Ma értjük Babits nyelvét?

Hogyan emlékszik vissza az első „találkozására” Babitscsal?

Nem a legjobb kezdés, de bevallom, erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Nem emlékszem, mikor találkoztam először Babits nevével, műveivel. A középiskolában a tananyag része volt, és nyilván Dante Isteni színjátékának szemelvényeit is az ő fordításában olvastam akkoriban, de az igazság az, hogy az irodalmi érdeklődésemet nem a tananyag irányította, bár az első emlékezetes élményem egy kötelező olvasmányhoz kapcsolódik, ez Hoffmann regénye, Az arany virágcserép volt. Igaz, az is csak második olvasásra ragadott magával. A későbbiekben vagy megelőztem a tananyagot, vagy lemaradtam tőle. Olvastam Camus regényeit, Sartre drámáit, Bulgakov A mester és Margaritáját, Pilinszky verseit, viszont Babitscsal nyilvánvalóan lemaradásban voltam. Az egyetemen aztán Sipos Lajos, a neves Babits-kutató tartotta a 20. század első felének magyar irodalmáról szóló kurzusokat. Az már egy más helyzet volt.

Mikor volt az a pont, amikor eldöntötte, hogy annyira behúzta önt a költő életműve, hogy szeretne sokkal jobban elmélyülni benne?

A doktori értekezésemben, melyet a 20. századi magyar katolikus irodalomról írtam, már foglalkoztam Babitscsal, mivel az 1933-as katolikusköltészet-vitában, melyet Illyés Gyula provokált ki a Nyugat folyóirat hasábjain, Babits is megszólalt, ezen túlmenően pedig életműve (versein, műfordításain, esszéin keresztül) folyamatos dialógust folytat a keresztény szöveghagyománnyal is.

Hogy végül Babits-kutató lettem, az viszont nem csak rajtam múlott. 2007 óta dolgozom az Irodalomtudományi Intézetben (a pontosság kedvvért ma a hivatalos neve: ELTE HTK Irodalomtudományi Kutatóintézet). Itt működik már a nyolcvanas évek óta a Babits Kutatócsoport, melynek feladata a versek kritikai kiadásának elkészítése. Talán éppen tíz éve, hogy az intézetigazgatómtól kvázi feladatként kaptam, hogy lépjek be a kutatócsoportba, és készítsem el az 1916 és 1920 között keletkezett versek kritikai kiadását. Az addigi, főként szövegértelmezésekre irányuló kutatói munkámhoz képest a kritikai kiadás készítésének textológiai munkálatai nagy kihívást jelentettek, de szerencsére kiváló kollégáimtól megkaptam a kellő szakmai támogatást. Az életmű feldolgozása során a feladatunk az összes elérhető kéziratos és nyomtatott szövegforrás összegyűjtése és feldolgozása, ennek révén viszont nagyon közel kerülünk a keletkező életműhöz, és rendkívül alapos tudáshoz jutunk az egyes szövegekről,

Ez az aprólékos szövegfeltáró munka időnként igazi heuréka-élményben részesít, például amikor egy-egy korábban feldolgozatlan kéziratot elolvasunk. Itt van például ez a kétsoros 1916 őszéről, melyet már mintha Pilinszky írt volna: „a halál keserű ízével / megyünk az örökkévalóságba”.

Babits azt írja, hogy az irodalomba és a könyvekbe való menekülés nem feltétlenül a valóságtól való elmenekülés, hanem az élet kitágítása. Hogyan jelenik ez meg a költő lírájában?

Átélt realitás és fikció, valóság és költészet szembeállításának Babits lírájában a korai pályaszakasztól kezdve jelentős tétje volt, emiatt a válaszomat kicsit messzebbről kell indítanom. Egyetemi barátaival, Kosztolányival és Juhász Gyulával folytatott fiatalkori levelezése mutatja, hogy milyen tudatosan készültek a költői pályára. Rengeteget olvastak, klasszikusokat, valamint többé-kevésbé kortárs világirodalmat, és fordítottak.

Ady Új versek kötetén – melyet ma gyakran irodalmi korszakhatárnak gondolnak – például fanyalogtak, Kosztolányi egyenesen „Ady hülye kötetének” minősítette egyik levelében, de a korabeli nemzeti tradicionalizmus álnépies költészete is távol állt tőlük. Kosztolányival és Juhásszal ellentétben Babits ódzkodott attól, hogy belépjen a kortárs magyar irodalmi mezőbe, és amikor ez megtörtént a nevezetes nagyváradi A Holnap antológiában közölt verseivel, majd nem sokkal ezután a Nyugat által kiadott Levelek Iris koszorújából kötettel, akkor szinte minden oldalról meg nem értés fogadta. A konzervatív kritika általában összemosta Adyval, míg a másik oldalról éppen Ady vitalizmusával szemben még méltatói is kissé „könyvtárszagúnak” ítélték némely versét, míg a kevésbé jóindulatúak egyenesen „fagyos hidegség”-ről beszéltek.

Babits korai verseiben valóban tudatosan kidolgozott lírai törekvés húzódik meg. Ez – szemben a korabeli konzervatív líra népies helyzetdalaival és Ady énközpontú lírájával – egyfajta lírai objektivitás megteremtése volt, melynek egyik poétikai megoldása, hogy a költő nem közvetlenül, hanem költői szerepeket felvéve szólal meg. A lírai személyesség korlátozásában a példakép Babits számára Arany volt, és ahogy a mesteréhez címzett szonettben írja az őt ért kritikákra is válaszolva:

Én bámulatosnak tartom a versformáknak és a beszédmódoknak azt a sokféleségét, melyeken az első köteteiben megszólal. A kortársak nyilván elsősorban ezt érzékelték, a formaművészetet. Az átsajátított tradíciók hangját érezték erősebbnek, és talán észre sem vették, amikor a költő személyes életmozzanatai kerültek be a versbe. Nyilvánvaló ez például az Anyám nevére című vers kapcsán. Babits édesanyját Aurórának hívták, a versben lényegében ezt a latin eredetű nevet fordítja le magyarra:

Jóval később a Curriculum vitae című esszéjében megvallja, hogy este született, és „lelkiismeretlenül, tisztán a rím és mérték kedvéért” írta, hogy hajnalban. Másrészt viszont mégiscsak egy életmozzanat átesztétizálásáról van szó. Hasonlóan esztétizálódik nála a szülőváros és a szülőföld is, időnként még rejtetten. Az 1905-ös Aliscum éjhajú lánya című vers teljesebb megértéséhez például nem árt tudnunk, hogy Alisca a római korban a mai Szekszárd helyén lévő település volt. Később a Szekszárdot övező hegyek és dombok, a Bartina, a szülőház kertje, majd az esztergomi ház gyakran válik a versbeszéd műben is jelzett terévé.

Idővel aztán Babits költői beszédmódja is egyre személyesebbé vált.

Már a világháború előtt, elsőként a Május huszonhárom Rákospalotán című versben betör ebbe a zárt költői világba az éppen zajló történelem is, mely a háború alatt lesz vissza-visszatérő témája verseinek. Amikor 1920-ban Nyugtalanság völgye címmel kötetbe rendezte a háború alatt született verseit, akkor a kortársak is érezték a költői hang megváltozását. Ezzel a kötettel kapcsolatban van egy saját elképzelésem, melyet – mivel eddig senki sem cáfolt – érvényesnek kell gondolnom. Ebben a kötetben Babits nem hoz létre olyan önálló címmel is jelzett versciklusokat, mint amiket a kortárs olvasók ismerhettek például Ady köteteiből, és amit Babits is alkalmaz az 1916-os Recitativ kötetben. Ugyanakkor a versek így rejtettebb rend szerint hoznak létre egy nagykompozíciót, melynek mintája szerintem Dante Isteni színjátéka. Azt gondolom ugyanis, hogy Babits ebben a kötetben saját háború és forradalmak alatti élettörténetét és költészetfelfogásának alakulását „meséli el” a lírai versek során át, a háború és a forradalmak poklától a remélt tisztítótűzig. Talán nem egészen véletlen, hogy ugyanebben az évben jelent meg a Purgatorium fordítása is.

„Nem azzal kell foglalkoznunk, vallásos volt-e Ady, Babits és Kosztolányi, hanem inkább azt célszerű megfontolnunk: lehet-e olvasni egyes műveiket keresztény hagyományok távlatából” – mondta Szegedy-Maszák Mihály. Ahogyan ön is fogalmazott, ennek a kérdésnek a vizsgálata azért is fontos, mert különösen az elmúlt másfél évtized értelmezései arra utalnak, hogy Babits esetében a vallásos világszemlélet átalakulása és a költő irodalomfelfogásának változása nem csupán párhuzamosan zajlott, hanem szoros, belső kapcsolatban is áll egymással. Mit jelent ez pontosan?

Szegedy-Maszák tanár úr véleményével maximálisan egyetértek, sőt melléteszek egy hasonlót Babitstól. Amikor a Fogarasról Újpestre került tanárt a Népszava újságírója megvádolta azzal, hogy az áthelyezés előfeltétele az volt, hogy a költő belépett a Mária-kongregációba (csak érdekességképpen: amikor Szegedről Fogarasra helyezték, akkor éppen ezzel ellenkező hír látott napvilágot, nevezetesen hogy azért büntetik, mert nem lépett be a hitbuzgalmi egyesületbe. Természetesen egyiknek sem volt alapja), Babits erre ezt válaszolta:

Ráadásul Babits – Szabó Lőrincnek tett visszaemlékezéseiből tudjuk – kisgyermekként mélyen vallásos volt, apjától viszont kifejezetten az egyház világi-közéleti szerepvállalását bíráló antiklerikális szemléletet örökölt. 1903-ban írta:

Későbbi verseiben is megfigyelhető ez a felfogás, például a propagandát folytató katolikus asszonyokat és papokat is bíráló Strófák egy templomhoz című versében, de lényegében ez az alapja az 1933-as katolikus költészetről folytatott vita során kifejtett álláspontjának is. Ekkor „esztéta katolicizmus”-sal vádolták egyházi részről, melyre a válasza: „Még mindig krisztusibb esztéta katolikusnak lenni, mint párt és politika katolikusának, aktuális és földi célok szerint.”

Másrészt, és ezt már az „esztéta katolikus” minősítésének a vállalása is mutatja, Babits életművét nagyon is indokolt lehet a „keresztény hagyományok távlatából” vizsgálni. Erre már önmagában elegendő lenne Dante Isteni színjátékának vagy a középkori himnuszok fordítása is, de költői életművében is tetten érhető ez a hatás. Persze nem egyformán az életmű egészében, és ezért változás is megfigyelhető Babits szemléletmódjában. Abban az időszakban, amikor úgynevezett görögös verseit írta, vallási világszemléletét is egyfajta polizmus jellemezte. Legjobb példa erre talán a Hiszekegy című politeista verse, mely címével ellentétben éppen az egyistenhit tagadását vallja. De a helyzet ebben az esetben sem ennyire egyszerű. A vers 1911-ben a Nyugatnak ugyanabban a lapszámában jelent meg, mint a dantei ihletésű Vágyak és Soha című verse. Ezek is egyfajta szereplehetőségek voltak Babits számára,

Persze később ezek a görögös vallomások háttérbe szorulnak, és ahogy a világháború alatt megváltozik világfelfogása, úgy verseinek vallási szemlélete is módosul. Elég talán csak felidézni a Sziget és tenger kötetet bevezető Örökkék ég a felhők mögött című írást, melynek műfaji önmeghatározása: „(Vallomás helyett hitvallás)”.

Azonban Jónás figurája Babitsnál még inkább komikus-groteszk, pontos kifejezése a társadalmi szereppel való saját küzdelmének. Mit tud mondani a próféta-költő, akinek – mint azt az Írástudók árulása című sokszor vitatott esszéjében írja – feladata, hogy hogy minden időben rámutasson az Igazságra? A Mint különös hírmodó…-t idézve erre az egyik válasz: „nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!”