Azzal kezdődött, hogy 1992 nyarán Budapestre költöztem. Abban az időben a hét szinte minden napján találkoztunk, volt, hogy a vasárnapi ebédek alkalmával is. Jöttek a Kurzus-keddek a Művész cukrászdában, a csütörtökök a New York Caféban, a szombatok a Paris–Texasban, a többi napot pedig az irodalmi vagy éppen rock and roll bemozgások jellemezték. Illetve a péntek szent volt számára, akkor az egykori Kölcsey-féle társasággal találkozott a Savoyban. Ez az ő külön világa volt, s ezekről az estékről részletesen írt a Termann hagyatékában.
Gyorsan eldőlt, hogy közünk lesz egymáshoz. A Cserépfalvinál jelentek meg a bemutatkozó köteteink a húszas éveink legelején, mindketten láttuk a hetvenes és a nyolcvanas évek szinte összes televíziós sorozatát, emlékeztünk tévéjátékokra és a ’81-es Táncdalfesztivál előadóira is. Amikor kitaláltuk, hogy legyen nekünk is irodalmi társaságunk – amit egy pillanatra sem vettünk komolyan –, a felvételi része volt a fesztivál kislemezeinek felsorolása, A oldal, B oldal.
Aztán ott volt a Depeche Mode, a The Cure, a Mission és a Sisters of Mercy mint szubkulturális közös többszörös, amit nagy dolognak tartottunk, mert a kilencvenes évek elején az írók között nem volt magától értetődő a pop. Most már az, de harmincöt éve még a komolytalanság szinonimája volt a Beavis and Butthead vagy MC Hammer U Can’t Touch This című számának felemlegetése egy-egy folyóirat szerkesztőségi fogadóóráján.
Öntörvényű volt, és bármilyen helyzetben képes átváltani rapszövegekből és a pesti szlengből gyúrt közös nyelvünkre. Az sem számított neki, hogy a beszélgetőpartnerei hatvan feletti írók, akik nem tudták értelmezni azt, hogy március 15-én ki kapott zsiráfot… (Ez a József Attila-díj saját használatú elnevezése volt, az egykori Aranyzsiráf popzenei díj beceneve.) A felolvasások alkalmával szinte mindig felmerült, hogy ki hány perces szettel készül, azaz mennyit olvas majd fel, utalva a DJ-k szettjeire. Ha valaki egy adott helyen rendszeresen felolvasott, akkor ő volt a rezidens DJ. Se Istent, sem embert – ez lett volna a címe Nyelvterület zenekarunk nagylemezének, és ez igaz volt János szinte minden megnyilvánulására. Saját kánonja volt, amely nagymértékben eltért a hivatalos álláspontoktól.
Mindent átírt, semmi sem volt szent számára, miközben a legteljesebb mértékben az volt mégis. Nem létezett magyar dalszöveg, amit ott helyben ne ültetett volna át. Amikor meghallotta a Hófehér Jaguár című szám „Érted jöttem, baby, tudom, hívtál / Lépjünk innen már, még a motor is jár” sorait, úgy érezte, hogy a baby miatt meg kell büntetni a dalszöveget, és átírta bizonyos részeit. Popzenei újraértelmezései nem tűrnek nyomdafestéket, de azt biztosra veszem, hogy senkit nem ismertem, akinek ilyen parádés lett volna a humorérzéke.
Jánossal alapvetően szórakoztató volt az együttlét, különösen a se Istent, sem embert hozzáállása miatt. Ugyanakkor pillanatok alatt jutott el a lélek mélyvilágába, akár a gyászhoz vagy a traumákhoz. Ő valóban érdeklődött a másik iránt, szinte sütkérezni lehetett a figyelmében. Mindent számontartott, mindenre emlékezett. Ha megemlítettem hétfőn, hogy szombaton beteget látogatok, éppen csak hogy kijöttem a kórházból, már fel is hívott, hogy minden rendben volt-e. Olyan verseket idézett a barátaitól, amelyek csak egyetemi lapokban jelentek meg, és a szerzőjük sem emlékezett rájuk, sőt, rá jellemző módon szinte mindig csavart is egyet a dolgon. Volt egy rosszul megírt versem, amit húsz év elteltével úgy elfelejtettem, hogy még a lap nevére sem emlékeztem. És ő egyszer csak előadta a paródiáját. A „vágyom rád, elém tartott név” sort remixelte meg:
Vágyom rád, belém hajtott HÉV.
És következetes is volt. Ha valakit nem kedvelt, azzal nem volt hajlandó felolvasni. Akkor is nemet mondott, ha külföldre szólt a meghívás.
A kapcsolatunk nem volt konfliktusmentes, már a kezdeti időkben sem, sőt kimondottan sokat kakaskodtunk. A mai napig úgy látom, hogy alapvetően nekem nem sikerült elhajolnom a provokációk elől. Nem szerettem a versenyistálló-szemléletét, azt, hogy mindent összemért, mintha az arcomba toltak volna egy vallatólámpát. Mikor megemlítettem neki, hogy tegnap voltunk a Café Sperlben, rávágta, hogy ő már ’91-ben is volt, Nagy Atilla Kristóffal… Ezek a legtöbbször cicaharcok voltak, nem volt jelentőségük. A legjobb barátom volt, még ha ez így nem is volt téma közöttünk. Megfelelt az is, hogy úgymond papírom lett erről. 2012 körül meghívott a Müpába, ahol az volt a szerkesztő koncepciója, hogy a legjobb barátai üljenek mellette. Kussinszky Pétert, kamaszkori barátját hívta el, és engem. Az esküvőmre feleségével, Harmath Artemisszel minioperát írt, amit elő is adtak, a kottája a nászajándékunk része lett. János nagyon tudott adni, volt olyan ajándéka, amit féléves szervezéssel készített elő.
Ugyanakkor találkozásaink egy idő után sajátos algoritmus szerint szerveződtek. Amikor beleálltam a meccsekbe, egyre többször fordult elő, hogy néhány hét úgymond kimaradt. És azt kell mondanom, hogy jólestek a pihenők. Neki sem volt könnyű. Felszínen kellett maradni az elviselhetetlen egzisztenciális kiszolgáltatottságban, mindabban, amivel az alkotói lét járt.
Aztán újra hiányozni kezdett az agya, a szíve és persze az igazságosztó lendülete, ami olyan volt, mint a Menza teraszán az állott levegőt fölkavaró, hirtelen jött nyers szél. Hiányzott a csak azért is derűje, egyedülálló intellektuális humora.
Élete utolsó évében már alig találkoztunk, nem tudom visszaidézni, miért függesztettük fel abban az időben a Menza-vacsorákat, illetve csak arra emlékszem, hogy én miért nem forszíroztam már ezeket. Amikor kertvárosba költöztünk, elhívtam hozzánk, de meglepő módon azt mondta, messze van, hamarabb ér le Debrecenbe vonattal… Valójában a Mexikói úti végállomástól tíz percet kellett volna utaznia villamossal. Nem kerestem, pedig tudtam: egy harmincéves barátságba akár ez is belefér. Talán még örültem is a beálló nyugalomnak. Nem szegez a falhoz, hogy kivégeztem-e már az összes Sebaldot, láttam-e a Katonában ezt vagy azt, én pedig nem kérdeztem vissza, hogy kiolvasta-e már A tulajdonságok nélküli embert, vagy olvasta-e William Gibsontól A perifériát. Persze hiányoztak a postán feladott levelei, a kivágott újságcikkek, a kávéházi cukrot tartalmazó kis tasakok, amiket ő antraxnak hívott.
Nincs szükségem az emlékezet karbantartására, naponta idézem egészen váratlan helyzetekben, főzés vagy kerti locsolás közben a fordulatait, a jellegzetes hangsúlyait. Aztán egy bő féléves kihagyás után, 2019 tavaszán, alig néhány héttel a halála előtt újra találkoztunk. Egy irodalmi esten a régi pesti házakról beszélgettünk, utána söröztünk egy Karinthy Frigyes úti presszó teraszán, majd együtt villamosoztunk hazafelé. A Délinél váltunk el. Ő az egyik megállóban állt, én a másikban. Percekig néztük egymást, még integettünk is. Sokáig nem jött sem a busz, sem a villamos. Akkor láttam utoljára. Nyilvánvalóan kibékültünk. Szinte mindent elrendezett a halála előtt. Ezt is.
