Nagyon élveztem az apró geget, ahogyan a szakrális történetbe belép az éjjeliőrt játszó Rudolf Péter, és a Santa Maria delle Grazie-kolostor refektóriumába beszűrődnek egy futballmérkőzés hangjai. Vagy ahogyan keresztülrepül egy légy az ott vacsorázók közt. – Ez természetesen szimbolikus, bár akkoriban nem voltak üvegezve az ablakok, így valóban bármikor berepülhetett egy légy – jegyzi meg felvetésemre Rófusz Ferenc. Budai lakásában beszélgetünk, ahol a falon a korábbi filmekhez készült rajzok sorakoznak elegáns zsúfoltságban. 

– Ez a hat rajz A légy egy másik befejezéséből való – mutat a földön kiterült férfit ábrázoló képekre. – Az eredeti elképzelés nem ez volt, de gondoltuk, hogy kipróbáljuk, milyen hatása lesz. Eszerint a légy egyszer csak szembefordult volna az üldözőjével, majd egy hangos csattanás és a kép elsötétülése után a fejünk fölött lógó csillárt látjuk, oldalra pillantva pedig a kiterült üldözőt. A légy néhány könnyed szárnypróbáltatás után ráeszmél, hogy ő élte túl az „ütközetet”. A Művészeti Tanács azonban nem fogadta el a korábban jóváhagyott változattól eltérő befejezést, így került a történet végére a mindenki által ismert lezárás, a légy pedig a gombostű hegyére.

Rófusz Ferenc pályáját kétségtelenül meghatározta az 1980-ban bemutatott alkotás, amely a második egyedi filmje volt. Az Oscar-díj és az átadás rendkívüli körülményei is sokáig ébren tartották az érdeklődést. 

– Az 1982-ben készített Holtponttal könyveltek el engem rendszerellenes figurának. Bár már nehezteltek rám A légy körüli nyilatkozatok miatt. Harmincnégy évesen nagyon feldühített, hogy nem mehettem ki a díjátadóra, pláne, hogy valaki más vette át helyettem az elismerést. Előtte fél évvel a Disney legendás animátoránál, Bill Little Johnnál voltam vendégségben Los Angelesben, semmi okuk nem volt, hogy ne engedjenek ki, egyszerűen kellett a helyem másnak. Úgy tartották: a két kanadai filmmel szemben nincs esélye A légynek. Egy magyar delegáció Szabó István Bizalom című filmjének jelölése miatt viszont kiutazott a díjátadó gálára – meséli. Már elérhető az interneten is az a felvétel, amelyen a műsorvezetők bejelentik A légy győzelmét, majd hozzáteszik: az úti okmányokkal kapcsolatos problémák miatt nincs itt a filmrendező, ám a Hungarofilm vezérigazgatója felmegy a színpadra, és néhány szó kíséretében átveszi a szobrot. 

– Bill Little John azonban kiszúrta, hogy az elismerést nem én vettem át, és jelentette. Még aznap este visszavették a szobrot Dósai elvtárstól, és később egy kisebb ünnepségen átvehettem Los Angelesben.

Ez sem ment simán, ám Rófusz Ferenc nem átallott Kádár Jánosnak is levelet írni az ügyben, mire váratlanul amerikai vízumot kapott. 

– Nem tudtam, azért viszik-e el az útlevelem, hogy soha többet ne utazhassak sehova vagy netán a remélt kiutazási engedély miatt – jegyzi meg.

Ma már szinte elképzelhetetlen, milyen sziszifuszi munka lehetett a zsírceruzával rajzolt képek elkészítése, amelyekből több mint háromezer darabra volt szükség a háromperces film elkészítéséhez. Hogy jobban érzékeljem, Rófusz Ferenc mutat egy lassított videót, amellyel nemzetközi workshopokon szokta illusztrálni a szakma fiataljainak a háttér-animációs technika mikéntjét. Eleinte döcögő képek váltják egymást, majd ahogyan szaporodnak a rajzok, folyamatosabbá válik a történet, mígnem érezzük: ez már megfelelő tempó az elbeszéléshez. Közben a lépcsőn lefelé csattogó lépteket hallva megjegyzi:

– Itt én robogok lefelé a hangmérnök kérésére az oldalamra rögzített magnóval. 

A légy hangja is emberi hang, hiszen a Pannóniának nem volt pénze a Pink Floyd együttes Ummagumma című lemezén hallható, ihletadó zeneszám jogdíjának megfizetésére. 

– Néhány évvel ezelőtt az Arany János Gimnáziumban egy diákoknak tartott beszélgetésen felállt egy fiú, és azt mondta: nagyon tetszik neki A légy, ezt ugye most készítettem. Mire a padtársa leteremtette: „Te bolond vagy, ezért több mint harminc éve Oscar-díjat kapott!” Én viszont csitítottam, mert úgy éreztem, ez dicséret. Azt jelenti, hogy a film ma sem poros.

A zene gyakran szolgál ihletforrásként az alkotónak, hiszen a következő, már említett, Holtpont című filmje alatt a Doors számának részlete szól. 

– Az a film A légy ellenpárjaként született. A légyben a rovar az esélytelen, ám a Holtpontban az ember, a légy pedig elszáll. Bár a kivégzéstörténetet látva is egyértelmű, miért került a filmmel Rófusz Ferenc a rendszerellenesnek bélyegzett alkotók közé, hozzáteszi: – Nem csupán erről volt szó. Egy az egyben a Doors-részletet játszottuk be a film alá, miután kiderítettük, hogy jogdíjat csak a zenei részletek után kell fizetni, mi pedig csak szöveges elemeket használtunk. Ám hamarosan raportra hívtak azzal, hogy a vezényszavak oroszul hangzanak el a filmben, és úgy hitték: mi manipuláltuk a Doors-számot. Többször meghallgattam a bakelitlemezt, és meg voltam róla győződve, hogy angolul szólnak a vezényszavak. Miután az ELTE angol tanszékét is megjártam, hogy igazolást szerezzek minderről, bevittem a lemezt, és rájöttek: teljes mértékben megegyezik a film alatt hallhatóval. A Holtpontot soha többet nem vetítették sehol, de – egy üveg whiskyért – még el tudtam hozni egy 16-os kópiát a laborból.

A következő filmje Almák egymás közt munkacímen futott, ám – akkor már sejteni lehetett, hogy nem lesz egyszerű dolga – a Művészeti Tanács nem hagyta jóvá az elképzelést. A filmben aszott, rothadó almák közt akad a fán egy gyönyörű gyümölcs, amely semmiképpen nem akar a többi közt maradni. Rázza magát, mígnem leszakad, és a földre hullva darabjaira loccsan. Kiderül: belül ő is éppen olyan rothadt volt.

– Eredetileg piros almát képzeltünk el, ám abba nem egyeztek bele. Szó esett sárgáról, zöldről, mígnem – javaslatomra – kék lett az egész film. Ennek képkockáiból is akad egy emlékezetes rajz bekeretezve a falon. Címnek – mert az eredetit nem fogadták el – kínomban azt találtam ki: legyen Gravitáció, és ezzel állítsunk emléket Newtonnak. Nem mondom, hogy fel voltak dobva az ötlettől, de ez már átcsúszott.

A Gravitáció jóformán több díjat nyert, mint A légy, mutat a Hirosima-díj galambot röptető nőalakot formázó szobrára, ám már látszott: nem fogják Oscarra jelölni a filmet. Utána ment el Németországba, majd Kanadába. Tizenhárom évet töltött külföldön, és bár neves stúdióban dolgozott, majd saját műhelyt alapított, egyéni filmet ez idő alatt nem készített. 2001-től újra Magyarországon él.

A tíz évvel ezelőtt készült, Ticket című filmjében azt az örök kérdést vetette fel: mi az élet értelme? Egy értelmes élet! – Nagyon érdekesek a véletlen egybeesések – jegyzi meg a karosszéke mellé támasztott botjára mutatva. – A Ticket úgy jött létre, hogy a fiam felvetette: „Miért nem csinálsz egy újabb háttér-animációs filmet? Hiszen ilyen nem készült sem A légy előtt, sem azóta, ez a te védjegyed.” A Ticketben egy ember életét követjük végig a születéstől az elmúlásig a főszereplő szemébe helyezett kamerán keresztül. Eleinte egy gyermek szemszögéből nézi a világot, majd felnő, és végül rászórják a földet. Mindez csak egy villanás, amikor a végén jár az ember, akkor eszmél rá, de már hiába rúgkapál. Abba belerajzoltam a járókeretet meg ahogyan az idős ember nézi a lecsepegő infúziós zacskót, ám mikor a film készült, még sejtelmem sem volt arról, hogy hamarosan én is erre a sorsra jutok. Minden ötödik héten két napot töltök a János-kórházban infúzión, és bottal, néha kerekesszékkel közlekedem. Akkoriban még hat órát tudtam teniszezni egyfolytában. A filmet ismerők mindegyike azt kérdezi: – Te már tudtad? – Dehogy tudtam!

Az utolsó vacsora negyven éve dédelgetett terve volt, ám a már említett vetítésen azt mondta: – Hála az égnek, hogy akkor nem készülhetett el! Azóta annyit fejlődött a technika, hogy kompromisszumok nélkül valósíthattam meg az elképzeléseimet. 

A vetítés utáni beszélgetésen előkerült egy dosszié is, amelyben Rófusz Ferenc a negyven évvel korábbi lektori véleményeket őrizte. Akadt ezek között elutasítás, amely a vallási téma problematikus voltára hivatkozott, más viszont művészetgyalázásnak tartotta Leonardo freskójának animálását. Ma csupán történeti érdekességet jelentenek a megsárgult lapok, a szerzőikről pedig jószerivel senki nem tudja, kik.

A három éve Nemzet Művésze díjjal elismert alkotó most újabb képzőművészeti animáción dolgozik. Hieronymus Bosch Gyönyörök kertje című triptichonja kel életre a keze alatt. 

– Ezen a digitális táblán rajzolok – mutat az asztalt elfedő felületre –, és egyetlen bánatom van, hogy már nem készülnek eredeti rajzok, ebből nem tudok bekeretezni és odaadni egy képet valakinek, legfeljebb kinyomtatni lehet. De az meg kinek ér valamit?! 

Halkan hozzáfűzi, hogy azért a révfülöpi kiállításán akadt, aki szívesen hazavitte volna a falról az említett printeket.

– Körülbelül tízpercesre tervezzük a Bosch-filmet, akár Az utolsó vacsorát. Ennyi időre be tudod rántani a nézőt. Reisenbüchler Sándor kollégám is mindig azt mondta: olyan egyedi filmet készíts, ami belefér tíz percbe, soha ne csinálj olyat, hogy két dobozba kerüljön a film. A tervezett alkotásból elkészült egy narrációval ellátott animatik, és most készítünk egy kétperces animációt, amelyet a számítógép képernyőjén végignézve is nyilvánvaló: nagyszabású filmről van szó. Ezzel a prezentációval szeretnénk majd a film finanszírozásához támogatókat találni – jegyzi meg.

Az utolsó vacsoránál könnyebb dolgom volt, hiszen a bibliai szöveget használtuk, és tíz percünk volt a történet megfogalmazására. Leonardónak viszont úgy kellett megkomponálnia a freskót, hogy egy állóképben legyen benne az egész történet.

Bosch képén egyetlen kivágásban is legalább tizenöt figura van, és ez embert próbáló kihívás. – Készítettünk a filmhez egy narrációt, amely elmeséli a képen látható történetet úgy, hogy közben mai párhuzamokat villant fel, hiszen például a magamutogatás éppúgy megjelenik Bosch képén, ahogyan tetten érhető a mai szelfikultuszban.

Amikor elkészül egy újabb részlet az animációból, elküldi Kanadában élő fiainak, akik szintén animációs szakemberek. 

– Jó ötleteik, javaslataik vannak, és kritikusak. Egészen meglepett, hogy a múltkor Ádám a Bosch-animatikhoz elküldött inspirációnak egy zenei részletet Hans Zimmer német zeneszerző egyik művéből, aki nekem is az egyik kedvenc szerzőm. Az én zeneszerzőm Pacsay Attila, sokszor dolgoztunk már együtt, ő írja majd a Gyönyörök kertje zenéjét is, kiváló alkotó, Az utolsó vacsoránál is minden hang a helyén volt. Amikor Az utolsó vacsora zörejeit, zenéjét rögzítettük a Pannónia Stúdióban, a régi hangmérnök kollégám bemutatott egy ifjút, aki tanulóként segédkezett mellette. A fiatalember közölte, hogy már ismerjük egymást, és kiderült, hogy tíz évvel korábban az Eötvös gimnáziumban hallotta a pályaválasztási sorozatban tartott előadásomat, és akkor határozta el: hangmérnök lesz, és animációs filmeken dolgozik majd.

A kérdésre, hogy miért éppen Bosch túlzsúfolt, apokaliptikus vízióját választotta, azt feleli: – Rendkívül aktuálisnak érzem Bosch – több mint ötszáz éves – triptichonjának üzenetét. A társadalom morális romlásával, az élvezetek hajszolásával eltűnik a teremtett világ szépsége, tisztasága; a mértéktelen fogyasztásra ösztönző korszellem romlásba taszítja az embereket és pusztulásba hajtja a világot. Bár Bosch harmadik képe hátborzongató vízió, a filmem végén felcsillan a remény, az újjászületés, az újjáteremtés esélye.

Fotók: Magyar Kultúra/Kurucz Árpád

Az interjú a Magyar Kultúra magazin 2021/6. számában jelent meg.