
Annak ellenére, hogy nem vagyok olyan a fiatal, a számítógépet hatalmas áldásnak tartom. Amikor bejött a számítógépes tervezés, két gép volt annál a hatalmas cégnél, ahol dolgoztam. Alig vártam, hogy a digitális munkával foglalkozó kollégák nyári szabadságra menjenek, és lehetőségem legyen odaülni az egyikhez kitanulni a rendszert. A gondolatot golyóstollal skiccelem fel, elhasznált papírok hátoldalára. Mert a számítógép egyben hihetetlen béklyó. Nehéz durva tömegeket, egyszerű tereket, térkapcsolatokat létrehozni, ott milliméterre stimmelnie kell. Sokáig úgy éreztem, hogy egyedül meg tudok tervezni egy épületet és meg tudom rajzolni. Ez elmúlt. Ma már csak komplett csapattal vágok bele ilyesmibe. Mindent szimulálunk a legapróbb részletekig. A pályám elején magam készítettem a tűzvédelmi terveket, ma ez már elképzelhetetlen. A Puskás Arénánál olyan szimulációkat készítettek a kollégák, amelyben minden áldott nézőnek – hatvanhétezer embernek – nyolc percen belül el kellett hagynia az épületet. Ilyenhez én hozzáfogni sem tudok, külön tudomány.
Mondta, hogy az épületeket el kell engedni. De amikor visszajár, akkor nem nézi, hogy rendben van-e, nem pereg-e a vakolat?
Akadnak épületek, ahová gyakran járok. A Budapest Arénába azon túl, hogy magamtól is elmegyek, az üzemeltetők is rendszeresen meghívnak. Az elengedés nem jelent érdektelenséget, természetesen nagyon zavar, ha azt látom, hogy valahol pereg a vakolat. A budapesti Knorr-Bremse Kutatási és Fejlesztési Központnál sokat jártam az építkezésre, időm is volt épp’, és fontos volt a projekt. Amikor elmentem az ünnepélyes átadóra, a biztonsági őrök megállítottak az ajtóban, hogy „hová tetszik menni?” Egészen drámai érzés volt, hisz’ előző nap még könnyedén bejutottam, sőt, vártak. Persze ez így normális. A Puskás Arénába is hívtak párszor az utóbbi időben, és minden alkalommal kedvesen megkérdezték, hogy ismerem-e a járást. Mert az épület nem az enyém, hanem a közösségé. Akadnak pozitív példák is: a pécsi Gandhi Alapítványi Gimnáziumban járva boldogan csodálkoztam rá arra, hogy a diákok milyen lenyűgöző falra festett grafikákkal díszítették a fehér falakat, élettel töltve meg az épületet.
Nyitókép: Gandhi Alapítványi Gimnázium és Tornacsarnok, Pécs (2002). Fotók forrása: MMA
