Történt egyszer Újvidéken
Újvidéki Színház
Urbán András 2014-ben rendezte Végel László azonos című városregényének felhasználásával és az alkotók valós élete által inspirált Neoplantát, amelyben 1748-tól, a szabad királyi városi jog megvásárlásától az akkori jelenig tartott a valós mese. A Neoplanta egyszerre adott komplex, több nézőpontú, de mindig alulnézeti történelmi gyorstalpalót Neoplanta/Neusatz/Novi Sad/Újvidék 265 évéről és aktuális békaperspektívát, megmutatva, miért lehetetlen kilépni bizonyos történelmi mintázatokból, ugyanakkor paradox módon a szembesítéssel mégiscsak egy lépéssel közelebb víve valamiféle nyugvóponthoz. (Az más kérdés, hogy utána mások tesznek-e újabb lépéseket.)
Bár Urbán (meg Gyarmati Kata dramaturg) a színlap tanúsága szerint mintegy nyolcvan százalékban támaszkodott az alapanyagra, mégis érezhető volt, hogy ez több mint adaptáció; ez egy közös szerzői projekt, amelyben mindenki a maga Újvidékhez fűződő viszonyával lépett színpadra. És talán emiatt emlékszem úgy, hogy az minden karcosságával együtt is egy Urbánhoz képest csöndesebb, líraibb előadás volt.
A 2023-as Történt egyszer Újvidéken bizonyos szempontból tekinthető a Neoplanta folytatásának is, hiszen ebben az előadásban is fel-felbukkan a város mint viszonyulási vagy igazodási pont hol az egyén, azaz az Újvidéken vagy az agglomerációban élő színész, hol meg a színház, azaz a közfeladatokat ellátó művészeti intézmény szempontjából. Meg talán amiatt is, mert mindkettő ünnepi produkció. A Történt egyszer Újvidéken ugyanis az Újvidéki Színház fennállásának 50. évfordulójára készült, ennek megfelelően ünnepi a kivitel.
Csillognak a színpadot körbevevő arany-, ezüst és bronzfüggönyök, a flitterek nemkülönben a női ruhákon, az urak eleganciája szintúgy makulátlan (díszlettervező: Marija Kalabić, jelmeztervező: Senka Ranisavljević). De már vége a kötelező köröknek, a hangulat már rég áthágta azt a bizonyos tetőfokot, pici szétcsúszás itt, egy csöppnyi ez az őszintére ivott/fáradt állapot.
A társulat minden generációja jelen van, azok is, akik Harag Györgytől tanulták a mesterséget, meg azok is, akik az Újvidéken nem, de újvidéki igazgatóként először rendező Urbán nyelvén, valóságán szocializálódtak. A kettő között persze vannak hit- és tapasztalatbeli fokozatok a nagy öregektől az akadémistákig. Érezhetően nem mindenki adta oda és meg magát, de magából mindenki adott bele a közösbe. Mindenki a maga fikcionalizált énjét játssza, ami irgalmatlan nehéz, sokkal nehezebb, mint önmagát vagy egy szerepet játszani, netán civilként létezni. (És ez nem is sikerült mindenkinek.) Mert ebben a különös csapattársulatépítő játékban korszakokat és iskolákat látunk sokféle kombinációban: egymás mellett, egymástól elzárkózva, egymásra reflektálva, egymást kiegészítve, egymásból már-már dialektikusan következve.
Mindeközben különben nagyszerű a hangulat. Énekelnek, zenélnek, táncolnak (koreográfus: Gergye Krisztián). Van zenekar, van rengeteg sláger és hit az Újvidéki Színház közelmúltbeli zenés repertoárjából, a Hairtől a Ben Akiba Night Club, Show-ig, a Rocky Horror Show-tól a Csárdáskirálynőig, amelyeket úgy pakoltak egymás után (dramaturg: Oláh Tamás), hogy a magyar nyelvű privát prózai helyzet és az eredeti angol nyelvű dalszöveg egymásra reflektáljon. De olyan is van, hogy új, személyekre-szituációkra szabott magyar szöveget kap egy dal. Attól pedig, hogy az egészet a színház(történet) metakeretezi, a végeredmény nem egyszerűen revünek, hanem akár jukebox musicalnek is tekinthető.
Mert a város előtt a színházról van itt szó, a társulat egyes tagjainak a színházhoz mint művészeti és köz-, e tekintetben politikus intézményhez, mint munkahelyhez, mint életpályához, létformához fűződő igen bonyolult viszonyáról. Különb-különb függelmi helyzetekről, szakmai és magánéleti kompromisszumokról, jó és rossz döntésekről, vágyakról és lehetőségekről. És mivel ebbe beletartoznak a kollégák, a rendezők, a nézők és a műszak is, nem meglepő, hogy nem egy sajátélmény-felidézés szociológiai látleletként vagy művészetfilozófiaként is értelmezhető. Akkor is, ha azt szándékoltan poénra pörgetik ki, akkor is, ha a gagyiig egyszerűsítik.
Scheinbar – ugrott be a szó a Feketeországból, mert a Történt egyszer Újvidéken vegytiszta szórakoztatása csak látszólagos. És mert minden, ami ezen a színpadon valóságosnak látszik, legyen az olcsó vagy szofisztikált, kizökkentő vagy önértelmező, a valóságból építkezik, mégiscsak hatáskeltő eszköz. És ahogy az a Krétakör-előadás pamflet volt az akkori magyar valóságról, a Történt egyszer Újvidéken pamflet a színházi állapotokról. Ezenfelül a rendező ismert, kézjegynek tekinthető eszközeiből egy szelídített, némiképp kommecializált eszköztár felvonultatása. Meg igazgatói programadás.
Sok az egyben.
Sok ez egyben?
Nem tudom megmondani egyszeri felvételi és kétszeri élő nézés után sem. Kondenz, de nem ezért fárasztó. Lehet, hogy bennem van a hiba, egyszerűen túl sok az emlék, túl sokfelé megy az asszociáció.
Például arra, hogy az előadászáró, az eredetinél keményebbre hangszerelt Jugoslovenka című dalt hány lakodalmon, céges vagy más rendezvényen danolják nem csupán könnyektől, de alkoholtól is elázva, vagy hogy a posztjugo nosztalgia hamisan idealizált világképe mennyire rímel a már emlegetett Végel-regény címének második felére: avagy az Ígéret Földje. Vagy arra, hogy vajon hogyan vonatkoztatható ez az Újvidéki Színház közeljövőjére, a repertoáron túl a társulati dinamikák szempontjából.
Az igazság gyertyái
Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat
A szombatosokat illetően meglehetősen csekély tudással rendelkezem: a huszonévvel ezelőtt olvasott Kemény Zsigmond-regényből, A rajongókból. De az egy 17. századi történet, ez, Székely Csabáé meg egy 20. századi. A dráma (itt elolvasható) az 1940-es évek első felében játszódik, amikor Észak-Erdélyt visszacsatolták, és az anyaország kebelére való visszatérés egyúttal a zsidótörvények alkalmazását is jelentette. A címben szereplőkre, a „se nem egér, se nem madár” (azaz denevér) székely szombatosokra is, akik keresztény létükre zsidó szokásokat követtek. Igaz, származásuk szerint nem számítottak zsidónak, és ezt igazolni is tudták, a hatóságok viszont ezt hol elfogadták, hol nem. Ennek a helyzetnek a kiszámíthatatlansága és abszurditása tragédiává sötétíti a legfeketébb humort is.
A nagylátószög tehát a holokauszt, a szűkített történelmi blende Erdély, a drámai perspektíva Bözödújfalu, a képen pedig egy olyan közösség, amelynek jelene nincs, múltja van csak, az is szinte elfeledett. Az igazság gyertyái – generációs értelemben – az apák bűneit nem magukra vétető, de azokkal mégiscsak szembenézésre késztető történet. Kényes kérdéseket tesz fel, és a rájuk ép ésszel adott válaszok a kései utódokat tanulságlevonásra kényszerítik. Mert bár Bözödújfalu volt „az egyetlen hely, ahol békében megfért minden vallás és felekezet: katolikus, református, unitárius, görögkatolikus, zsidó és szombatos”, az emberek itt is gyarlóak voltak. (Meglehet, az ökumené jegyében.)
A sok Kovács család közül az egyikről szól a történet. Az anya, Márta számára a szombatosság jelenti az identitást, ha életről-halálról van szó, ő akkor sem tér ki a hitéből. Próbálkozik, de nem megy. Egyenes asszony, ami a szívén, az a száján. Erős, karakán, de nem ezért lép le mellőle többször férje, Mózes (Henn János), aki különösségében is titoktalan figura. Szereti a dolgok könnyebbik végét megfogni, maszatol, egyáltalán nem szerethető svihák, nem látni benne még a szikráját sem annak, hogy az evés, ivás, kártyázás, szex adta kielégülésen túl bármi foglalkoztatná, hogy képes lenne túllépni önzésén, bármiféle áldozatot hozni, vagy legalább csak felfogni tettei következményeit. A bolygó zsidónak súlya van, ő csak egy sodródó szombatos. A fiú, Samu szerelmes, persze nem abba, akibe kellene vagy lehetne, aki őt szereti: nem a lányba, Gizibe (Gecse Ramóna), hanem az anyjába, Évába, az unitárius lelkész feleségébe (Nagy Dorottya). Reménytelenül. Látszólag az apja fia, iszik, kártyázik, s mindig rajtaveszt, de apjával ellentétben ő képes arra, hogy ne a könnyű utat válassza, és mást maga elé helyezzen. Titkait és személyiségét Varga Balázs finoman tárja fel. És ott van Sárika, aki „diskurál” a nézőkkel, elmondja, ki kicsoda, mi micsoda, mi történt, mi történik épp és mi fog történni a jövőben. Kicsit sánta, kicsit fogyatékos, de sajátos világképe nagyon is tiszta. Esetlensége, légiessége Márta ellentéte, a két nőalakban B. Fülöp Erzsébet és Kiss Bora csodálatosan ellensúlyozza és kiegészíti egymást.
Mellettük felvonul a falu morálisan nem fekete-fehér lakossága. Az alapvetően jóravaló embereket a propaganda, egy-egy elejtett kétértelmű megjegyzés szép fokozatosan befolyásolja, elbizonytalanítja, hogy aztán magukon is meglepődve végül feladják elveiket. Ennyire egyszerű és ennyire profán a folyamat, mert valójában nem elvek, hanem személyes ügyek, félreértés, féltékenység, irigység, vélt vagy valós sérelem, kicsinyes bosszú táplálják az antiszemitizmust. Ezeket az árnyalatokat Galló Ernő, Nagy István, Kovács Botond, illetve László Csaba félelmetesen érzékenyen mutatja. Ugyanakkor van – és ez reményre adhat okot fajunk tekintetében –, aki képes hirtelen emberré válni az embertelenségben. A frissen kihelyezett katolikus pap, Ráduly István (Bartha László Zsolt), a csomagját Bözödújfalu helyett Bözödre küldeti, vagy lekési, vagy átalussza a fontos eseményeket. A komikus lúzer viszont hőssé válik, amikor a gettóból megpróbálja észérvekkel kivinni a szombatosokat. Mert úgy tűnik, az észérvek, a történeti adatok a csendőrparancsnokra (Meszesi Oszkár) is képesek hatni.
Sebestyén Aba rendező nem tolakodik a szöveg elé, így nem rendezői színházat, hanem előadást látunk. A szerző által történelmi színműnek nevezett Az igazság gyertyái a történelmi lecke és az itt ott túlhabzó nyelvi-dramaturgiai székelycsabaizmusok mellett nem nélkülözi különböző korok popkulturális utalásait sem. Közülük számomra nem a Hegedűs a háztetőn áthallásai vagy párhuzamai voltak a legizgalmasabbak (Cári Tibor klezmerből-a nyitójelenet szombati készülődésétől az Istennel beszélgető Tevje helyett a közönséggel beszélgető-narráló Sárikáig), nem is a Monty Pythonig hajtott abszurd, hanem két kölcsönzés. A Becstelen brigantyk Landa ezredesét idéző Gestapo-tiszt (Korpos András) meg a Borsból átugrott két kakastollas csendőr (Tollas Gábor és Ördög Miklós Levente), akik a sorozatbeli Oszi és Dezső – amúgy bizarr – békebeli gentlemanlike kedélyességéből könnyedén váltanak át az anyaországból érkezettek felsőbbrendű arroganciájára.
Bözödújfalu története azonban nem közvetlenül a háború után ért véget, hanem harminc évvel később, a falurombolás által. Víztározó építésének ürügyén pusztították el. Élénken él bennem az emlék, hogy híradónéző kiskamaszként belegondoltam, milyen lenne, ha a mi falunkat árasztanák el. Megviselt, pedig az fikció volt. Ez meg a valóság. Amit hallhatóan másképp élt meg a marosvásárhelyi és a budapesti nézőtér, de abban biztos vagyok, hogy itt is, ott is tovább mesélik a bözödújfalusiak történetét.
Iráni konferencia
Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy
Ivan Viripajev életművéből eddig négy darabot láttam: az Illúziókat egy, az Oxigént három, a Részegeket öt produkcióban. A MITEM-re érkezett Delhi tánc kimaradt, az Iráni konferenciát pedig megnéztem élőben Sepsiszentgyörgyön és a Városmajorban, plusz még egy felvétellel is elszórakoztattam magam (mert a felvétel a másik szereposztással készült). Ha ezek után bárki azt hinné, az Ivan Viripajev Fan Club Magyarországi Tagozatának oszlopos tagjával állna (ülne) szemben, le kell lohasztanom: épp ellenkezőleg, meggyőződéses anti-viripajevista vagyok.
És nem azért, mert az oeuvre általam eddig megismert része mindössze egyetlen kérdést vizsgál, nevezetesen ember és Isten viszonyát. Vannak egytémájú szerzők, rendezők, az is érvényes érdeklődés, és épülhet belőle izgalmas életmű. Karakterei (hősöknek túlzás lenne nevezni őket) mind olyan emberek, akik a 21. században magukat elveszettnek, gyökértelennek érzik, és rajzfilmfigurákat megszégyenítő kétségbeesettséggel próbálkoznak egymáshoz kapcsolódni, miközben ez csak a felszín, mert Istent keresik. Sem a deheroizálással, sem a kortárs probléma színpadra vitelével nincs baj, sőt! A kérdés valid, a válaszadási pozíció is, de a válaszopciókat a szerző minden egyes darabjában közhelygyűjteményként, magát túlzottan komolyan véve, ám a lakossági ezotéria szintjén, humortalanul, s ha ez még nem lenne elég, végső nézői csapásként irgalmatlanul túlbeszélten vezeti elő hol lazább, hol intellektuálisabb keretben. Mindezek egyenes következményeként a végeredményt, azaz a magát a művet leginkább a „vagy valami, vagy megy valahová” definícióval lehet leírni.
Mégis miért nézem szakmányban? Nem, nem akarok titkot megfejteni, mert Viripajevnek számomra nincs semmiféle titka. Maximum a sikerének. (Képes egyenrangú szerepeket írni, ráadásul sokat, ami a társulati foglalkoztatás szempontjából kifejezetten jó, mondja a bennem nem túl mélyen lakozó cinikus.) Inkább az érdekel, mit tudnak vele kezdeni a rendezők. Lehet-e ezekből a blöffgyanús darabokból komolyan vehető előadást csinálni, és rá lehet-e venni a színészeket arra, hogy ezeket a (c)sekélyértelmű mondatokat hitelesen mondják? Van-e forma, ami ellentart a szerzői univerzum fekete lyukainak? Magamat nem kímélve ezt keresem.
És van, amikor azt mondom, lehet, van, találtam. Az Oxigén mindegyik verziója ilyen volt, közülük is leginkább Pálffy Tibor sepsiszentgyörgyi rendezésére csettintettem, a tripre, amelyet Rancz András elképesztően jó vizuáljai és Kónya-Ütő Bence élőben kevert elektronikus zenéje – amelyet ő és a másik játszó, Korodi Janka DJ-znek – tesznek élvezhetővé. Aztán a tatabányai Részegek, Sebestyén Aba rendezése, amely elvetette a realitást, leszedte Viripajev hamis pátoszát, így helyenként még a fekete humor is felcsillant. A sort egy újabb sepsiszentgyörgyi produkció, Bocsárdi László Iráni konferenciája folytatja.
A tézis nélküli tézisdarab kerete – a helyzettel azért ne túlozzunk – egy tudományos konferencia a Koppenhágai Egyetemen 2017-ben, amelynek a nézők pszeudo-résztvevőivé válnak. A bejáratnál nyakba akasztható névtáblát adnak mindenkinek – Frederikke Thøgersen és Nicoline Sørensen voltam egyik, illetve másik alkalommal –, a moderátor pedig arra hívja a közönséget, hogy nyugodtan kérdezzen, szóljon hozzá, a nézőtéren elhelyezett mikrofonok erre lehetőséget adnak. A keretek nem, de ezen most lépjünk túl.
Jön egymás után az elegáns, fényes-fémes ezüstszürke és fekete variációiba öltöztetett (jelmez: Szőke Zsuzsanna) ilyen-olyan szakértő, tudós, újságíró, lelkész, író, és mondja a magáét. A békekékre borított színpad fölött vetítővásznak, minden arcról közelit kapunk (díszlet: Bartha József, videótechnika: Rancz András). A 17 éves korában megjelent szerelmes verseiért hazájában bebörtönzött, ám a vékonyka kötetért Nobel-díjjal elismert iráni költőnő zárja a szócsősort. Az ő karakterében egyértelműen ráismerni személyekre létező iráni költőnőktől rendezőkig és a Nobel-békedíjas Malala Juszafzaiig, akik sorsa sűrítve fikcionalizálódott; felteszem, a többiek esetében is esszenciát ad a szerző.
A tinktúra viszont egyszerre túl gyenge és túl erős. Viripajev ugyanis nem ismeri az arányokat. Ellentétben a szentgyörgyiekkel. Bocsárdi rendezései alapvetően szikárak, ennek köszönhetően az összehordott fű, fa, virág hirtelen érvrendszerré válik, amit a színészek – mindkét szereposztásban, élőben és képernyőn – hitellel vezetnek elő. És még arra is képesek, hogy ne legyenek se sokak, se kevesek, hiszen a színházi forma miatt egyszerre kell játszaniuk a kamerának és a nézőtérnek.
(A Részegeket az évadban Budaörsön és Székesfehérváron is játsszák. Gyanítom, ott leszek mindkettőn.)
(És most gyorsan elnézést kérek az összes általam látott Viripajev-előadás összes olyan színészétől, akiknek nem írtam le eddig a nevét, de szeretném, ha tudnák: minden tiszteletem és elismerésem az övék.)
