Irodalom

A könyvek, amik vagyok: Bánki Beni

Nagy Daniella 2025. november 10.

Mely könyvek formálnak minket azzá, akik vagyunk? Új sorozatunkban ismert arcok vallanak személyiségformáló olvasmányaikról – ezért a cím: A könyvek, amik vagyok. Bánki Beni slammer, költő, irodalmi influenszer, az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának tanulója. Doktoranduszhallgatóként kortárs magyar lírával foglalkozó kurzust vezet szintén az ELTE-n, emellett országszerte rendhagyó irodalomórákat tart középiskolásoknak. Ezáltal teljesen új nézőpontból, eddig nem látott mélységekben ismerhetjük meg.

J. D. Salinger: Franny és Zooey

„J. D. Salinger Franny és Zooey című könyve volt az egyik első meghatározó könyvélményem. A szerző Zabhegyező című műve is nagy hatással volt rám, de a Franny és Zooey annál is jobban tetszett. Rögtön az elején megjelenik egy egyetemista, versekről beszélgető értelmiségi közeg, melynek intelligens tagjai mintaként álltak előttem. Valószínűleg azért is, mert akkoriban nem találtam a környezetemben a könyvben szereplő személyekhez – és egyúttal hozzám – hasonló érdeklődésű embereket.

Eleve ezért is fordultam a könyvek felé, amik sok emberhez hasonlóan számomra is menedéket jelentettek. Koravén gyerek voltam, ma is vonzódom a nálam idősebb korosztályhoz. Kíváncsi voltam, vajon mi érdekli a felnőtteket, így amikor például aludnom kellett, alvást színlelve hallgattam őket. Ez a vonzalom az olvasmányélményeimben is megjelent.

Egészen korán olvastam el olyan könyveket, amelyeket nem feltétlenül az én akkori koromnak szántak – most, a húszas éveim közepén is inkább a harminc-negyvenes korosztály kihívásai, kérdései izgalmasak számomra.

Valamint szeretem a keserűséget. Szeretek megkeseredett, csalódott emberekkel találkozni – akár szövegekben, akár élőben –, foglalkoztatnak a kezdetek, az indulás és a kiégés. A naiv világot megváltani akarás és ennek a nehézségével, kihívásaival való szembesülés. Az ebben a könyvben szereplő fiatalok egyfajta zseniként vannak kezelve – ez is megragadta gyerekként a figyelmem, hiszen amikor egész fiatalon elindultam versmondóként, majd költőként és slammerként, jelentős figyelem hárult rám, sokszor szuperlatívuszokban beszéltek rólam. Ez nyilván jólesett, és sokkal szerencsésebb helyzet volt, mint ha hiányzott volna a támogató közeg – hiszen annak a hiányában olykor elvész a tehetség –, de a felém irányuló, teljesíthetetlennek tűnő elvárásokat nyomásként érzékeltem, mert dolgozott bennem a megfelelési kényszer, a bizonyítási vágy. Megfelelési kényszer azok felé, akik hittek bennem, és bizonyítási vágy azok irányába, akik nem hittek bennem vagy nem kedveltek.”

Szilágyi Domokos: Világ hava

„Szilágyi Domokos Világ hava című, válogatott versekből álló kötetét anno a gimnáziumi mentorom, Olgi néni adta a kezembe, akinek nagy hálával tartozom. Amikor gimibe kerültem, ő már nem tanított ott, de visszajárt a Pódium nevű versmondó kört vezetni. Versenyekre vitt minket, egyengette a versmondói pályánkat, tágította az irodalmi látókörünket. Olyan közösséget hozott össze, amelynek a tagjaival ma is tartjuk a kapcsolatot. Szilágyi Domokos versei megvilágító erővel hatottak rám. Tele vannak izgalmas szerkesztési eljárásokkal és felszabadító tartalommal. Egyetlen szuperképességem van, az a könnyű szövegtanulás – ennek köszönhetően mantraként tanultam meg és mondogattam magamnak a verseket a nehéz pillanatokban. Például a Határok című vers egy sorát: Határokon járok örökké, mindig csak a határokon. Akkoriban könnyen tudtam azonosulni ezzel, hiszen, bár látszólag több közegbe is tartoztam, valójában úgy éreztem, hogy sehova se.

Eszembe jut a Nyár című vers is, amelynek az a zárlata, hogy: Én játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan. Koravén, komoly gondolkodású emberként is azt érzem, hogy butaság lenne hátrahagyni a játékos énem.”

Kemény István: Lúdbőr

„A harmadik könyv Kemény István Lúdbőr című esszékötete, amelyben szó van irodalomról, popkultúráról, történelemről. Sok rövid, befogadható szöveget tartalmaz. A költészet megkopasztása című szövegben Kemény kifejti az ars poeticáját. »Számomra csak a versírás gyakorlata létezik, ennek a magva pedig az ihlet. Célja pedig a lúdbőr.« Mindig izgalmas volt számomra olvasni vagy hallgatni, ahogy alkotók beszélnek az alkotómunkáról, és tetszett, hogy az imént idézett szövegben beavat az író a műhelytitkaiba. A Salinger-könyvet az első olvasásélményem emléke miatt hoztam, Szilágyi Domokost a versmondó énem miatt, Kemény Istvánt pedig – akit elsősorban költőként ismertem meg – a versíró énem miatt.

A kortárs költészetnek – így Kemény István szövegeinek is – nagy szerepe volt a szövegalkotói gondolataim formálódásában.

Emlékszem, középiskolásként megpályáztam a részvételt saját szöveggel egy diákíró-diákköltő táborba, ahova bekerültem, és ahol költők vezetésével végezhettünk műhelymunkát – a versei után ott is találkozhattam Kemény Istvánnal. Sokat jelentett, hogy olyan embertől kapok visszajelzést és megerősítést a munkámmal kapcsolatban, akire felnézek, és akinek az értékítéletében, tanácsaiban bízom.”

Borbély Szilárd: Halotti pompa

„Borbély Szilárd kortárs költő Halotti pompa című kötetéből írtam a mesterszakos szakdolgozatomat. Intenzíven foglalkoztam vele, nagyon sokat forgattam, lapoztam. Ezt a kötetet a szakma is magas polcra helyezi, számontartja. A Jelenkor című folyóirat összeállított egy toplistát 2017 környékén az azt megelőző harminc év legjelentősebb versesköteteiből. Sok irodalmi alakot megkérdeztek, és a munkájuk eredményeképp ezt, a Halotti pompa című kötetet állították az első helyre. Különböző beszédmódok keverednek benne, és bár a kétezres évek elején íródott, egyszerre van jelen benne a számítógépek világa és a mitikus világ.

Egész életemben a gyors visszajelzésekhez voltam szokva – például a színpadon azonnal látom a tekintetekből, hogy átment-e az, amiről épp beszélek.

Úgy érzem, ez az aprólékos, elidőző figyelmet kívánó kötet segített, hogy megtaláljam önmagamban a lassú, hosszan tartóan elmélyülő, a végeredménytől függetlenül kitartóan és bizalommal dolgozó kutatói énem, és miután megtaláltam, meg is erősített abban, hogy ez is én vagyok.

»Két nagy titok van az emberben: a test és a nyelv – mondta a szerző egy interjújában. – A költészet ezzel a két dologgal foglalkozik, azt gondolom, mániákusan.« Ezek a titkok – amelyek a most említett könyvében is megjelennek – engem is mindig foglalkoztattak.”

Oravecz Imre: 1972. szeptember

„Oravecz Imre – most nyolcvankét éves, szintén kortárs költő – 1972. szeptember című kötetének a verseit épp a mai órámon néztük át a hallgatókkal. Tetszett nekik, élénk párbeszédet indított be. Prózaverseket tartalmaz, amelyek egyetlen »faltól falig érő«, vesszőkkel tagolt mondatból állnak. Olyanok ezek a naplószerű bejegyzések, mint az egyetlen lélegzettel kiszaladó, múltat, jelent, valamint a szerelem fájdalmát, gyönyörét, misztériumát érintő vallomások. Én állandóan szerelmes vagyok, és nagyon jókor találtam rá erre az elemi tapasztalatokat megragadó kötetre. Az olvasmányaim között legutóbb ez volt rám nagy hatással. Sokat adott, ezért több barátomnak is megvettem ajándékba.”