„Az őszinte ünnep nem rendezhető és nem rendelhető” – Interjú Zágoni Balázzsal

Emlékszel, gyerekkorodban milyen mesekönyvek nyerték el a tetszésedet?

Mikes Lajostól a Sanyi manó könyve az egyik kedvencem volt. Emlékszem, mennyire hatottak rám ezek a finom iróniával és nagy emberismerettel megírt mesék. Különösen Sanyi manó önámításai gondolkodtattak el. Sokat olvasták nekem, majd olvastam magamnak Hervay Gizella Kobak könyvét, később hanglemezről hallgattam Antoine de Saint-Exupéry A kis hercegét Illyés Kinga marosvásárhelyi színésznő előadásában.

Ifjúsági regényeid nagy népszerűségnek örvendenek a fiatalok körében. Töprengtél azon, mi a siker titka? Könnyen ment, hogy azonosulj a fiatalok gondolkodásával, életszemléletével?

A Gömb és az Odaát írása közben egy pillanatig sem gondoltam a fiatalok életszemléletére. Valamennyire persze ott van bennem, hiszen kamaszokkal élek egy fedél alatt, de tényleg sokkal inkább magamnak írtam. Egyszerűen csak bele akartam élni magam ebbe a történetbe, érdekelt, hogyan alakul Vik sorsra, néha én magam is meglepődtem a fordulatokon. Ami pedig a regényekben megmutatott jövőt illeti, találgattam: próbáltam továbbgondolni azokat a folyamatokat, amelyek már elkezdődtek a társadalmunkban. Persze szerettem volna, ha elolvassák a gyerekeim, akik közben kinőttek a gyerekkorból, részben ez is motivált. De népszerűségről és díjakról nem is álmodtam.

Karácsonyi kitérő című köteted a cukormázasság helyett komoly oldalról közelíti meg ezt a szent eseményt. Számodra hol az ünnep szentsége, tisztasága, önzetlensége, hogyan tudod tartalommal megtölteni a kiüresedés felé sodort karácsonyt?

Talán épp az a probléma, hogy mi akarjuk tartalommal megtölteni. És amíg így van, addig kapkodós, stresszes, nyögvenyelős lesz. A regény szereplőinek is akkor válik különlegessé ez a karácsony, amikor letérnek a kitaposott útról, és engedik, hogy valaki más töltse meg tartalommal nekik.

Neked melyik karácsonyod volt a legszebb, és miért?

Egyszer karácsony előtt, a gyermekeinkkel együtt eljutottunk a Kolozsvár melletti nyomornegyedbe. Részben ez a történet inspirálta a Karácsonyi kitérőt is. Egy ott lakó kilencgyermekes családot látogattunk meg, vittünk nekik egy kis ajándékot. Azelőtt és azután sok szép, meghitt családi karácsonyunk volt, amelyek emléke mára már összemosódik. De ennek a látogatásnak minden egyes mozzanata élénken él mindannyiunk emlékezetében. Ha ez nincs, mindig egy kicsit azt érzem, hogy adósok maradunk. Adósai maradunk azoknak, akiknek nem jut szépen díszített karácsonyfa, gazdag menü, meleg lakás. Úgy is mondhatnám, hogy azoknak, aki kiszorulnak a fogadóból, és csak az istállóban kaptak helyet…

Jézus Krisztus „karácsonya” az őszinte, a valóságos, a díszek nélküli, önmagában pompázó ünnep? Visszaszerezhetjük ezt a karácsonyt, az ő karácsonyát?

Az is kérdés, egyáltalán a miénk volt-e? Mit akarunk a karácsonytól? Egy tökéletesen megkoreografált ünnepet, aminek mi vagyunk a rendezői? Vagy hajlandók vagyunk kiengedni a kezünkből az irányítást? A meghittség, az őszinte ünnep tapasztalatom szerint nem rendezhető és nem rendelhető. Az inkább meglepi az embert, ha nyitott rá.

Korábban Márton Áronról készítettél izgalmas dokumentumfilmet A püspök reggelije címmel. A hozzá mérhető hősök az influenszerkultúra világában nem meghaladottak? Egy mai tizenéves felfedezheti magának Márton Áront, és könnyen azonosulhat a püspök képviselte értékrenddel?

Ha ma fognék neki, főleg, ha fiataloknak szánnám, azt hiszem, egészen más formanyelvet választanék. Ennél a filmnél két dolog foglalkoztatott. Egyfelől az, hogy honnan merített ennyi tartást és bölcsességet ez az ember ennyire kritikus pillanatokban. A másik ennél sokkal prózaibb: hogyhogy nem maradt fenn róla egyetlen mozgókép sem, miközben negyven évig volt Erdély katolikus püspöke. Az utóbbi kérdés egyfajta nyomozássá alakította a filmet, aminek meglepő eredménye lett. Egy brassói ruhásszekrény aljából került elő egy filmtekercs… Izgalmas volna egy jó ifjúsági regényt vagy játékfilmet készíteni róla. Nem lenne könnyű feladat, de épp ezért megérné.

Márton Áron hűséges maradt a helyeihez, az örökölt hagyományokhoz. Te hogyan határoznád meg az otthon fogalmát a személyes életedben?

Ha az otthon az város, akkor azt hiszem, nekem már Kolozsvár marad végleg az otthon. Itt születtem, édesapám viszont székelyföldi „migráns” volt, ahogy anyai nagyszüleim is. Tizennyolc éves koromig nem szerettem a várost, igaz, a Funar-korszakban ez nem is volt könnyű. Azután, nagyjából akkor, amikor az istenkeresésem és Isten általi megtalálásom történhetett, valahogy a várost is megszerettem. Néha tetten érem magam álmodozás közben. Gyakran egy megterített, ünnepi, mondjuk épp karácsonyi asztal körül látom a családunkat és a barátainkat. Nagyszülők, szülők, gyerekek, barátok, ahogy egymásnak örülünk, ugratjuk egymást. Hangzavar van, mindenki egyszerre beszél, mégis értjük egymást. Azt hiszem, ahol ez megtörténhet, végső soron ott van az otthon.

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2021/7. számában olvasható.

A nyitókép forrása: Maszol.ro