Pontosan érkezik, híres a megbízhatóságáról. Piszok jó stílusa van, és hiába tölti a hetvenediket, jól áll neki a szexi, ejtett vállú fekete ruha és a tucatnyi karkötő. Kedvenc előadására készül, ami részben az ő történetéből született.
Úgy szeretnék olyanról beszélgetni veled, amiről a napokban egymást követő rengeteg interjúd során még nem esett szó. Miről beszélsz szívesen a közelgő kerek évfordulód kapcsán?
Bármiről! Ilyenkor az ember számot vet. 52 éve, mióta a Nemzeti Színház Stúdiójába mentem, színpadon vagyok. Borzasztóan hosszú idő!
Egyáltalán nem látszik rajtad, és ezt nem csupán a fiatalos külsődre értem, hanem arra a kisugárzásra is, ami minket, nézőket rabul ejt, amikor téged figyelünk.
Az a lényeg, hogy találd meg és használd a személyiségedet! Amikor stúdiós voltam, magas sarkú cipőben jártam, fenékig érő póthajat viseltem, és akkor is jól éreztem magam, de még alakulóban volt az énem, a többi nőt utánoztam. (Nem vagyok egyébként magassarkú cipő-ellenes, sőt. Bárcsak bírnám!) Amint lementem a kaposvári színházhoz, megtaláltam magam. Az Amikor találkoztam Barisnyikovval című monodrámában az az utolsó mondatom, hogy „Egész életemben azon dolgoztam, hogy megtudjam, ki vagyok én.” Ez életprogram: rá kell jönnöd arra a formára, amiben jól vagy. Fiatalon sokkal szélsőségesebb voltam, szegény apám (Csákányi László színművész – a szerk.), aki elegáns, csináltatott öltönyöket, cipőket viselt, mindig azt mondogatta: „Eszter, úgy öltözz, hogy veled megyek!” Bírta az őrületemet, de azért megkérdezte, hogy ötvenévesen is így öltözködöm-e majd. Persze számít az évek múlása, de ettől nem kell frusztrálódni.
A ma esti előadás, az Amikor találkoztam Barisnyikovval a legutóbbi, egyben kedvenc önálló ested, és különleges élményből született: megismerkedtél a világhírű orosz táncművésszel. Nekem is nagy kedvencem.
Ez gyönyörű történet, és azt mutatja, milyen kiszámíthatatlan az élet. Volt egy fesztivál, ahol Pintér Béla Titkaink című előadásával mi is felléptünk. Magyar Éva, a Londonban élő csodálatos színésznő és táncos, egykoron kaposvári kolléganőm is eljött megnézni. A végén bejött hozzám, és elújságolta: „Tudod, ki ült mellettem? A Barisnyikov! Összeért a térdünk.” „Ó, ne, legalább a térdét lefotózhattad volna nekem!” – válaszoltam, majd felhívtam a szervezőt, Szilágyi Marit, és megtudtam tőle, hogy Barisnyikov inkognitóban, egy napra jött Magyarországra, a mi darabunkat megnézni. El tudod képzelni, hogy New Yorkból 16 órát utazol csak azért, hogy láss egy előadást, majd másnap visszamész?! Barisnyikov meglátta a fesztiválprogramban ezt az előadást, és mivel ő is emigrált a hajdani Szovjetunióból, jól ismerte a rendszert, a kort, amiben a darab játszódik.
Később meg is hívta a Titkainkat: neki köszönhetően három hetet töltöttünk New Yorkban, és többek között az ő színházában is felléptünk. Barisnyikov nem csak gavallér úr, hanem őrületes nagy ember! Világszerte iskolákat működtet, elképesztő csapat veszi körül, valóságos brand, mégis hihetetlenül szerény. Szerelmes lett a Titkainkba, még vacsorákat is rendezett nekünk a tisztelete jeléül. Emberileg és művészileg egyaránt hatalmas élmény volt a vele való találkozás. Fontos dolgokat mondott nekem, amik a monodrámában el is hangzanak.
Hogyan lett darab a találkozásotokból?
A pandémia idején egyre jobban szerettem volna valami újat csinálni. Szeretem az önálló estjeimet, de nem egy újabb énekeset szerettem volna, és akkor eszembe jutott, hogy kezdhetnék valamit a Barisnyikov-élménnyel. Bíró Bence dramaturg barátommal elkezdtünk arról diskurálni, hogy mi lenne, ha mozgással egybekötött estet csinálnánk. Azt javasolta, hogy emeljük be Bodor Johanna Nem baj, majd megértem című önéletrajzi könyvét. Johanna is táncművész, és ő is emigrált, mint Barisnyikov, csak Romániából Magyarországra. Kettejük története sok hasonlóságot mutat: a kitartás, a mérhetetlen erő, a hazugságok az anyaországban. Ezeket fiktív sztoriba préseltük, amit idősödő balettmesterként mesélek el. Imádom az előadást, és még a lábamat is fel tudom emelni benne!
Ugyanolyan a mosolyod, mint az apukádnak.
Egyre jobban hasonlítanak rá a vonásaim, és ha a humorom is olyan lenne, mint amilyen neki volt, boldog lennék. A legszörnyűbb helyzeteket is képes volt megoldani egy-egy frappáns mondattal. Soha nem dicsért, de amikor Pécsi Ildikó dokumentumfilmet készített vele, és megkérdezte tőle, hogy „az Eszter milyen?”. Ő belenézett a kamerába, és azt válaszolta: „Hát, az Eszter az jó!” Abban, ahogyan ezt mondta, minden benne volt. Pont akkor halt meg, amikor Kaposvárról felszerződtem a Katonába. Örülök, hogy még megérhette, mert így tudta, hogy Pesten fogok játszani.
Szorgalmazta, hogy a fővárosba gyere?
Egyáltalán nem, minden döntést rám bízott. 21 évesen mentem vidékre játszani, és először ugyan féltett, de később látta, hogy az akkori kaposvári színháznál nincs jobb műhely. Érezte, hogy határozottan, tudatosan járom a saját utam. Emberileg, szakmailag egyaránt zárkózott, gátlásos ember volt, én viszont mindig léptem, ha úgy éreztem, hogy itt az idő. Például végzősként táviratoztam Kaposvárra Zsámbéki Gábornak, hogy oda szeretnék szerződni. Apám ilyeneket soha nem csinált, de látta, hogy az enyém már tudatosabb generáció, és örült neki, hogy én is olyan vagyok.
Miért vágytál Kaposvárra?
Mert tanulni akartam. Amikor elvégeztem a stúdiót, a Nemzeti felajánlotta, hogy maradjak ott, de tudtam, hogy statisztaszerepek vártak volna rám. Kecskemét, Szolnok is izgalmas helynek tűnt, de bennem valahogy a Zsámbéki-vonal volt erős, és a vezetése alatt Kaposváron valóban elképesztő utat jártam be. Mindent játszottam: gyerekdarabot, operettet, prózát. Ez a lehető legjobb, ami egy kezdővel történhet, ugyanis a színészetet csinálni kell. Nyilván kell hozzá műveltség, fontos, hogy beleláss a görög mitológiába, értsd Shakespeare-t, Molière-t, de ezt a szakmát a színpadon lehet megtanulni. Kaposváron évi tíz bemutatóban játszottam. Volt, hogy délelőtt gyerekdarabot, este operettet.
És most az Örkényben, ahol 2017 óta vagy tag?
Eddig évente nyolc bemutatónk volt, de maximum négyben tudunk szerepelni, mert két helyszínen játszunk egy időben, egyeztetve. Bár sajnos anyagi okai vannak, közben más szempontból nem bánom, hogy jövőre csak négy lesz, mert rengeteg jó előadásunk van, és nem tudjuk őket kijátszani.
Milyen premierjeid lesznek?
Az egyik az Ördög Tamás rendezésében látható Rosemary gyermeke, amit az eredeti Polansky-filmből írnak színdarabbá; a másik, számomra nagy kihívás Kincses Réka Berlinben élő rendezőnő szatírája, amit ő is állít színpadra az Örkényben. Egy román család bizarr története. Zseniális darab! Szóval két szép munkám lesz.
Miért lettél színész?
Nem tudom. Gimnáziumban már az irodalmi csoport tagja voltam, és szavaltam az ünnepségeken, ott már inkább egyértelmű volt. Szerettem játszani. Jobban éreztem magam, mint amikor tanulni kellett. Voltak jó tanáraim, de inkább szerettem jeleneteket előadni.
Pedig ehhez a szakmához is kell a tanulás. Nem is értem, hogyan tudtad megjegyezni egyszerre tíz darab szerepének a szövegét.
Igen, de fura módon az agyamnak ez a része valószínűleg megerősödött; hozzáteszem, hogy edzésben is van. Ez tart minket, színészeket életben.
Neked a mozgás is fontos része a pályádnak, és az másfajta rögzítést kíván, nem?
De igen. A Barisnyikov-darab végig a koreográfián alapul. Amikor a mozgásokat megtaláltuk, és rájuk illesztettük a szöveget, az nehezen ment, mert kétféle koncentrációt igényelt. A próbafolyamat során két alkalommal mondtam azt, hogy nem tudom megcsinálni. De ez a próba, ezt nem látja a néző – csak én és a csodálatos munkatársaim. Ma már csettintésre csinálom, de az adott erőt, hogy a körülöttem lévők hittek bennem.
Nem bántad meg, hogy végül nem lettél balerina?
Nem esett jól, amikor kislányként nem vettek fel a Balettintézetbe, mert akkor még nem voltam ilyen karakteres, hanem kifejezetten vékony alkat. Hidas Hédi balettmester mégis azt mondta: „Miért hozta ide Csákányi a mackó lányát?” Zseniális pedagógus volt: ha bement a felvételire egy kis lény, már a csontozatából látta, hogy vékony lesz vagy nem. Tökéletesen ítélte meg, hogy alkalmatlan vagyok balerinának, de ha alkatilag megfeleltem volna, boldogan lettem volna táncos. A monodrámában is felmerül a kérdés, hogy a viszonylag rövid, tíz-tizenkét évig tartó pályáért megéri-e a rengeteg szenvedés. A konklúzió az, hogy igen.
Ha már ennyire belemerültünk a tánc világába: a néhai Imre Zoltánnal, a modern tánc egyik zsenijével barátok voltatok.
Imádtam Zolit! Óriási műveltséggel, elképesztő humorral rendelkezett. Másik világot hozott magával, amikor megjelent a kaposvári színházban. Sokat nevettünk, de „kínzott” is minket annak érdekében, hogy mindent kihozzon belőlünk. Az Állatfarm című előadás például nehéz munka volt. Huszonöten játszottunk benne, köztük Kulka János, Molnár Piroska, Koltai Robi, Pogány Judit… Ascher Tamás rendezte, aki a próbaidőszak alatt három napra elment, és mi éjjel-nappal dolgoztunk Zolival, hogy mire visszajön, összerakjunk egy számot. Amikor visszaért, megnézte, és egyáltalán nem tetszett neki. Zoli hihetetlen eleganciával csak annyit mondott erre, hogy „mondjuk nem ártott volna, ha itt vagy”, majd elölről kezdte velünk az egészet. Egy ilyen nagy művészhez az is hozzátartozik, hogy nem csapja rá a másikra az ajtót, hanem összeszorult gyomorral, elegánsan reagál és továbblép. Zoli az egyik legfantasztikusabb művész, akit valaha ismertem.
Te is hasonló attitűddel kezeled a problémáidat, a nehéz helyzeteket?
Igyekszem, de azért vannak konfliktusaim. Gyakran elvonulok, létrehozom a magam nyugalmát. Sokat vagyok egyedül, és imádom. Ha dolgozom, mindig pozitívan teszem, mert rosszkedvűen semmi értelme. Nem minden fenékig tejföl, vannak gyengébb munkák, de azokat is azzal a reménnyel végzi az ember, hogy egyszer csak jó lesz... Aztán mégis tisztességgel végigcsinálja.
Sokat harcoltál a pályád során?
Folyamatosan azt teszem, mégsem bántam meg semmit. Nem is értek máshoz. A színház mellett filmmániás vagyok, de a filmeket is szakmailag nézem. A filmművészetet sokkal jobban meg lehet tanulni, mint a színházat, és vágással az is könnyedén megoldható, ha valaki nem tud megcsinálni egy jelenetet. Színdarabot sem nézőként nézek, és e téren kicsit fáradok. Nehéz dolog, de megpróbálok kíváncsi maradni.
Nyitókép: Csákányi Eszter színművésznő az Örkény István Színház portrésorozatán. Fotó: Krasznai Zoltán
