A szócikkekben Znajkay Zsófiaként szerepel, de ott van mellette zárójelben, hogy Szabó Zsófia Anna.

A gimiben oroszos csoportban voltam, és mivel nem voltam valami jó, gyakran válaszoltam a tanárnőnek, hogy nye znaju, nem tudom. Idővel Nyeznajkának, Nemtudomkának kezdett szólítani, aki egyébként egy orosz mesehős. Egy osztálytársnőm azonban csak a Znajkát jegyezte meg belőle, így a Nemtudomkából Tudomka, Okoska lett. És ennek nagyon örültem, mert ezzel jobban tudtam azonosulni, mert tényleg nagyon kíváncsi meg érdeklődő voltam, meg valószínűleg tudálékos is bizonyos szempontból. A TÁP Színházban Göndör Laci egyszer viccből Znajkay Zsófiának hívott, mintha az egy vezetéknév lenne, és ez nagyon tetszett.

Több helyen is olvastam, hogy sokáig küzdött a saját magáról kialakított negatív képpel. Ezért is volt számomra egy kicsit meglepő, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemre jelentkezett.

Filmes família vagyunk: apám operatőr, az ő apja is az volt, a bátyám vágó, szóval „mi oda szoktunk menni, amikor egyetemre megyünk.” De azt hiszem, ebben volt valami dac is anyámmal szemben – amit most már bánok egy kicsit –, mert ő folyton azzal jött, hogy nekem bölcsésznek kell lennem, én pedig nem akartam, hogy valamit „kelljen”. Úgy döntöttem, hogy az egyetem legkevésbé kultúrsznob szakára megyek, és úgy ítéltem, ez a tévés.

Hogy érezte magát az egyetemen?

A televíziós adásrendezőnek, műsorvezetőnek alapvetően határozott, magabiztos jelenléttel moderálnia kell egy tévéműsort, irányítania kell egy stábot, és sokszor kellemetlen, ellenséges hangvételű idegenekkel kell beszélgetnie. Én pedig rettegek idegenekkel beszélni.

A felvételimkor a Bárdos András–Máté Kriszta páros állítólag látta, hogy nem feltétlenül vagyok alkalmas. Máté Kriszta egyszer azt mondta, hogy Vitray Tamás volt az, aki meglátott bennem valamit. Érteni vélem, hogy mit. A 70-es, 80-as évek televíziózásában a tévének még volt egyfajta „népművelő” küldetése is, és én lehettem volna például egy izgalmasabb kulturális műsor vezetője. Vagy akár a kilencvenes évek elején valami álominterpretáló a hajnali négyes műsorsávban.

Bárdos András azt mondta egyszer, hogy amíg egy vers, egy szobor akkor is lehet zseniális műalkotás, ha senki nem látja, a televíziózásban a nézettség maga a termék, és ezért nem művészeti forma a televízió. Ezt nem értettem én eléggé 18 évesen. A televízió: nagy cégek fontos befektetései kipróbált modellekbe. Nem művészeti, hanem kereskedelmi forma.

Kell valamiféle exhibicionizmus a médiához?

Bennem van. Vágyom a figyelemre, de ha interperszonális tétje van, az megnehezíti számomra a dolgokat. Erre lett volna jó a tévés szereplés. Beszélhetek, beszélgethetek, de nem önmagamként, hanem a műsor képviselőjeként.

De a színházban számomra még kényelmesebbek a szerepek, mert a színházban a szerepek konkrét, szó szerint vett ‘szerepek’.  A színpadon pontosan tudom, hogy mit fogok mondani, hogyan fogom mondani, hol fogok állni vagy mit fogok csinálni a kezemmel. A néző pedig figyel, de nem hozzám viszonyul, hanem a szerephez. Tisztább ügy.

Elég szabálytalannak tűnik az élete. Milyen a viszonya a szabályokhoz?

Ahhoz, hogy az ember betartsa a szabályokat, először észlelni kell a létezésüket. Aztán kitalálni, hogy ezek miben segítenek és miben gátolnak engem, majd hozni egy döntést, hogy betartom-e őket vagy sem. Azt hiszem, nálam sokszor ezeknek a lépésnek valójában egyike sem valósul meg.  Néhány évvel ezelőtt asperger szindrómásként diagnosztizáltak.  Folyamatosan problémám volt életem során az adminisztrációval, az ellenőrző, az index leadásával, a számlák, a közös költség befizetésével, és ez nem azért van, mert ezt olyan punknak gondolom, hanem mert nem megy.

De akkor miért nem szedem magam össze? De ha összeszedem magam, pánikrohamot kapok. De ha egyszer mindenki más meg tudja csinálni? Én miért nem tudom megcsinálni?

Kislánykoromban egyszer megpróbáltam végtelenszer leírni egy füzetbe, hogy „mostantól jó kislány leszek,” és emlékszem, mennyire törtem a fejem, hogy miért nem vagyok az, amikor annyira igyekszem.

Jó volt felfedezni, hogy ez egy neurológiai különbség, és mások is vannak ilyenek, léteznek ezekre a nehézségekre bevett jó-gyakorlatok.

A TÁP Színház ezért volt számomra szuper, mert ott az ember odamegy, csinál valamit, amire azt mondják, hogy hú, ezt borzalmasan kellemetlen volt nézni, gyere legközelebb is! A TÁP pontosan az az átlátható rendszer volt, ami nekem való. Velük volt olyan időszakom, amikor azt éreztem, hogy találtam egy közösséget, amiben jól érzem magam. És ezt soha máshol nem tapasztaltam életemben.

A TÁP Színház indította el a drámaírás felé azzal, hogy egyfajta felszabadultságot hozott.

Gyerekkoromtól vonzódtam az irodalomhoz meg a művészi önkifejezés mindenféle formájához, de anyám nem rajongott értem, és ezzel zsigerileg beégette, hogy ami belőlem jön, az idegesítő, értéktelen és alapvetően rossz.

A TÁP Színházzal való találkozás segített abban, hogy ez az énkép megváltozzon, ne legyen bennem görcs amiatt, mert esetleg szánalmas vagyok. Ez Vajdai Vili nagy találmánya: a Minden Rossz Varietében kínos, kellemetlen dolgokat kell színpadra vinni, és ott előny, ha én jobban tudok kínos lenni, mint mások. Miután anyám meghalt, volt bennem egy igény, hogy összeszedjem és őszintén feldolgozzam azt, ahogyan ő élt, ahogyan meghalt, és hogy milyen hatással voltunk egymásra. Nagy fordulat volt, hogy ebből az írásból előadás lett, amit idegenek és ismerősök is megnéznek.

Látta még az édesanyja a TÁP Színházban?

Nem. A színházhoz való csatlakozásomat követően egy-két évvel megszakítottam vele a kapcsolatot. 

Hogyan született meg végül Az ölében én?

Az ölében én írásánál tudtam, hogy mi az a nagy ívű történet, amit el akarok mesélni, de akkor még csak improvizáltam, hogy milyen lehet az a szerkezet, amiben ez működni fog. Azt találtam ki, hogy ha a történetet csak három jelenetben mesélhetném el, mi lenne az a három. És amikor megvolt az eleje, közepe, vége, és láthatóvá vált, hogy mi hiányzik, onnantól könnyű volt beillesztgetni a részeket.

A Rendezői változat írásakor már jelen volt ez a fajta technikai tudatosság?

Talán túl sok is volt a tudatosság. Túlságosan beleástam magam a Dan Harmon által átértelmezett Joseph Campbell-féle Amerikai háromfelvonásos struktúra kutatásába, ezért amikor írtam, azt feltételeztem, hogy létezik egy közös tudásunk a közönséggel a romantikus komédiák szerkezetét illetően, ezért azt vártam, hogy amikor kifordítom ezt a szerkezetet, az mindenkinek ugyanolyan vicces lesz, mint nekem. Mondjuk a szakmán belül sem feltétlenül értették. De volt, akire tudott az értésen túl is hatni, ezért nem látom feleslegesnek, vagy öncélúnak ezt a kísérletet. Nagyon szeretem, amit Kurta Nikével, Hajduk Karcsival és Laboda Kornéllal alkottunk.

Jelenet a Rendezői változatból
Fotó: Véner Orsolya

Sosem akart tanítani?

A férjem (Preiszner Miklós) vagy tizenöt évig dolgozott tanárként, és két-három alkalommal meghívott nyári táborba vagy órára vendégelőadónak. A csepeli Burattino iskola egyik művészeti tematikájú táborában például tartottam foglalkozásokat a történetmesélésről és a Dan Harmon-féle történetkörről. 

Soós Attila is egyszer elhívott vendégelőadni az óráján. Annak a csoportnak házi feladatként azt adtam, hozzanak egy valóban lezajlott párbeszédet, annak minden sutaságával, ügyetlenségével, és aztán nézzük meg, hogyan lehetne ezekből életszerű, de mégis fogyasztható dialógust csinálni.

Talán így kellene tanítani a művészeteket. A tanítási módszereinknek végre változniuk kellene, és hagyni kellene kibontakozni a gyerekek kreativitását.

Azt gondolnánk, hogy az elmúlt évtizedek alatt változott az iskola, de nem, alapvetően ugyanaz maradt. Az új drámám, az „A” éppen az oktatásról szól, elég haragos kis darab.

Az „A”  hőse is hasonló problémákkal küzd, mint én, és ennek a rendellenességnek a rendszeren belüli lehetetlenségéről akartam írni. „A” mint autizmus, „A” mint asperger és „A” mint maga a nagy A-betű, ami az első dolog, amit megtanítanak nekünk az iskolában. Az „A” fosztóképző is. Aszimmetrikus, atipikus, amorális. Van is a darabban egy konkrét, bekeretezett nagy A betű, amit az első osztályosok termének faláról lop le a hősünk, aki az A-betűnél van az osztálynaplóban.  Ez volt a legtömörebb cím, amit adni tudtam ennek.

Különböző műfajokban ír.

Valójában nem annyira. Én úgy élem meg, hogy mindig dialógust és jelenetet írok.

Több forgatókönyvíró-csapatnak is tagja volt.

Nagyon megtisztelőnek éreztem pályakezdő autodidakta íróként, hogy felkértek ilyen hivatalos dolgokba. Azt hiszem, mind az ilyen jellegű felkérésekben, mind a díjakban szerepe van annak, hogy nő vagyok.  Nem mintha ez nem esne jól, vagy Magyarországon ne lenne helye diskurzusnak arról, hogy hogyan látjuk a nőket.  De zavarba is ejt, ha előnybe kerülök férfiakkal szemben a nemem miatt.

Attól tartok, én már az az előző generációs, ódivatú feminista vagyok, aki egyenrangúnak éli meg magát. Taszít a férfiak rendszerszintű elnyomónak való kikiáltása, én úgy látom, elnyomók és áldozatok nemtől függetlenül vannak jelen mindenütt. Engem személy szerint sokkal többet nyomtak el életemben nők, és a férfiak inkább haverok voltak.

Aztán az is van, hogy nem feltétlenül voltam képes élni ezekkel a megtisztelő lehetőségekkel. Küszködöm úgy írni, hogy az egész folyamat alatt betekintést és beleszólást kell engedni a sartre-i értelemben vett másik embernek. Azt hiszem, az alanyi író annál jobb, minél fontosabb neki, hogy mi az, amit létrehoz, minden árnyalat, minden pont és vessző. Az alkalmazott író pedig: minél kevésbé fontos neki ugyanez.

Félreértés ne essék, mélyen tisztelem azt, amikor valaki csak megteszi, amit kell, mint egy szamuráj.  Én is ilyen akartam lenni. De nem tudtam egyszerre két urat szolgálni.

A film soha nem vonzotta?

Nagyon szeretem a filmet, nagyon sok nagyon jó és nagyon rossz filmet nézünk a férjemmel. Közös hobbink, hogy imádjuk a rettenetesen rossz filmeket.  De inkább fogyasztani szeretem, mint csinálni. A film létrehozásához sokkal több pénz, sokkal több hivatalos kör, sokkal több ember és sokkal több türelem kell, mint amennyi nekem bármelyikből valaha a rendelkezésemre fog állni. A színházi előadást létrehozni instantabb és jutalmazóbb folyamat.

Harmadik darabjának, az „A” -nak a megírásához Örkény drámaírói ösztöndíjat kapott. Mekkora függetlenséget ad ez?

Tudom, hogy én vagyok a diszfunkcionális, de végül az derült ki, hogy nekem nem eleget. Pedig elég sokat. Az ösztöndíj részeként kaptam tanácsadást, de rosszul kommunikáltam a reakciómat, és volt, akit megbántottam.

Nem közvetlenül a tanácsokat szoktam megvalósítani, hanem azt a problémát igyekszem kezelni, amire a tanácsok rávilágítanak a szándékomhoz képest.

A színházi diplomácia nem annyira mélyvíz, mint a televíziós diplomácia, de csak addig tudom követni, amíg magáról a műről beszélünk. Ha a mű körül kiépült táncrenddel kezdünk el foglalkozni, elveszek. Mármint, hogy ki milyen státuszba kerül egy-egy beszélgetés során kihez képest, ha megfogadja a táncsot, ha elutasítja a tanácsot, ki növelte vagy csökkentette a másik renoméját, ki kinek igazította meg a nyakkendőjét – ebben nagyon gyenge vagyok.

Ez a mostani járvány mennyire változtatja meg az életét és a világot? 

Az én életemben még nem volt ilyen globális jelenség, ami után azt sejthetjük, hogy nem lesz ugyanolyan a világ, és fogalmunk sincs, helyette milyen lesz.

Nyilván ez globális gazdasági és nagypolitikai kérdés, de nekem a személyes aspektusa volt a legérdekesebb: hogy a karantén létrehozott a világban egy pillanatképet. Mindenki otthon lett azokkal, akiket maga köré rakott, és egy pillanatra mindenki megnézte, hogy ezek kik, és milyenben is vagyunk. Ez a bántalmazó családokban vagy boldogtalan kapcsolatokban élőknek nagyon sötét pillanatkép. Én nagyon-nagyon szerencsés vagyok.

Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor