Az olvasóvá nevelés fontos, de számomra nem az elsődleges cél. Lényegesebb, hogy a legmélyebb, legszebb szövegekről beszélgetve jobban megértsük önmagunkat és a világot – véli Hauber Károly, az idén alapított Magyartanárdíj egyik kitüntetettje. Vele beszélgettünk.
Bizonyára elfogult vagyok, de szerintem az összes tantárgy közül az irodalom a legfontosabb. Ön miért választotta az irodalomtanári hivatást?
Az irodalom az a tantárgy, amelyből a leginkább megismerhetjük az életet. A szépirodalmi művek segítségével élményszerűen tapasztalhatjuk meg a világot, megsokszorozhatjuk önmagunkat. A Háború és béke elolvasásához csak két hét kell, de az felér tíz év élettapasztalattal – mondta erről a nagy német író, Daniel Kehlmann. Hogy én miért lettem irodalomtanár? Egyrészt nagyon szerettem olvasni. Másrészt első generációs értelmiségiként csak a tanári pályát ismertem közelebbről. A legfontosabb ösztönzést itt gimnáziumi osztályfőnököm és a magyartanárom, Csapó Gyula jelentette. Lebilincselően tudott beszélni a művekről. Ő volt az első tanári példaképem, aki aztán később kiegészült másokkal, mindenekelőtt Lőrinczy Hubával és Németh G. Bélával.
Az Ön szívéhez melyik irodalmi korszak, illetve irányzat áll a legközelebb és miért?
Egyetemistaként és fiatal tanárként, amikor a tudománnyal is kacérkodtam, a klasszikus modernség irodalma érdekelt a legjobban, főként a 19. század második fele és a Nyugat első nemzedéke. De már régóta nincsenek kitüntetett korszakaim, minden nagy alkotó és mű magához tud bilincselni. Hiszen – ahogy Babits írja Az európai irodalom története bevezetőjében – „Minden emberi élet és világkép egy-egy lehetséges állásfoglalás a világgal szemben, amelybe kivetett bennünket valamely ismeretlen erő”. Olyan szerzők persze vannak, akikhez különösen vonzódom, mert mélyen megérintettek, s ez az élmény a tanítás során újra és újra előjön. A teljesség igénye nélkül kiemelném itt a világirodalomból Hölderlint, Goethét, Hermann Hessét, Thomas Mannt és Dürrenmattot. A magyar irodalomból pedig Arany Jánost, Adyt, Kosztolányit, Babitsot, József Attilát, Szabó Lőrincet, Kányádi Sándort és Oravecz Imrét.
Milyennek látja jelenleg az irodalomoktatás helyzetét?
Nem túl fényesnek. Még sok felkészült, lelkes magyartanár tevékenykedik az iskolákban, de a számuk egyre fogy, mert a fiatalok közül csak kevesen választják ezt a pályát, és ők sem mindig a legjobb magyarosok közül kerülnek ki. Nem érzem igazán sikeresnek a reformokat sem. Ezeket jobban át kellett volna gondolni, s valódi vita után meghozni a szükséges döntéseket. Akkor nem fordulhatott volna elő például olyan abszurditás, hogy Ady hazafisága nem kap helyet a Nemzeti Alaptantervben. Mind az általános iskolai, mind a középiskolai törzsanyagból hiányzik pl. a Föl-földobott kő. De szerintem még így is lehetne javítani a helyzeten. Hogy miként, azt a Négy javaslat az irodalomtanítás megújítására című cikkemben foglaltam össze. Címszavakban: új tankönyv, új szöveggyűjtemény, új honlap és folyóirat, a NAT átalakítása.
Gyakran hallani, hogy a „Z generáció”, a mai fiatalok egyre kevesebb szépirodalmat olvasnak. Ön is így látja? Hogyan lehet ezen a helyzeten változtatni?
Igen, én is azt tapasztalom, hogy egyre kevesebb szépirodalmat olvasnak a fiatalok. Mellette megfigyelhető egy másik tendencia is: mind többen fordulnak magyar művek helyett angol nyelvű könyvekhez. Az olvasóvá nevelés legfontosabb feltétele: szerettessük meg a tantárgyat a diákokkal! Tartsunk jó magyarórákat, olyanokat, amelyek érdekesek, változatosak, hangulatosak, pozitív élményt jelentenek. Ez kiegészülhet speciális módszerekkel is. Az én diákjaim bőséges olvasmánylistából választhatnak, és két rövidebb vagy egy hosszabb műért ötöst is kaphatnak. Nem mondom, hogy tömegesen, de jó néhányan élnek a lehetőséggel, én pedig nem sajnálok egy diáknak akár öt jelest is beírni szeptemberben.
Úgy képzelem, hogy egy irodalomtanár számára már az is nagy siker, ha akár egyetlen növendékét is sikerül olvasóvá nevelni. Elmondaná, ezzel kapcsolatban mik a tapasztalatai?
Az olvasóvá nevelés fontos, de számomra nem az elsődleges cél. Lényegesebb, hogy a legmélyebb, legszebb szövegekről beszélgetve jobban megértsük önmagunkat és a világot. Így lehet megszerettetni az irodalmat, s ha ez működik, közel kerülhet hozzá az is, aki egyébként ritkán vesz a kezébe szépirodalmi alkotást. Reál beállítottságú tanítványaim egy része például igen kevés szépirodalmat olvas. De nem lelki restségből, hanem egyszerűen azért, mert nem nagyon van rá ideje.
A magyartanárok éves összejövetelén ismertetni kell egy fontosnak tartott esszétémát. Ön legutóbb az „életundor, életcsömör” kérdését választotta, s ezzel kapcsolatban a neves, de alig ismert Gozsdu Elek egy novelláját dolgozta fel. Miért ezzel a szerzővel illusztrálta a témát, és hogyan esett a választása ezekre a különös, kissé riasztó lelkiállapotokra?
Az Élő magyaróra-táborban két novellát hasonlítottam össze: Gozsdu Elek Spleen című írását 1886-ból, valamint egy kortárs novellát, Kötter Tamástól a 2013-ban megjelent Szajonarát. Gozsdut régóta ismerem, hiszen 1981-ben díjnyertes OTDK-dolgozatot írtam belőle. Kötter világában pár évvel ezelőtt merültem el. A választott novellák az életcsömörről szólnak; és nem pillanatnyi hangulatként, hanem létállapotként mutatják be azt. Lényegileg tehát a személyiség felbomlásáról, széteséséről, az identitásvesztésről szólnak. Főszereplőik közösek abban, hogy nincsenek igazi emberi kapcsolataik, a másik embert inkább eszköznek tekintik, mint célnak. Egy dologban azonban alapvetően különböznek: a Gozsdu-novella főszereplőjét, gróf Kanuth Istvánt az identitásválság jellemzi, ő szenved attól, hogy elszakadt a nagy értékektől (haza, család). Vele szemben Kötter hősének nincs mit elveszítenie, az ő sajátja az identitásnélküliség. Íme, a modern és a posztmodern kor alapvető különbsége: előbbi az értékválság, utóbbi az értékrelativizmus időszaka.
A modernizáció emberre gyakorolt hatását egy Márai-idézettel lehet a legjobban megvilágítani. „A XVIII. század felszámolta a vallást. A XIX. század felszámolta az istent. A XX. század felszámolja az embert.” Ebből kiindulva ma már a harmadik stádiumban vagyunk. A nagybetűs, a közösségi ember méltósága és hivatása került veszélybe, mert korunk hősei, a konzumidióták, a divatmajmok, a celebek, a megmondóemberek, a haszonlesők és a karrierlovagok (és a sort még folytathatnám) aligha nevezhetők ilyennek. De azért is tanulunk irodalmat, hogy ezeket a hamis szerepeket felismerjük, és távol tartsuk magunktól.
Hogyan látja jelenleg a kortárs magyar irodalom oktatásának helyzetét?
Nincs jobb helyzetben ez sem, mint a magyartanítás egésze. Sőt. A túlméretezett törzsanyag és a túlszabályozás miatt még kevesebb idő jut erre, és meglehetősen szerény mennyiségű jó segédanyag áll rendelkezésre. Talán úgy kellene ezt csinálni, ahogy nagykőrösi magyartanárként Arany János felvetette: az irodalomtörténet tanítását időnként fel kellene váltani a kortárs irodalommal. De ehhez meg kellene teremteni a feltételeket, és a tanárra bízni a konkrét megvalósítást.
Mit tanácsol a leendő irodalomtanároknak, mire ügyeljenek, hogyan lássanak munkához?
Nem hordom zsebemben a bölcsek kövét, és gyakran hibáztam pályám során. De igyekeztem okulni tévedéseimből. Ez többnyire azért sikerült, mert mindig próbáltam megérteni a diákokat. Ha erre képesek vagyunk, közelebb kerülhetünk hozzájuk, ami megkönnyíti az élet nagy dolgairól folytatott eszmecserét is. A bizalom megteremtéséhez elengedhetetlen az is, hogy az értékelésnél ne kövessünk el túl nagy hibákat. A diákoknak érezniük kell, hogy igazságosságra törekszünk.
Fotó: Bach Máté / Kultúra.hu
