Mindenki ontja a fényképeket manapság, a legújabb generációk pedig talán már mobillal a kezükben születnek. Egy fotóművész esetében hogyan kezdődik a fényképek és a fotózás iránti szerelem?

14 évesen, egy horvátországi nyaraláson kezdődött minden, és a mai napig emlékszem arra az érzésre, amit az első fotózáskor átéltem, és amibe egyből beleszerettem. Az első néhány évben természetfotózással foglalkoztam, később, az érettségi felé közeledve már a társadalmi témák kezdtek el érdekelni, és közben áttértem a filmhasználatra. A középiskola után felvettek a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) fotográfia szakára, amit két intenzív felkészülési év előzött meg.

Az alapszak után azonban nyakába vette a világot.

A MOME-s időszak nagyon intenzív, talán túlfeszített is volt. Utána Erasmus-ösztöndíjjal Angliába mentem, és végül másfél évig maradtam. Az alatt az idő alatt nagyon sokat fotóztam. Ma úgy gondolom, hogy az egy kicsit ámokfutás volt, mert tíz projekten dolgoztam másfél év alatt, amiknek végül nem lett folytatásuk, mert igazából a fotózás öröme hajtott. Egy kicsit öncélú volt az egész, és nem volt igazi tartalom mögötte. Az a felismerés, hogy hiába dolgoztam, és nem tudok mit kezdeni a képekkel, vezetett oda, hogy amikor ezt követően a világot kezdtem járni, egész idő alatt ki se csomagoltam a fakamerámat.

Utólag úgy látom, jót tett ez a „passzivitás”, a nem fotózás. Nagyon szeretem Indiát, ahol háromszor is voltam, de az első két alkalommal egyáltalán nem készítettem képeket. Csak akkor fényképeztem, amikor két évvel ezelőtt harmadszorra mentem vissza. Érdekes volt megélni, mennyire másképp készültek a képek amiatt, hogy már sok mindent ismertem Indiából. A két korábbi út azért volt fontos, mert nagyon intenzíven tudtam befogadni az élményeket, ami biztosan nem sikerült volna, ha közben fotózom, mert olyankor analitikusan közelítem meg a helyzeteket.

Analóg kamerával készíti a képeit. Miért ezt választotta?

Amikor az első Pécsi-ösztöndíj idején egy portrésorozatot csináltam, a műszaki kamera mellett volt nálam egy digitális is, de azt vettem észre, hogy bár a digitális lehetőséget biztosított előfotózásra, igazából nem segített abban, hogy jobban oda tudjak figyelni a nagy formátumú képre. Ezért egy idő után azt el is hagytam, így tudtam igazán koncentrálni a portrékra. Ez a projekt azért volt nagyon érdekes, mert mindenkiről csak egyetlen képet lehetett készíteni. Mivel a síkfilm nagyon drága, nincs lehetőség „próbálkozásokra”: azt az egy képet kell jól megcsinálni. Ez a technikai korlát megköveteli a nagy fokú koncentráltságot mind a fotós, mind az alany részéről. Egy képen kell olyan jelenlétet produkálni, ami visszatükröződik azon az egyetlen, végleges képen.

Miért a fakamerás gép?

Magába a formátumba szerettem bele, tehát nálam nem az analóg kontra digitális volt a kérdés. Ha egy képrögzítő felület nagyobb, akkor egészen más képi világot kapunk. Nem azért fotózok filmre, mert azt szeretem, hanem mert ennek a formátumnak az adottságai, lehetőségei vonzottak. De persze a filmnek is megvannak a maga sajátos értékei: az anyagszerűség, az érzékenység vagy az említett egyszeriség.

Azért a digitálistól sem zárkózott el.

A honlapomon látható képek között egyetlen olyan sorozat található, ami így készült, ez a Ferry-land 20162017, ami az egyetemi diplomamunkám volt. Képi világát tekintve közel áll hozzám, ám mivel a körülmények miatt digitális módon készült, nem érzem teljesen a sajátomnak. Én akkor érzek elégedettséget, ha nagyobb formátumra készül a kép, de ez nem jelenti azt, hogy mások digitális munkáit ne szeretném.

Mely projektjeit tartja a legfontosabbnak?

Most, harmincévesen is úgy érzem, hogy még formálódik a „merre tovább?”. Van egyfajta folyamatos változás bennem; látom, hogy mást gondoltam két évvel ezelőtt, öt évvel ezelőtt, és valószínűleg két év múlva is más lesz a viszonyom a világhoz. Ám van egy közös szál – ami egyébként a technikához is kapcsolódik –, ez pedig a rend keresése a világban. Egy kép létrejöttekor minden részlet összeáll, tökéletes összhang keletkezik. A tökéletes „összeállásokat” keresem; azt, amikor a rengeteg változó és hibalehetőség ellenére megszületik a kép. 

Miért lett ennyire fontos a rend?

Bennem nagyon sok bizonytalanság, szorongás van, talán emiatt is nagyon foglalkoztat a hit kérdése. Az én generációm egy része már nem készen, családi „örökségként” kapta a hitét, ez is okozhat bizonytalanságot. Próbálok támpontokat keresni az életemben,

ezért törekszem megteremteni a tökéletes rendet, megélni az egységet, a harmóniát.

A képkészítés másik fontos alkotórésze számomra a „kézművesség”. Mint amikor egy asztalos megcsinál egy széket: minden részletében tökéletességre törekszik, hogy végül összességében is tökéletes legyen.

Az idő, az elmúlás mint téma régóta foglalkoztatja.

A diplomamunkám után vált számomra világossá, hogy ez a gondolat már korábban is foglalkoztatott, ott volt a projektjeimben. Az Angliában készült Ephemeral knot címet viselő hajóroncssorozatban is ott volt már a pusztulás analitikus vizsgálata, de az Oneness portrésorozatból is előtűnik a kiszolgáltatottság, a világnak az a törvényszerűsége, hogy egy ponton túl már nem tudunk befolyással lenni a dolgokra: végül mindenki esendővé és törékennyé válik. A következő években egyre tudatosabban és pontosabban fókuszáltam erre a munkáimban. A második Pécsi-ösztöndíj éve nagyon fontos volt, tulajdonképpen áttörés történt. A leadott témám címe, az Eggyel közelebb is arra utalt, hogy minden egyes nappal közelebb kerülünk a halálhoz.

Az ember egyszer csak szembesül azzal, hogy az idő véges, és tapasztalni kezdi a gyorsulását.

A projekt idején fényképezni kezdtem a nagymamámat, mert ki akartam próbálni egy új fényképezőgépet. Amikor a tesztképeket nézegettem, tudatosult bennem, hogy az ő állapota – néhány évvel korábban demenciát diagnosztizáltak nála – milyen szorosan kapcsolódik az alapprojektem felvetéséhez.

Ezután nagyon különleges közös munka kezdődött el vele. A projektnek köszönhetően sokkal szorosabb lett a kapcsolatunk, hiszen egyrészt sok időt töltöttünk együtt, másrészt más volt az együtt töltött idő minősége, mint amikor családi eseményeken találkozunk. A projekt miatt addig elképzelhetetlen helyekre jutottunk el együtt és addig elképzelhetetlen kalandokat éltünk át, ami lassította az állapotromlását. A munka során kristályosodott ki, hogy ezt a projektet szeretném kiteljesíteni.

A harmadik Pécsi-ösztöndíj ideje alatt folytattam volna, de ebbe beleszólt a világjárvány. Kényszerűen át kellett alakítani a tervet. Végül egyrészt digitális géppel készültek a képek, másrészt módosult a témájuk, pontosabban nézőpontot váltottam. Nyitottam a családom felé, ahol éppen abban az időszakban nagyon fontos változások történtek. A képeken a családi szerepeket, viszonyokat vizsgálom, megmutatva, hogyan oldódunk fel egymásban. A sorozat címe egy idézet a nagymamámtól. Az „Akkor tűntem el” az ő „megállapítása” volt a nagyapám halálára visszaemlékezve.

Tavaly a nagymamámmal közös munka a járvány miatt nem tudott kiteljesedni, idén azonban már szerencsére megkapta az oltást, így a Capa-nagydíj keretében A dolgok természete  (The Nature of Things) című sorozaton dolgozhatom.

A 2020-as Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjasok virtuális kiállítása február 4-én nyílt meg a Capa Központban. A pandémia enyhülését követően ezzel a tárlattal találkozhat majd először a közönség.

Fotók: Turós Balázs