Az irodalmi barátság külön állatfajtaként kezelendő!

Ha Petőfi Sándor és Arany János barátságát figyeljük meg, amely egyszerre volt testvéri és rivalizáló, hogyan látjátok: milyen hasonlóságokat fedeztek fel a 20. század második felének, illetve a jelenkorunk irodalmi barátságaiban?

Zalán Tibor: Azt gondolom, sok a hasonlóság, hiszen a korok és formációk változnak ugyan körülötte, de az ember, az nem változik. Alapvető elkülönbözések nem következnek be a természetében, erényeiben és gyöngeségeiben. A 20. század második felének az utolsó harmadát éltem át – irodalmilag. Mivel a Kortárs, az akkori vezető irodalmi folyóirat versszerkesztője voltam, igen sok irodalmi barátságot mondhattam a magaménak; de mindig ügyeltem arra, hogy ne csak az irodalom-művészet mentén rendezzem el a barátságaimat. A legszűkebb baráti körömbe kevesen tartoztak, és az irodalom legtöbbjükről nem tudott feltétlenül – meg kell jegyezzem, az irodalmi barátság külön állatfajtaként kezelendő! Természetesen induló költőként, szakmailag önállósodó egzisztenciaként nem lehetett sohasem pontosan tudni, mikor rivalizálnak veled és/vagy mikor támogatnak, mikor segítenek és mikor szúrnak hátba, esnek neked a kis belezők, mennyire őszinték a mosolyok, és mennyire nem azok. Ráadásként a versszerkesztő egy központosított irodalomban, a csúcslapnál, jelesen összekeveri a barátságot kínálást és a feléje irányuló érvényesülési megkereséseket.

Zajosan éltünk, és nagyon árván, szét is szóródott a nemzedékem, ha volt ilyen, hogy (arctalan) nemzedék. Legendásodó barátságom számtalan volt, de most nem emelem ki egyiket sem – a többiek rovására. Majd a legendákban – ha fölmerülnek – előkerülnek ők is. Végtelen hosszú névsor lenne csak megengedhető itt Erdélytől Amerikáig, Délvidéktől Kárpátaljáig, Párizstól Londonig, Szegedtől Münchenig, Rómától a Felvidékig, nyugattól keletig, északtól délig – nem engedem meg magamnak. Annyi bizonyos, amikor otthagytam a Kortársat – és az irodalmi élettől is visszavonultam, talán ezreléke maradt az akkori sok barátnak tartott vagy magát barátnak nevező figurának mellettem. Fiatalon az embernek látszólag vagy valóban sok barátja van, sokra is tart igényt. Ez később ellentétébe tud fordulni. Elcsendesül az érdeklődés, eltűnik a kölcsönösségen alapuló megmutatkozási vágy, a lélekgesztenye visszaveszi a korai, szúrós burkát.

Gál János: Petőfi és Arany barátsága egy tanulságosan szélsőséges példája az irodalmi barátságnak. Ők tényleg csak pusztán az irodalmon és az esztétikai elvek, emberi értékrendek terepén ismerték meg egymást, hogy utána valódi, húsvér barátok is legyenek. Párhuzamok egyáltalán nincsenek. Alig van ma olyan ember a mai magyar irodalomban, aki olyan hitelesen képviselne bármit is, mint Petőfi vagy Arany, nemhogy még felismerje ezt a hitelességet másban is, na meg ha felismerte, ne elnyomni, hanem támogatni akarja. Ebből teljes mértékben csak tanulni lehet, mert ma, úgy hiszem, hogy ilyet nem látok sehol.

Az online tér radikálisan átalakította az irodalmi közösségek szerveződését. Miként változtatta meg ez a technológia az alkotói barátságok természetét? Lehet-e ma ugyanazt a mélységet és intimitást megélni, mint a korábbi generációk személyes találkozóin?

Gál János: A válasz egyszerűen az, hogy egyáltalán nem. Nem vagyok benne biztos, hogy ez kizárólag az online tér hibája, de kétségtelen, hogy rengeteg információt érünk el emberi interakció nélkül, sokkal kevésbé indokolt minden nap összeülni az ismerőseiddel, hogy megbeszélj velük valamit, akár csak praktikus dolgokat, nem is gondolok itt feltétlen a világ megváltására. Persze bizonyára a régebbi generációk találkozói se szóltak másról, mint pletykálásról meg ivásról, de mégis, a sok interakció több gondolatot hozhatott a felszínre.

Az irodalmi barátságok nem csupán személyes kapcsolatok, hanem egyfajta alkotói szövetségek is lehetnek. Hogyan írnád le azt a dinamikát, amikor egy barátság egyszerre inspirál és kihívások elé állít? Volt erre személyes példád, amikor egy barát kritikája vagy kérdése új irányba terelte az alkotásodat?

Zalán Tibor: A barátok természetesen szövetségesek is, ha alkotók, akkor jó esetben szakmailag is erősítik egymást. (Nem minden barátság alapul egyenlő vagy hasonló képességeken vagy kondíciókon…) Jó megfogalmazás ez az „inspirál és kihívások elé állít,” Szegedi indulásom idején Baka Istvánnal barátkoztam össze, ő volt, aki kihívott és inspirált. A barátaim közül talán az utolsó, aki ki is hívott. És talán az utolsó, akinek a véleménye eljuttatott akár egy-egy szöveg megváltoztatásához, átírásához. Elég öntörvényű figurának látom magamat, az voltam indulásom idején is. Nem szeretek versenyezni. Ezért nem szoktam pályázatokon, versenyeken sem részt venni. Ha nem nyerek, szégyellem magamat. Ha nyerek, akkor még jobban. Kihívást csak magamtól fogadok el, és magamnak engedek meg. Persze, rengeteg inspirációt kaptam az irodalmi barátoktól. A legerősebb ezek közül Jankovics Józsefé, a remek filológus-irodalomtörténészé volt. Vele napi kapcsolatban álltam, ha lehet, a már emlegetett testvéri volt ez az együttlétezés. Erős kritikai éllel viseltetett a munkáimmal szemben – ami nem azt jelenti, hogy nem szerette őket, vagy nem ismerte el teljesítményemet. Nagyobb egységben, nagyobb közegbe merítve tekintett az alkotásaimra, onnan fogalmazta meg az észrevételeit, sokszor a kérdéseit. Ő volt a szakmai lelkiismeretem. Az emberi mércém. A leghosszabb barátságaim legerősebb fokmérőjének egyike. De inspirált Kovács Péter festészete, a párizsi Magyar Műhely lettrizmusa, a washintoni Arcanum periodika modernitása, Esterházy Péter hétköznapi irodalmisága – a közeli és létező barátságokban.

„Voltak olyan barátaim, akik szerették a telefonba beolvasni a verseiket. Például Fodor Ákos, aki szinte kétnaponta hívott fel éjjel, hogy beolvassa az új szerzeményeit” – idézed fel te magad is egy korábbi interjúban. Mit jelent(ett) egy ilyen beszélgetés során a bizalom?

Zalán Tibor: A bizalom mindent jelentett az ilyen beszélgetések során. Fodor Ákost én a huszadik század végének és az ezredforduló indulásának az egyik legjelentősebb költőjének tartom. Megbecsülés volt számomra a barátsága. Amíg lehetett, gyakori vendége voltam, amíg a teste bírta hordani a nagy szellemet, addig el-elmozdultunk a lakhelyétől távolabb is vendéglőkbe, kocsmákba, kávézókba… De fő kapcsolatteremtő eszközünk mégiscsak a telefon volt. Tudta, hogy bármikor felhívhat, és menetrendszerűen fel is hívott – leginkább az éjszaka közepén. Ilyenkor beolvasta a telefonba azokat a verseit, amelyeket a legutóbbi éjszakai beszélgetésünk után írt. Kértem, kétszer-háromszor olvassa föl ezeket nekem, mert első hallásra lehetetlen azt a töménységet, azt a nyelvi-költői koncentrátumot felfogni, amire ő képes volt.

Ennyire bízott bennem, a szakmai hitelemben és az őszinteségemben. Nagy költő volt, bízott magában, de szüksége volt egy másik, tőle független szemre.

Gyakran osztották meg veled az alkotótársaid, barátaid az újonnan írt szövegeiket?

Zalán Tibor: Sok kéziratot kapok, de nem a barátaimtól. Kivéve egy nagyszerű alkotót, aki tudós is, képzőművész is, író is, tanár is, a rózsák legjelesebb ismerője – és ember is. Géczi Jánosról van szó, akivel a barátságunk egyetemi éveink óta tart. Ő szinte valamennyi munkáját elküldi nekem kéziratban – ennek örülök, mert gyakran sokoldalas verseket ír, így meghalnék a telefonban, ha véleményt kellene mondanom róluk. A kérdés esetünkben is az lehetne, miért küldi el Géczi János nekem a friss kéziratait. A másik, független szem feltételezése mellett nyilván azért, mert szegedi együvé tartozásunk óta (Baka volt a harmadik) széthányt bennünket a világ, ő Dunántúlon telepedett meg, mostanra a Balaton mellé húzódott, én meg Budapesten, Óbudán ragadtam. A napi találkozás így ellehetetlenült. Amikor viszont verset küld, akkor a kommunikáció – a beszélgetés, a barátság és bizalom – különös formáját találja meg. Nagyon bensőséges aktus egy mű megszületése, külön rítusa van mindenkinek ahhoz, hogy elengedje, hogy ezt meg tudja tenni. Ebbe az elengedési rítusba enged bele engem János, amiért nagyon hálás vagyok neki. Így bármikor találkozhatunk, legalább olyan valóságosan, ha nem még jobban, mintha fizikai valónkban is közel lennék egymáshoz. A mű valamiképpen az emberből szakad ki, ha nem is feltétlenül magáról ír az író. Amikor válaszolok az írásaira, akkor nem csak az írások vannak a szemem előtt – és kerülnek megítélésre –, hanem, mert ismerem, és közel van hozzám, a szerzőjük is. Érdekes, hogy újabban a dráma- és prózaírás egyik legendás doyenjével, Szakonyi Károllyal osztjuk meg az újabb írásainkat. Ez persze új fejlemény, és nem a másik figyelő szemről van szó, hanem az egymásnak friss élmény nyújtás miatt. Ami azért is fontos, azon túl, hogy imponál nekem, hogy egy ekkora író a bizalmába avat, hogy kilencven fölött is ír; frissek és szellemesek, olykor megrendítően szépek ezek az új munkák.

Úgy tudom, hogy te nem viszonoztad a fent említett gesztust Fodor Ákosnak. De gondolom nem azért, mert ne bíztál volna benne eléggé…

Zalán Tibor: Természetesen nem, szó sincs ilyesmiről. Fodor Ákosban minden tekintetben megbíztam, felnéztem rá, kitüntető volt a figyelme és a barátsága. A nem viszonzást két okkal tudom – a magam számára is – megmagyarázni. Az egyik feltétlenül az alkati különbség. És itt nem szemérmességről, magabiztosságról vagy bizonytalanságról van szó. Én eleve nem szeretem felolvasni a verseimet, munkáimat, nyilvános fellépéseimen sem. Ha tehetem, felkérem és magammal viszem (amúgy, ő szokott vezetni, tehát ő visz) Huzella Pétert, aki jeles és régi zenészbarátom, szerzőtársam, énekelje ő a megzenésített verseimet, neki írt dalszövegeimet. Megosztani csak akkor szoktam másokkal a munkáimat, ha már folyóiratban megjelentek. Olvassák el-fel ők, az olvasók! Nem voltam tagja alkotóköröknek, nem generáltam társaságokat magam körül (kivétel a Csütörtök Esti Társaság – de az minden, még társasági szempontból is, kivétel és kivételes együtt állás-ülés volt…), az alkotást és a másnapját egyedül szerettem és tudom a mai napig megélni. A másik egy nagyon is észszerű magyarázat. Fodor Ákost a betegsége egy idő után, utolsó élet-idejében, a lakásához kötötte. Elég sokat utaztam már barátságunk idején is, így viszonylag ritkán vetődtem el hozzá. Kevés látogatója volt, soha nem kérdeztem, hogy hány barátja maradt, aki figyel rá. Kézenfekvő volt, hogy amit egyébként a beszélgetéseink során beszéltünk volna meg, éjjeli kettesben, egy telefonvonalon keresztül tegyük meg. Géczi János esetében is van a távolságnak magyarázó ereje. Ő vidéki városokban élte le élete nagyrészét, s noha világművésznek tekintem képzőművészeti tevékenysége okán is, ez a vidéki léti bezártság – amely mégiscsak más kulturális közeg, mint a faszívű városé (Móra, a szegedi ember hívta így Budapestet) – nem feltétlenül ad lehetőséget a közvetlen, „intim” megmutatkozásra a változó környezeteiben. A művein keresztül könnyebben találunk napi kapcsolatot, alkalmat az egymásnak aktuális megmutatkozásra. Egy költő mégiscsak a verseiben tud a legjobban megmutatkozni másoknak… És a válaszokban ott vagyok én is, az éppen aktuális én.

Van arra példa, hogy mai fiatal alkotók egymás véleményére kíváncsiak? Megosztják egymással az újonnan született írásaikat?

Gál János: Én úgy tudom igen, legalábbis a közösségimédia-felületeimen rendszeresen szembejönnek megosztások valaki publikációjáról, na meg éppen most van a szezonja az írótáboroknak, amik meg csak erről szólnak. Azt hiszem, hogy konkrétan az egymásra való figyelés fórumaival nincs probléma. Inkább csak azt tartom néha furcsának, hogy nagyjából annyi ember fogja olvasni egy-egy versedet, mint amennyivel megbeszéled egy-egy műhelyen.

Mit gondolsz arról, hogy az irodalmi élet jelenlegi, sokszínű és fragmentált hálózatában mennyire van helye az őszinte, támogató barátságnak? Mennyire képesek ezek a kapcsolatok ellenállni a gyors információáramlás és a folyamatos versengés nyomásának?

Gál János: Abszolút van helye, vagy, ahogy mondtam, lenne. Bármennyire is végtelenül borúlátó vagyok, mégiscsak meg kell jegyezni, hogy ez a folyamat tarthatatlan így. Egy idő után ezek a negatív tendenciák el fognak érni egy olyan pontot, ahol egy maroknyi ember megint meg fogja elégelni az aktuális állapotokat, és emberi együttérzésen alapulva majd új normákat teremt. Ez törvényszerű.

A 90-es évek előtti barátságokat gyakran áthatotta a politikai légkör is. Milyen módon tudott egy baráti közeg menedéket vagy lázadó szellemet nyújtani ebben a szűkös térben? Mesélsz olyan esetről, amikor a barátság nemcsak érzelmi, hanem konkrét túlélési stratégia is volt?

Zalán Tibor: Az, hogy áthatotta, talán nem pontos szó. Mondjuk úgy, hogy a politikai légkör jelen volt a találkozásainkkor. Többnyire csak irodalomról beszéltünk, persze politikáról is, ami ma sincs másképpen. A nyolcvanas évek második fele és a kilencvenes évek már a lázadások, forrongások ideje volt – politikai, de alkotói, poétikai szempontból is. A szűkös térben erzsébeti kis panel-lakásunk sokféle menedékként funkcionált sokféle embernek. Svájcból ha titkon jött Szőcs Géza, nálam találkozott Kulcsár Szabóval, Alexával, Esterházyval, Jankovics Jóskával. Délvidékről ha jöttek, nálam szálltak meg az akkori nemzedékem-üldözöttek, a symposionisták, leginkább Fenyvesi, Sziveri, Szűgyi… Együtt fociztunk hetente egyszer a Tromoson vagy a Huba utcában, írók, képzőművészek, szerkesztők – és foci után a közeli Villám kocsmában szidtuk Aczélt, a rendszert, az írószövetséget, és jól esett együtt, a pörkölt és sör mellett, bátornak és keménynek lenni. Amikor viszont először anyázott egymással, tusolás közben, fenekét szappanozva Czakó és Esterházy, láttam, hogy megszűnt a régi összetartás – már magunk között keressük az ellenséget… kiszálltam, többé focizni sem mentem.

Hogyan jelenik meg az irodalmi identitás és az emberi kapcsolatok között a határhelyzet? Lehet-e barátság egyben híd is a különböző kultúrák és sorsok között?

Zalán Tibor: Erre a kérdésre vagy nem tudok válaszolni, vagy nem akarok válaszolni. A hidak már rég lebombázva, a fuldoklókért nem nyúl vissza baráti kéz, a különböző kultúrák és sorsok már nem akarnak összetalálkozni, egyszerűbb gyűlölni vagy megvetni egymást…

A fiatal alkotók körében is gyakran keveredik a versengés és az együttműködés. Milyen mechanizmusokat tapasztalsz, amelyek segítenek megtartani a barátságot ebben a feszültséggel teli térben? Tudnál példát mondani olyan kapcsolatra, amely ebből a feszültségből erőt merít?

Gál János: Itt sajnos csak kitérő választ tudok adni, én az utóbbi időben szinte tudatosan is próbáltam kikerülni a vérkeringésből, mert azt érzem folyton, hogy az irodalmi közeg adta emberi interakciók jórészt az őszintétlen időrablásról szólnak, mindenki saját magával van elfoglalva, meg az olvasmányaival, és senki nem akar a másikkal mint emberrel beszélni.

„Igazi fiatalkori vad és barbár és határokat se nem ismerő, se nem tartó barátság volt” – mondtad a Sziveri Jánossal kötött barátságodról. Miben áll a határokat nem ismerő jelző?

Zalán Tibor: Érdekes, hogy nem a vadra vagy a barbárra kérdeztél rá! Pedig ezzel a két jelzővel sem lenne érdektelen foglalkozni. A határokat nem ismerő kétféle magatartásra vagy emberi tartásra utal. Nézzük a földrajzi feloldást. A Kádár-rendszerben nem volt problémamentes a nemzetiségekkel vagy az emigrációval való foglalkozás – az irodalomban sem. Az utóbbiakat nagyon nem szerették volna nálunk viszont látni, ahogy nem szerettek volna bennünket sem ottani orgánumokban olvasni. Be is vezették a kettős közlés tilalmát, azaz, ha kint közölsz, nem közölhetsz itthon, és fordítva, ha itthon akarnál, annak egyik feltétele, hogy kint nem. Sem alkotóként, sem a Kortárs versszerkesztőjeként nem vettem ezt figyelembe. Igaz, ehhez olyan remek és tekintélyes idősebb társak-szerkesztők támogatása kellett, mint Száraz Györgyé, Páskándi Gézáé vagy Orbán Ottóé. Az üldözött, földönfutó, kinti jugó-rendszerellenes Sziverinek is a Kortárs válhatott a fő közlési fórumává élete utolsó szakaszában (akkorra már Kulin Mozgó Világát is kinyírták); én nem ismertem el a határok elválasztó törvénytelenségét.

Ő közéleti szerepet akart vállalni – és képviselni a költészetében is –, én az avant-garde korszakomat éltem, és elutasítottam a közéleti állapotokra adható versválaszok lehetőségét. Ilyen értelemben Petri vagy József Attila közelebb állhatott hozzá, mint én, hozzám meg Apollinaire vagy Lászlóffy Aladár, mint ő. De mindketten bíztunk a másik képességében, értékítéletében, meggyőződésében, sőt, szakmai szenvedélyében. Mert ilyen is volt bennünk – ma talán kimondani is istenkísértés –, mint a költészet szerelme. Egyszóval, teljesen bolondok voltunk. Kocsmában verseltünk, versenyt ittunk, hajnalokban barangoltunk, minden költészet volt – és azzá vált számunkra, bennünk. Ebben is határtalanság van, hogy nem ismertük el az élet és álom között határokat, éltük az álmot, és álmodtuk, hogy elviselhetőbb legyen, a valóságot.

Milyen szerepe van a mai irodalmi barátságokban a közös értékrendnek, a politikai vagy társadalmi érzékenységnek? Hogyan hat ez az alkotói közösségek összetartására vagy megosztottságára?

Gál János: Hatása abszolút van, csak mindenki lapít. Nem méltóságteljességből ismerjük el azt, hogy a másik író, aki egy kocsmában velünk egy asztalnál ül, másképp gondolkodik, hanem csak színleg, képmutatásból, aztán a háta mögött kibeszéljük. Szerintem jót tenne a szakmának, ha már folyamatosan azt állítja magáról, hogy társadalmi felelőssége van, akkor ezt hajlandó lenne legalább az egymás közötti beszélgetésekben magára venni. Az összetartás vagy megosztottságra vetítve ezt a kérdést, csak azt mondhatom, hogy annyit valóban elértünk az elmúlt tíz-húsz évben, hogy valóban alig látszódnak a nyomai a hajdani szekértáboroknak, de sajnos a helyüket csak egy lehetőségek nélküli, egyre zsugorodó massza vette át, amiben alig vannak értékrendek vagy kötelékek.

Milyen tanulságokat meríthetnek a mai fiatal alkotók a múlt generációinak barátságaiból, és hogyan tudnák ezt a tudást a saját koruk kihívásaira alkalmazni?

Gál János: Valódi megértésre lenne szükség, meg kellene érteni, hogy a múltbeli alkotói közösségek sok esetben értékrendi közösséget is jelentettek. Sokáig én is azért gubbasztottam mindenféle irodalmi rendezvényeken, mindenféle gittegyletek asztalainál, mert azt hittem, ettől lesz valaki író, ha írók között van. Nem sok író ismerős kell, hanem legfeljebb néhány, akivel tényleg mint emberben, és nem csak mint íróban találja meg az igazi barátot.