Egy különös sorsú könyv volt Bartók és a máramarosi román népzene című előadásom témája. Talán nem mindenki tudja, hogy Bartók Béla első népdalgyűjtései a világháború előtti Magyarország különböző nemzetiségeinél azzal a céllal indultak, hogy minél jobban megismerhesse a magyar népdal eredeti típusait. Román nyelvterületen végzett gyűjtései ? minden nehézségei ellenére ? különösen sikereseknek mondhatóak, így például első népdalkötete is román népzenét közöl. Közvetlenül ennek megjelenése után a Román Akadémia Bartók 1913 márciusában végzett máramarosi gyűjteményének kiadását is tervbe vette, ezúttal két román szakember gyűjteményével egybefoglalva. Ha megjelent volna, egyedülálló lenne a maga nemében: két szomszédnemzet népzenetudományos együttműködésének értékes gyümölcse. De a tervet a világháború kitörése meghiúsította, így Bartók gyűjteménye csaknem tízéves késéssel jelent meg Németországban.
A máramarosi kötetről a Bartók-kutatás úgy tartja, kulcsfontosságú szerepe volt Bartók tudományos fejlődésében, ebben a kötetben talált rá Bartók ?a maga személyes módszerére és hangjára?. A kötet dallamrendszerezése és nagyszabású elemző bevezető tanulmánya a népzenekutató Bartók érett alkotása, számos későbbi népdalkötete lényegében ennek alapkoncepcióját viszi tovább.
A máramarosi dallamok között van egy olyan dallamtípus, amely Bartókot már a népdalgyűjtés idején megragadta, és egész életében intenzíven foglalkoztatta mind tudományos, mind alkotói szempontból. Ez az úgynevezett hora lungă (hosszú ének) a vidék ősi jellegű, improvizatív, ugyanakkor egészen sajátos, ?gutturális csuklásokkal? díszített, utánozhatatlan előadásmódú dallamfajtája. A műfajjal való első találkozása után Bartók módszeresen felkutatta e műfaj dallamegyedeit, elemzésére, fonográfhengereken való megőrzésére különös figyelmet fordított. Erről tanúskodik a berlini Fonogram-Archívummal való együttműködése, amikor is Bartók megkereste az összehasonlító népzenekutatások bölcsőjének számító intézmény vezetőjét, Erich von Hornbostelt, hogy a náluk újonnan bevezetett sokszorosítási eljárással készítsenek másolatot addigi népzenegyűjteményének néhány különösen értékes darabjáról: a Berlinbe küldött hengerek jelentős része hora lungát tartalmazott. De egész munkásságát figyelembe véve elmondható, hogy a hora lungă Bartók kedvenc témájává válik saját összehasonlító kutatásai terén elért eredményeinek illusztrálására. Olyan dallamtípusról van ugyanis szó, amelynek idővel egyre több rokonát fedezte fel Bartók egymástól távol eső népek zenéjében. Végül a hora lungă talán legismertebb és egyben legjelentősebb megnyilvánulását Bartók kompozícióiban találjuk, ahol műveinek egyik emblematikus népzenei inspirációjú stílusjegyévé válik: gondoljunk csak a 2. hegedű-zongoraszonáta főtémájára vagy a Cantata profana tenor-szólójára.
A máramarosi népdalok sokszínű anyagából az előadásomon még a Bartók által modern horának nevezett műfaj került szóba. Bartók rendszerint figyelmeztet, hogy ezek annyira elütnek a román nyelvterület többi dialektusterületének analóg dallamaitól, mintha két egymással legkisebb rokonságban sem levő nép dallamai lennének; ugyanakkor pontozott ritmusuk révén emlékeztetnek a magyar népdalok egy részére. A népzenei illusztráció mellett az előadás kitért Bartók zeneszerzői műhelyének néhány hora-feldolgozására is. A Negyvennégy duó két darabjának forrásdallamát és feldolgozási módját vizsgáltam, amelyhez Bartók népdalgyűjteménye kéziratos és hangzó forrásait is felhasználva mutattam rá néhány eddig kevésbé ismert összefüggésre.
Biró Viola,
az MTA BTK Zenetudományi Intézet
Bartók Archívumának
tudományos segédmunkatársa
Fotó: Csákvári Zsigmond
