Távol vagyunk.
Távol akartam kerülni,
ereszkedünk a forró domboldalon,
a víz áttetsző, elénk tárul lassan
píneák ágai között.
A második sziget, Korcula.
Nem a legszélső, egyel beljebb,
és az évek óta áhított tenger,
végre nem szerelemszimbólum,
nem ringanak rajta kacéran jelentések,
mint ágykeret nélküli matracok,
ázotthasú papírcsónakok legfeljebb.
„Várj, bekenlek, le fogsz égni!”
Túl átlátszó a víz, szégyenteljes,
nem takar semmit, morajlása tompa.
Adria, zúg bennem,
mért súgod még fülembe:
örülj, ússz, merülj alá, erre vágytál,
a nagy megmerítkezésre!
Aztán csak vetkőzöm
és mosolygok, tudtam előre,
nem lesz könnyű a sziklákon,
egy öbölben. „Mint az a régi Uvala!”
Magunk vagyunk és egy ismeretlen,
sejpítő nő: a mostoha-nagymama.
Bővül a nagycsalád, a fogalomtáram.
Távol kerültünk.
Eljátszhatjuk újra, játszom én is, nézd,
egy percre a kedvedért olyan leszek,
mint kislánykoromban.
A közeledben félénk, ábrándozó,
mondjuk ki: gyámoltalan.
És ki sem ejtem Anya nevét.
(Nélküle pedig nincs tenger,
csak hullámok, valami nagy vízen.)
„Nem, ne aggódj, ott még leér!”
Soha nem lesz már olyan,
ezek a régen lejegyzett melódiáid
félresikerült ismétlései.
Itt mások a sziklák, élesebbek,
de már nem félek a kiszámíthatatlan
indulatoktól, nem akarok megfelelni neked.
Hallgatok, hidd, hogy unalmas lettem
vagy gyáva, visszanézlek,
másfél évtizeden át,
hány férfiban csalódtam – benned.
Állsz, bokáig kavicsba süllyedve,
kövekkel hajigálod a sziklát,
valaki meghal, mondod,
ha nem találod el,
az öböl visszhangtalan,
áttetsző a víz, éveket vártam,
hogy lássam, lássalak.
Végighasadt
sziklafal néhány kristállyal,
villan még egyet a napfényben.
A víz alatt: üres tengerisün-váz.
Már nem lépek rá,
nem szúr és összetörni se akarom.
„Várj, ha nem éred el, majd én felhozom!”
Nem a tíz óra autóút,
neked nem tudtam elmondani,
nem Dalmácia élhetetlen forrósága,
nem a kabócák, elnézek
homlokegyenest a fejed fölött,
nem találom a tekinteted.
Felesleges a tagadás.
A szem bevérzett, nem az üveg prosecco,
ha végighallgatnál! Annyit mondanék,
hiába menekülsz el megkomponálni
a művet. Apa.
Nem támad melléd egy olyan bolond szolga,
és talán belőlünk sem neveltél ki még egyet!
Csak a fejem fáj néha, ahogy négyévesen.
Látni megtanultalak.
Belőled hiába szereti ki bárki a jót –
tengerből a sót a nap.
Nincs kedvem a frázisaidat hallgatni tovább,
nagyképűségedet.
Ezek vagyunk mi, a szent család,
nézd, hogy sírja magát közel végül
a dunaújvárosi anyós a budai menyéhez!
Anyám sír
otthon, (mi az és mihez képest),
tanulmányút vagy árulás,
hogy veled vagyunk, attól függ.
Utoljára leszek villámhárító,
aztán eladjátok
az északi fekvésű budai lakást,
ami még maradt,
mögöttünk a kegyetlen déli nap
vakít, aztán leáldozik.
Távol vagyunk,
távol akartam kerülni.
Állunk kisfiammal a mólón.
Nem benned,
az esti tengeren nézzük magunkat visszaverődni,
arcunk mögött a kompok komótosan partot érnek.
