Azok a régi, pécsi, hatvanas évek! A Széchenyi téren a Nádor kávéház, ahol mindig találkoztunk barátainkkal, a Jelenkor, az akkori időkben a szellemi élet menedékét jelentő folyóirat köré tömörülő írókkal, Bertha Bulcsuval, Lázár Ervinnel és másokkal. Ervinhez mindig benézett próba után vagy előadás előtt akkori felesége, a balerina Stimátz Gabi. Az ő révén ismertük Eck Imre remek, modern balettegyüttesét, benne a kedves lányokat, Handel Editet, Uhrik Dórát, Esztergályos Cilit...
A kislányos, mindig vidám Cilit.
Esztergályos Cecília 1960-ban végzett az Állami Balettintézetben, s mindjárt Pécsre került. Akkoriban a végzősök nem dönthettek sorsukról, hivatalból helyezték őket társulatokhoz. Cili nem örült a száműzetésnek az akkor alakuló együtteshez. Nem tudhatta, hogy csakhamar ország-világ fogja csodálni az új stílust teremtő, modern, Eck Imre-féle Pécsi Balettet.
Aztán egyszer csak láttunk egy filmet, és abban egy hárászkendős, copfos falusi süldő lányt, aki gyalog vág neki városba költözött családja után, hol futva, hol földhányásokon botladozva, csúszkálva, útépítőktől kérdezősködve, tanácstalanul. Ő volt az, Esztergályos Cili, a Tücsök. Szenzációs alakítás volt, elragadó, megható. Nem tudom, emlékszik-e a forgatásra, de komoly feladatok elé állította Markos Miklós rendező. Cili mindegyikben bravúros volt.
Van egy jelenetsor, ami minden érzelmesség nélkül is megható. Tücsök leint egy monstre gépet, hogy vezetőjétől (Szirtes Ádám) megkérdezze, hol van ez és ez az utca. A kemény melós ridegen elutasítja. Látni kellene Cili értetlen, de igazán nem is megbántott tekintetét. A földgyalugép halad tovább, vezetője rágyújtana, de az öngyújtó nem működik, dühösen elhajítja. Tücsök megint elébe áll és leinti. Mi van? El tetszett veszíteni a gyújtót. És felmászik a gépre és nyújtja. A morc pofa megenyhül, de kérdi, van gyufád? Nincs! Akkor takarodj, ne zavarj! És szinte lelöki. Tücsök áll szomorkásan, és most is értetlenül. Hová került? Miért kell így bánni az emberrel? Megsértődött? Nem. Megint leinti a gépet, ami előtt akkora, mint egy kis hangya. Mi van?! Hoztam gyufát…
Ahogy ezt játssza, könnyeket csal az ember szemébe.
És persze pályája során azután is. Ha komédiázik, akkor is. Mert mindig valami szeretethiányt mutat meg az emberi kapcsolatokban. Ami előtt értetlenül áll, mint az a filmbéli Tücsök.
Elhagyta ugyan a balettet a színészetért, de minden porcikájában ott maradt továbbra is a mozgás – a testi és a szellemi. 1964-ben a Színház-és Filmművészeti Főiskola hallgatója lett Simon Zsuzsa osztályában. A diploma után Kazimir Károly színházába került, a Tháliába, 1984-ben a Nemzeti Színház szerződtette, ezt követte Veszprém két évadon át, a kétezres években a József Attila Színház, majd az Új Színház, de vendégként hívják a vidéki társulatok is.
Kétszáznál több tévé- és játékfilm, színdarab – felsorolhatatlan sokaságú alakítás. Dráma vagy vígjáték – bármit játszik, figuráiban ott az a robbanékony, hevülő, szeretetet sugárzó, vidám, huncut lénye, amivel elbűvöli a közönséget. Sarkadi, Fejes, Tersánszky, Lázár Ervin, Weöres Sándor, Karinthy Ferenc vagy a külföldiek és klasszikusok műveiben ifjat, öreget, szépet, groteszket egyaránt hitelesen teremt azzal a természetességgel, amivel csak a legjobbak hozzák az életet a színpadra.
El tudja képzelni valaki is, hogy Cilinek nem jár mindig valami újdonság a fejében? Kétlem.
Ha nem játszott, tévésorozatba vágott bele. Részben a sajátjába, a Família Kft-be, amit a kilencvenes években láthattunk, aztán a Gyurkovics Tibor szatírájából készült Szálka hal nélkül című bohózatsorozatban. Különös humora, ami már-már a szertelenség határán mozog, de mégis megfékezve adja a clownság szívderítő hatását. Cili derűje, humora átsüt még a drámai jeleneteken is. Jól tudom, mert a veszprémi színházban játszott Adáshiba Bódog mama szerepében megtapasztaltam.
És mi van akkor, ha Cili még mindig kevésnek érzi a cselekvést?
Ha éppen nem filmezhet, játszhat, próbálhat valamelyik társulatnál, nem járhat fellépésekre? Valamit otthon is kellene művelni, például képeket festeni vagy gyurmázni.
Gyurmázni kezdett egyszer, és jópofa dolgok gyurmázódtak a keze között. Miért ne lehetne ezt agyaggal is? És megszülettek a Cili-kerámiák: fantáziája, szellemessége, tobzódó humora itt is csodát művelt. Hegyesorrú, pökhendi hölgyek, biggyesztett ajkú, elképedt a férfiak, kalapos dámák, maszkját tarkójára csúsztatva viselő vándorszínész, megcsalatottságán búslakodó asszonyság, kényes fejtartású nagynéni, nagy bajszú halász és bugyuta kis felesége... Kitalált portrék, figurák, vázák, kaspók.
2002-ben a Madách Színház Tolnay Szalonjában állította ki munkáit. Bevezettem és méltattam, és Esztergályos Cili, a színésznő mint keramikusművész mutatkozott be a közönségnek. Pajkos, groteszk figurái, mint Daumier miniatűr plasztikái a párizsi Musée d’ Orsay tárlóiban a látogatókat derűre fakasztották, ahogy a pikáns, Rabelais szabadszellemű, erotikus pózait sejtető alakocskái is.
Fantázia és jókedv, ezek Esztergályos művészetének rugói.
Ha színpadra lép, ha agyagot formáz, egyaránt. Születésnapja van, hányadik is? Nem, ezt egy színésznő így védi ki: „Hogy hány éves vagyok? Megmondom, nem titkolom, január 26-án születtem!”
Sikeres pálya áll mögötte, és még most is játszik, zsűrikben ül és lelkesen nézi, bírálja a táncolókat. Most is szép, szőke, mozdulataiban a balerina, szeme csillogásában a copfos, az életre naivan tekintő Tücsök is ott van. Talán már nem megy úgy a spárga, már módjával a pörgés, de várja a színpad, várja a közönség.
Isten éltesse egészségben, további sikerekben!
Nyitókép: Esztergályos Cecília színművésznő a Kossuth-díj átadásán 2018-ban. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
