A baknyál szinkópázzon a hátadon!

1673. február 17-én volt A képzelt beteg negyedik előadása - nem a királyi udvarban, ahol Jean-Baptiste Poquelin (alias Moli?re) e három felvonásos balett-komédiáját játszatni szerette volna, hanem a Palais Royalban, mivel intrikus kollégáinak (köztük Racine-nak és a nagy hatalmú udvari zeneszerzőnek, Lullinak) sikerült elérniük, hogy a Napkirály megvonja támogatását az ekkorra már erősen megrendült egészségi állapotú, amúgy igencsak rebellis szerzőtől. Hát persze: ekkor már túl vagyunk a Tartuffe többszöri betiltásán s az Amphitryonon, ahol még XIV. Lajos is felismerte, hogy Iuppiter nem éppen magasztos alakja mennyire hasonlít reá.

 

A képzelt beteg második felvonásában az Argant játszó Moli?re összeesett a színpadon, s még aznap éjszaka meghalt, anélkül, hogy utolsó kívánságát - papot kért - teljesítették volna. Jóakarói mint csepürágót, az egyik külvárosi temető közös sírjába akarták eltemetni, de ezt azért a király már nem hagyta: február 21. ködös éjszakáján végül a Saint Joseph temető egy dísztelen parcellájában helyezték végső nyugalomra Moli?re-t.

 

Mindezt csak azért mondtam el, mert a Mohácsi fivérek írta A képzelt beteg-változatban - a színlap ugyan szerényebben (?) fogalmaz: Berczik Árpád fordítására is hivatkozik, meg "Moli?re után"-t ír, de ez mindegy is: ízig-vérig Mohácsi-dramaturgiával felépített Mohácsi-szöveget hallunk. Ez egyáltalán nem Moli?re. Pontosabban teljesen az. A fene se tudja, hogy csinálják.

 

Még nagyon friss az élmény, s egyelőre csak annyit állíthatok meggyőződéssel, hogy a Pécsi Nemzeti Színház történetének egyik legjelentősebb előadása A képzelt beteg. Ennyire moli?re-i nem-Moli?re-t még nem láttam.

 

Halálfekete alaptónus uralja a színpadot, amely egy akváriumokkal (ha jól számoltam, kilenc kisebb-nagyobb akváriummal) terekre szabdalt, négy oldalról lépcsősorokkal (ebből kettőn mi, nézők ülünk) körülvett katlan. Talán a (földi) Pokol egyik bugyra. De lehet, hogy fogadószalon egy tisztes, polgári otthonban (díszlet: Fodor Viola). A lakás többi részébe keskeny, kényelmetlenül meredek lépcsők vezetnek, az Argan-ház bejáratához viszont monumentális, operettszínpadhoz illő, széles lépcsősor. Ez utóbbin foglal helyet a Kovács Márton vezette, háromtagú zenekar. Mint ez a végén el is hangzik (amúgy feleslegesen, hiszen oly szépen, vészjósló egyértelműséggel kijátsszák ezt az információt), őket a Halál (Széll Horváth Lajos) ültette oda. Fehérre meszelt, rezzenéstelen arccal játsszák végig az előadást, bámulatra méltó figyelemmel követik és/vagy irányítják, kommentálják az eseményeket, illetve amikor kell, kísérik Cléante (Pál András) és Mimolette (Szabó Vera) ellenállhatatlanul mulatságos duettjét. "Vígjáték" a műfajmegjelölés. Bohózat (commedia dell'arte- és Feydeau-beütésekkel, bohóckodás és klasszikus tragédia, dance macabre -  mondom én.

 

Gátlástalan "kölcsönzések" mindenfelől a világirodalomból (Dante, Molnár Ferenc, Madách, József Attila; hirtelen, első hallásra ennyit sikerült - remélem, korrektül - beazonosítanom. Ja és Moli?re. Meg persze(!) filmek (Csend és kiáltás, Édes élet). Mindez elsöprő erővel működő nyelvi humorba csomagolva (néhány kedvencem: "ha sokáig a térdeden térdelsz, össze fogod nadrágni a padlót"; "eurokonform kolostor"; "Andersen meghalt - mese nincs"; "ki vagy te? maga van ki!"; "meghitt családi betegség", "tetőtől talpig puncér vagy" és a címnek választott átokformula: "a baknyál szinkópázzon a hátadon!"). S ellentétben sok Mohácsi-előadással, a nyelvi sziporkák kordában vannak tartva s kellő önmérséklettel adagoltan szövik át  az előadást. És nincs  túlírva sem, ami olyik Mohácsi-előadás esetében pedig előfordult; arról nem is beszélve, hogy - hangozzék bár hihetetlennek - ez a Mohácsi-rendezés teljesen készen van  (na jó, a második felvonás első negyede mintha még döccenne itt-ott, de mi ez mondjuk a nemzetis Ördögökhöz képest!) És most tökéletesen működnek a "Mohácsi-patronok" is, például a hátborzongató-naturalista-komikus-abszurd operáció-jelenet, amikor Argant a nyílt színen, puszta kézzel a szó szoros értelmében kibelezi dr. Livarot (Rázga Miklós kellően blazírt, kéjsóvár ügyvéd-orvosa). 

 

A moli?re-i alapszituáció - hipochonder Argant körüldöngicsélő rossz- és jóakarók, az örökségvadász feleség-mostoha, a lányok és reménybeli kedveseik, a haszonleső álorvos kuruzslók kalandjai - alaposan meg van bolondítva: Argant tragikus hirtelenséggel már az első jelenetben el akarja vinni a Halál, akit Renoir-nak hívnak (ez lassan, de biztosan elhatalmasodó identitásválságot okoz szegénynek, mert persze mindenki azzal kezdi, hogy csak nem a nagy festőhöz van-e szerencséje. DE nem. Vagy igen. Mert ez sem biztos. Ráadásul diszlexiás (!) is, s ez az ő szakmájában igen kínos, hiszen például képtelen elolvasni a note-padjére érkező istenítéleteket, így állandóan olyasvalakit akar elvinni magával (itt jobbára Argant), aki nem is szerepel listáján.

 

Széll Horváth Lajos pontosan kidolgozott eszközökkel érzékelteti az egyre jobban elbizonytalanodó, valójában csak egy kis emberi melegségre, őt befogadni tudó közegre vágyó Halál (vagy tényleg Renoir) tragikus gyámoltalanságát. Argan szerencsére tud olvasni, így a darab elején még nem kell meghalnia  - később sem, de nem szeretnék több poént lelőni, ezért nem mesélem el, milyen fordulatokon keresztül jutunk el a zárójelenetig.

 

A nagy vidámság-komédiázás közben - csak úgy, mellesleg - szörnyű emberi lelkek lepleződnek le: a szende Mimolette habozás nélkül küldené a halálba szerelmesét, Cléante-ot, csak hogy ő megússza, d'Auvergne doktor (Vidákovics Szláven) és fia (az önfeledten, elemi erővel komédiázó Lipics Zsolt) kölcsönösen egymást ajánlják a Halál figyelmébe, csakúgy, mint a másik Argan-lány, a mai, álomkóros tinédzser (akit fölényes biztonsággal, magas színvonalon hoz Darabont Mikold), aki a mostoháját, vagy bárkit szívesen látna a Halállal távozni, csak ő maradhasson; szörnyű, mosoly-lefagyasztó, tragikus fordulat ennyi emberi ocsmányság nyers leleplezése.

 

A címszerepet Stenczer Béla alakítja, akit én még soha nem láttam ennyire jónak; ostoba és bölcs, tényleg hipochonder, de kegyetlenül élesszemű, ha arra van szükség (fivére - Béralde, Zayzon Zsolt - vélt szerelmi eltévelyedésének kőkemény szigorral való letörésekor). Nagy alakítás.

 

Az előadás értelmezésének (egyik) kulcsa, egyúttal pedig színészi felfedezése azonban kétségtelenül Herczeg Adrienn Toinette szolgálója. Én ugyan régóta tudom, mennyire tehetséges színésznőről van szó (hiszen főiskolás kora óta követem pályáját), de anyaszínháza eleddig nemigen kényeztette el olyan szerepekkel (vagy rendezőkkel?), amelyekben és akik keze alatt megmutathatta volna, mit tud (bár a Képzelt beteggel párhuzamosan futó Feydeau-darabban, az A hülyéjében - Béres Attila ugyancsak sikerült munkája - is nagyon jó alakítást nyújt). Mohácsinál ő a cselekmény motorja - ez amúgy Plautustól indult, igazi moli?re-i gondolat: a mindenkinél okosabb szolga/szolgáló mint az eseményeket háttérből irányító főszereplő -, egyszerre a testi és nyelvi durvaságig nyers cseléd, és elomlóan érzékeny-érzelmes nő, ordenáré pokróc és a megalázottságban felmagasztosuló antigonéi hősnő. Herczeg hihetetlenül széles skálán játszik, érett tudással, fölényesen birtokolt színészi eszköztárral tölti meg ezt az egyszerre komikus és tragikus alakot. Nagyívű alakítás, emberi-női sorsot teljességében így ábrázolni nagyon régen láttam magyar színpadon. Már ezért az alakításért megérte Mohácsi Jánost meghívni Pécsre.