Egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy történelmet írtál a Benois de la Danse díjjal, hiszen te vagy az első magyar táncművész, aki a tánc Oscarjának számító szobrocskát hazahozta.
Már attól boldog voltam, hogy a jelöltek között állhattam a színpadon, olyan neves táncművészek kapták meg ezt a díjat korábban. Amikor a nappaliban néha ránézek a táncoló figurára, értetlenül állok előtte. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy 33 év után most már a magyar zászló is ott van a díjazottak országai között.
Mióta eljöttél a táncművészetiről, és az Operában táncolni kezdtél, szinte nem telt el év, hogy ne kaptál volna díjat. 2022/2023-ban például te lettél a legjobb férfi táncművész és az évad Étoile-ja (csillaga – a szerk.) is, 2021-ben pedig Magyar Bronz Érdemkereszttel tüntettek ki.
Elhatárolódtam attól, hogy bármikor is külföldre szerződjem, nem vágytam arra, hogy ott fussak be karriert. Mindig is az volt az álmom, hogy a Magyar Állami Operaházban a Magyar Nemzeti Balett tagja lehessek. És bárhol jártam, soha nem éreztem olyan jól magamat, mint ott. Nem is számoltam külföldi elismerésekkel, ezért lepett meg annyira, hogy a zsűri Artyemij Beljakovnak, a Bolsoj vezető balettművészének és nekem ítélte a díjat. Természetesen szoktam fellépni külföldön, mégis megható, hogy noha főleg hazai pályán táncolok, ilyen szintű nemzetközi figyelem kíséri a munkámat.
Mindenféle sportot kipróbáltál. Hogyhogy végül a balett mellett döntöttél?
Nézni még mindig imádom a sportversenyeket, most is szurkolok az olimpikonjainknak. Fociztam, úsztam; a szüleim hagyták, hogy mindent kipróbáljak. A testvérem azonban a táncművészetire járt, és a szüleimmel rendszeresen megfordultunk az ott rendezett házi bemutatókon. Nem mondom, hogy megfogott a műfaj, de a szüleim azt tanácsolták, próbáljam ki a balettet is. A felvételin tehetségesnek találtak, és szorgalmazták, hogy menjek oda. Az ötletet nem fogadtam kitörő örömmel, hat-hét éves korban szerintem kevés fiú vágyik balettozni. Ám ahogy teltek az évek és jöttek a sikerek – megnyertem egy házi versenyt, külföldi kurzusokra küldtek –, kezdett érdekelni a dolog. A balettmesterek mondták a szüleimnek, hogy érdemes folytatnom, mert szerintük jó vagyok, sokra vihetném. Így aztán egyre jobban beleástam magam a balettművészetbe.
Volt-e olyan, amikor úgy érezted, hogy mégsem ezt szeretnéd, és inkább mész focizni a srácokkal?
Az első pár évben abszolút! A balett szigorú közeg, kezdetben a test táncra történő beprogramozásáról szól. Minden lassan, koncentráltan, fegyelmezetten zajlik. Ezt nehéz egy gyereknél elérni, és megszokni sem volt könnyű. Nem mehettünk focizni, kerülni kellett a veszélyes sportokat, amit persze gyakran megszegtünk. Minden kezdet nehéz, de később rájön az ember, hogy megérte. Ha újrakezdhetném, semmit sem csinálnék másképp.
A fegyelem és az elhivatottság mellett az is fontos, hogy a táncművész teste mennyire tud alkalmazkodni a kihíváshoz. Ha már szóba jöttek az olimpikonok: hasonló terhelésnek vagytok kitéve, mint ők.
Voltak komoly sérüléseim. Az iskolában rövid idő alatt sokat nőttem, és egy időben nehezen hajlott a térdem. Megijedtem, hogy mi lesz, de három-négy év szenvedés után kijöttem belőle. Gyorsan sok lehetőséget kaptam, főszerepeket bíztak rám. Ez kicsit hirtelen érintette az izomzatomat, amely nem volt felkészülve ekkora terhelésre. Kisebb sérüléseim is adódtak, de mindegyikből sikeresen felgyógyultam. A sporthoz hasonlóan a balettművészetnek is megvannak a maga veszélyei, és elkerülhetetlen, hogy sérülések érjenek, de a testem jó állapotban van. Tavaly augusztusban a Spartacus próbáján egy ugrásból rosszul érkezve elszakadtak a bokaszalagjaim. Ilyenkor a táncos minden idegszálával arra koncentrál, hogy mielőbb rendbe jöjjön és visszaállhasson. A sportolókhoz hasonlóan nálunk is ezek a szakma legnehezebb periódusai. Ha egy kicsit jobban vagyok, azonnal rohannék újra a balett-terembe, de éppen ennek a vágynak kell ellenállni, és csak akkor szabad újra táncolni, ha már százszázalékosan gyógyult az ember.
Az egyetem klasszikus balett szakáról kikerülve mindenki az Operaházba szeretne szerződni, így aztán meglehetősen nehéz a pályakezdők dolga – hacsak nem külföldi karrierre vágynak.
Már akkor is Solymosi Tamás volt az Opera balettigazgatója, amikor végeztem, és mivel három évig tanított az egyetemen, nem voltam számára ismeretlen. A vizsgakoncertekre és a képesítő vizsgákra általában az egész szakma elmegy, és az igazgatók szerződéseket ajánlhatnak. Külföldi próbatáncokra is el lehet menni. Én speciel azért nem mentem el próbatáncolni sehova, mert abban bíztam, hogy bekerülök az Operába. Szerencsém volt, hogy így is történt. Ha nem sikerült volna, nyáron útra kelek, és külföldi színházaknál próbálkozom. Kartáncosként indultam az Operában, de már az első szezonomban is kaptam kis szólószerepeket, a másodiktól pedig kizárólag főszerepeket táncoltam. Gyorsan végigjártam a ranglétrát.
Mondhatni végigrohantad. Mondjuk abszolút hőstípus vagy, akinek kedvez a balettirodalom.
A nagyszerű, színes repertoár lehetővé teszi, hogy különféle karakterekben próbálhassuk ki magunkat. Ez nemcsak jó kihívás, hanem a fejlődés nélkülözhetetlen eleme is. A hőstípuson belül is különféle szerepek léteznek. Kezdetben csak a klasszikusokat szerettem, mint például Siegfried herceg A hattyúk tavában, de később a drámai szerepek kezdtek megszólítani: olyanok, mint az Anyegin vagy Rudolf a Mayerlingből. A legfőbb kedvencem azért mindig A hattyúk tava marad, mivel első főszerepemként különös szálak kötnek hozzá. A Manon című balettből Des Grieux is közel áll a szívemhez, de például a Don Quijotében Basil karakterétől meglehetősen tartottam, mert azt hittem, hogy nem fog nekem jól állni, furán fogom érezni magam benne. Óriási meglepetésemre nagyon élveztem! Olyan feladat is lehet öröm, amire vonatkozóan másra számít az ember.
A klasszikus vagy a modern koreográfiák állnak hozzád közelebb?
Klasszikus beállítottságú együttes vagyunk, ezért nem olyan könnyű a repertoáron szereplő modern darabokra átváltanunk. Mindig hitetlenkedve nézem a kortárs együtteseket, hogy milyen mozgásvilágot képesek megvalósítani. Ezt a mi testünk nehezen veszi fel. Szeretem a klasszikus balettelőadások díszleteit, jelmezeit; azt, hogy történeteket mesélünk el velük. Mindkét műfajnak megvan a szépsége; ízlés kérdése, kinek melyik tetszik jobban. Ami engem illet, klasszikuspárti vagyok, de nem tudnék olyan modern szerepet mondani, amit ne szerettem volna eltáncolni. Azokban is jól érzem magamat.
Rettentő sok szerep van a lábadban. Akad olyan, ami eddig kimaradt?
Az a gyönyörű a művészszakmában, hogy öt év múlva ugyanazt a szerepet talán teljesen másképp alakítom majd. Azért kedvelek más szereposztásokat megnézni vagy más színházakba ellátogatni, mert annyira szép, hogy mennyiféleképpen lehet egy darabot bemutatni. Egyetlen ugyanolyan előadás sincs. Arra vágyom, hogy bizonyos darabok visszajöjjenek a repertoárra, és új felfogásban táncolhassak bennük.
Nem tűnsz extrovertált típusnak, a színpad mégis a második otthonod. Miért lettél előadóművész, mit szeretsz benne?
Valóban kissé zárkózott ember vagyok, viszont rettenetesen szeretek különböző karakterek bőrébe bújni, a közönségre hatással lenni, és a tapsot – ami azt jelzi, hogy örömöt szereztem – csodaként megélni. Élvezem, hogy a színpadon teljesen ki tudok lépni magamból, és úgy érzem, Geri nincs is ott: másik ember táncol a deszkákon. Másrészt a Magyar Nemzeti Balett művészein nőttem fel, akikre mindig feltekintettem, és próbálok hozzájuk és a balettmestereimhez méltó művésszé válni. Misszióm, hogy hassak a fiatalokra, és minél többen válasszák ezt a pályát. Fontosnak tartom, hogy a balett nagyobb teret nyerjen.
És ha visszalépsz Geribe, aki már családapa? Ez a magánéleti változás hogyan befolyásolta a színpadi létezésedet?
Kezdetben sokszor volt lelkiismeret-furdalásom, mert nem tudtam eleget lenni a kisfiammal, de ezt el kellett engednem, és belátnom, hogy kevés szülő tud mindig a gyerekével lenni. A szakmához való hozzáállásomban az változott, hogy megszűnt a stressz, az apróságok már nem zavarnak, és kevésbé izgulok az előadás előtt. Más lett a fontossági sorrend. Tudom, hogy bármi történik, az a legfontosabb, hogy Lili (Felméry Lili táncművész – a szerk.) és Berci, a fiunk jól legyen. Nem fog összedőlni a világ, ha nem hatot forgok az előadáson, hanem csak négyet. Törekszem rá, de nem baj, ha nem vagyok tökéletes, mert hibázni emberi dolog. A táncos nem robot. Ettől szép a művészet. Ráadásul a hiba általában szépen javítható, és a közönség valószínűleg észre sem veszi. Az a fontos, hogy egy történetet el tudjunk mesélni, és hatással legyünk a nézőkre.
Na és a díjad milyen hatással volt a kollégáidra?
Rettenetesen aranyosak voltak! Amikor először visszamentem gyakorlatra, tapssal fogadtak, körbevettek. Jólesett a fogadtatásuk, nagyon szeretem őket. Imádott édesanyám pedig kiszabadult a közösségi oldalakra, és mindenhol többször posztolta a megjelenő híreket rólam. Lili is borzasztóan büszke rám, őt hívtam fel először Moszkvából. Ő sem akarta elhinni, hogy ilyen díjjal térek haza a Bolsojból. A kisfiam azt mondta: „Apa, te vagy a legjobb!” Ő nyilván még nem érti, mi történt, csak azt érzi, hogy nagy öröm érte a családot. Rettenetesen jó volt hazatérni hozzájuk.
Mit táncolsz jövőre?
Nincs karácsony A diótörő nélkül: maratoni futam lesz mintegy negyven előadással. Új bemutató A bajadér, visszajön a Manon és A víg özvegy. Nagyszerű előadások lesznek, izgatottan várom a következő évadot, de addig még hátra van egy kis pihenés. Most töltöttünk pár napot hármasban Horvátországban, megyünk a Balatonra és a nyíregyházi állatkertbe. Családközpontú ember vagyok, és bár szeretem a szakmámat, a feleségem és a kisfiam az elsők a számomra. Lili és én akkor érezzük magunkat a legjobban, amikor családi körben vagyunk. És amikor a színpadon táncolunk.
