Bedő Adrienn: A főszerep – versek

A folyadék

Szívem lassú kopogása
jegyzi fel létemet.
Nincs itt logika,
csak a rendetlenség törvénye.

Ez az idő.

Megáll a tüdőben,
s mint pára,
kicsapódik
a szív falán.
Szivárog.

Hol szétveri a perceket,
ott mozdulatlan vérrög
az erek sodrában.

Úszni benne nem lehet,
csak sodródni
áttetsző anyagában,
ahol nincs horizont,
csak a szem süketsége.

Tested üledékké silányul,
amint lassan feloldódik benne.
Ez az idő.
Ez vagy te.

A főszerep

Dobhártyafeszület,
lopott csonthúrok:
ez az ember –
fakó hangszertest,
melyen az idő játszik.

Zaja szalad a falakon,
belemarad a földbe.
Utózengés, remegés,
elhaló harang a ködben.

Minden csupán rezdülés:
szünet, ismétlés, csönd,
ahol lassan kopik a mutató,
a végtelen körhintáján
fáradhatatlanul kering
a visszhang.

Szilárd a hallgatás,
súlyt rejteget,
nem oldja levegő,
sem ég,
föld mélye.

Nem harsog, nem dörög,
csak lüktet, mélyen morajlik
a csillagokon túli rezgés,
mely elhagyta a falakat.
Minden dobbanást,
minden mulandóságot
egy ritmusra fűz az idő.

Élettelen jelmez minden,
amiben valaha szív lakott.
S ebben a jelmezben
a legőszintébb szerep
a hang.

A törött óra

Temető vállán a köd
lappang, nyeli lépted,
a kavicsra hulló
tompa lábnyomot.

Hajnaltalan az éj,
melyben te és én rejtőzünk,
meg a vágy,
a foszló szavak,
melyek meg sem születtek.

Árnyék hajlik árnyékra,
köztünk szelídül,
egyre melegszik,
olvad a levegő.

Törik az idő,
de nem múlik.

Ég az erdő,
lángra lobbant
a lopott szikra.

Ma este
halvány fény a tűz:
a hold gyöngéd simogatása,
bennem végigfutó
sóvárgó melegség.

Enged a köd,
s az idő közénk hajlik.

A tér

Félúton feledve, rekedten,
a csend és zaj fogságában,
Lábnyomom visszhangként hullik,
s maga a föld is félreáll előttem.
Olvad a talaj cipőm alatt –
süllyedek.

A sötétség gyomrában
emészt az emlékezet.
Gyöngy vagyok a sok közül,
harmatos pókhálóra fűzve.
Egy vagyok az óra mutatói közül,
melyek rétegekre mutatnak,
s néha még percekre is.

Cellába zárt szél
emlékekkel zörgeti az ajtót.
Régi szavak lüktetnek
az elhagyott ház falaiban,
ahol az idő visszafelé áramlik,
s ahol a szabadság
fénysugarat süt a porba.

A tükör

Csak nevettem rá,
ő meg köpött egyet
szilánkokból összetákolt,
összegyűrt arcomra.

Vékony cérnákon lógnak
karnyújtásnyira darabjaim,
mozdulatra mind recsegnek
a bennem ragadt, öreg szavak.

Cérnák?
Inkább idegszálak,
tudod, zsigerek.

Az élet szúr a borda alatt,
de te túl bátran nevetsz
abba a tükörbe.
Haragtartó tárgy.

A véred folyik, barátom,
nem piros konfettit szór a szél.

Erdőtűz

Fekete lángok
karcolják az eget,
földből csapó villámok.
Vészjóslón recseg ott,
ahol a csend fészkel.

Tűz van.
Elsöprő, perzselő,
parázslik a mellkas mélyén,
s mégsem emészti el az erdőt.
Lélegzik.

Nedves szag itatja át a bőrt,
ereket fon körém a talaj.
Csak némán befogad
ölelésébe, a hidegbe,
a sötétbe, melyben
ott lüktet a gyönyör szikrája.

Ősi emlék a föld.
Ide tartozom:
a homályhoz,
a gyökerekhez, kik
hallgatván is tudják,
ki vagyok.

Őriz a súlyos árnyék,
amikor megtörik a fény.

A kép illusztráció. Fotó: Fortepan / Fortepan