Elsősorban is le kell szögezni, hogy Kern Andrásnak igen jól áll az idős zseni figurája, aki azt állítja, hogy csupán pénzért vendégszerepel a lepukkant vilnai színházban. A címszereplő imposztor, egy bizonyos Bogusławski ugyanis kiégett, cinikus állapotában is képtelen megfeledkezni arról, hogy bár a színház néha ócska tükörnek tűnik, de megfelelő kezekben így is a valóságot mutatja. Kern mindent tud a színházról, így azt is, mennyi kényszerű vagy akár önként vállalt megalkuvás koptatja a színészek munkáját. Azzal is tisztában van, hogy egy igazi művész még a megalkuvást is igyekszik arra használni, hogy kompromisszumok nélküli igazsággá tegye. A kivételes alkotók ugyanis valójában egyetlen urat szolgálhatnak, az igazságot. Más urak szolgálatát csak mímelik. Azokat viszont nyugodtan becsaphatják, és törvényszerűen be is csapják, főleg, ha testestül-lelkestül alkotóművészek.
A színésznek viszont szerep, színház és közönség kell, melyet a Pesti Színház előadása gavallérosan teljesít. Ritkán látni egy viszonylag kis színpadon ennyi művészt egy előadásban. Spiró szerzőként is szereti a színészeket és a színházat. Az imposztor című 1983-ban bemutatott darabjában, melyet két évvel korábbi, Ikszek című regényének egy részét dramatizálva alkalmazott színre, parádésan ki is használja mindazon lehetőségeket, amelyekkel a színházban élni lehet. Főleg egy olyan színmű kapcsán, amely arról szól, hogy a színészek épp próbálnak egy előadást. Ilyenkor bármi elhangozhat, hiszen azt úgy is lehet érteni, meg amúgy is. Ezen lehetőségeket ki is aknázta Zsámbéki Gábor a nyolcvanas évek közepén színre vitt ősbemutatón, igen sokrétű értelmezési tartománnyal ruházva fel a produkciót.
Rudolf Péter rendezőként visszafogottabban kezeli ezt a fajta lehetőséget, a darab első felvonása leginkább egy SZFE-es kurzusra emlékeztet. A színészek mesterük tanításai mentén igyekeznek rájönni arra, mi is lesz majdan a feladatuk, miért volt zseniális Molière, miért érdemes elgondolkodni a jelenetek, figurák hátterén, motivációin és hasonló fontos ügyeken. Közben azért kibontakoznak a konfliktusok is.
A legelső jelenet, melyben a festőien romos kisvárosi lengyel színház rozzant kellékeit rendezgető díszletmunkás (Karácsonyi Zoltán) és kellékes társa (Telekes Péter) találkozik Bogusławskival, a magát egyelőre fel nem fedő legendás vendégszínésszel (Kern András), jól indítja az előadást. Hatásos és humoros, sok mindent megtudunk a körülményekről, ráadásul ízlésesen a határokon belül maradva él a helyzetkomikum lehetőségeivel.
Aztán kezdődik a vilnai próba, és színre lép a társulat. Megjelenik Igó Éva, aki az egész előadás egyik legstabilabb pillére, hibátlan és már-már meghatóan lenyűgöző alakítást nyújtva minden rászabott pillanatban.
Wunderlich József is felbukkan, furcsa frizurája tökéletesen illik a 19. század eleji teátrumi hangulatba, és ezúttal egy hangot sem énekel. Prózában és Kaminski viszonylag kisebb szerepében még egyértelműbbé teszi, hogy korosztálya egyik legfontosabb színésze – pontos, érzékeny és valódi.
Szilágyi Csenge játssza el a társulat primadonnáját, aki szegény Kaminski felesége, emellett az igazgató szeretője és az orosz tisztek kedvence. Minden főszerepet megkap, de semmi másra nem vágyik, mint eltűnni innen és végre igazi színházat játszani. Vagy legalább valódi emberek között létezni, ha csak egy kis időre is. Mi mindent elhiszünk neki, ahogy Bogusławski is, csak őt már nem érdekli.
Ha érdemben sorolnánk fel mind a 19 színész teljesítményét, aki feltűnik a színpadon, igen hosszúra nyúlna a beszámoló, ezért igyekszünk rövidre fogni az ismertetést. Hirtling István mint opportunista kritikus és a mindenkori hatalom lelkes kiszolgálója lubickol a számára nem gyakran felajánlott ellenszenves karakterben.
Kőszegi Ákos az emberileg megtört, alkoholista, de lelke mélyén még mindig reménytelenül valódi színész karakterében szintén meggyőző, néha megrendítő.
Medveczky Balázs az idealista Rybakként, aki jobban szereti értelmezni a színházat, mint játszani, és drámaírói álmai vannak – Spiró György fiatalkori énje is felsejlik a karakterben – korrekt és jól megformált, szerethető, de egy árnyalattal talán kisebb fajsúlyú alakítást nyújtott azon az estén, amikor én néztem a darabot.
Seress Zoltánra tökéletesen illenek Spiró György szavai: „A jó színészek nagyszerűen tudnak rosszak lenni.” Élvezi, hogy pimaszul szabadon játszhat el egy rossz teátristát, fegyelmezetten ripacskodva, ahogy azt kell.
Fesztbaum Béla ezúttal sem képes – bár biztosan nem is szeretne – tévedni. Kevés nála felkészültebb, többet gondolkodó, alaposabb előadóművész dolgozik ma a magyar színpadokon. A színitudományok doktora nem egyszerűen meghatni vagy megnevettetni akarja a nézőket, hanem olyan helyzetbe hozni őket, amikor egyszerűen nincs más választásuk.
Kern András pedig egyszerűen Kern András. Sosem hibátlan, és sosem hibázik. Mindenki, aki ott volt, láthatta, mire képes, még akkor is, ha fáradtabb és elesettebb a szokásosnál. Cserhalmi Györgyöt leszámítva nem ismerek ma magyar színészt, aki hitelesebben bújna a csibész, cinikus és zseniális, minden hájjal megkent, de hivatásába fanatikusan és megalkuvás nélkül szerelmes színészlegenda köpönyegébe.
(A 76 éves művész a színház és saját közlése szerint a kényszerűen félbeszakadt december 17-i előadás óta jobban van. Reméljük, hamarosan viszontlátjuk a színpadon.)
Az előadás második felvonása jelentősen felpörög az elsőben előkészített eseményeket kibontakoztatva. Van itt vetítés, civil ruhába öltözés, konflis helyett taxi és éjszakai suhanás látványa a Rákóczi híd fölött. Ezek nyilván jelzések, akár üzenetek, ám alapvetően már nem rengettek meg túlságosan. Jó este volt, nagyszerű színészek teljesítményét élvezve egy klasszikussá érett kortárs drámában, mégis maradt bennem egy pici hiányérzetet. Talán, mert előtte csodát reméltem. Próbáltam megfejteni, miért nem vagyok lelkesebb, és egy régi civil emlékem bukkant elő. Egy nyaralás során megbeszéltük az ismerősömmel, hogy reggel bekopog, hogy együtt mehessünk a partra. Én fel is ébredtem, de nem zörgött az ajtó nyolckor. Amikor délután megkérdeztem, miért nem jött, ahogy megbeszéltük, azt mondta, hogy ő ott volt, és jelzett is. Majd hozzátette, hogy nem akart túl hangosan kopogni, nehogy zavarjon.
Van, hogy egy előadás, akár egy várt vendég, kopoghat egy kicsit hangosabban. Nem biztos, hogy zavar – töprengtem hazafelé.
Fotó: Dömölky Dániel / Vígszínház
