A kalóz című Bellini-operát még sosem játszották Magyarországon. Hogyhogy feledésbe merült?
Ezt soha nem lehet tudni. Bel canto operákat általában akkor vesznek elő, ha akad rá igazán kiváló énekes. Bellini 26 évesen komponálta A kalózt. Ez volt a harmadik operája, és egyben az első, amelyet a milánói Scala felkérésére írt. A két korábbi bemutatója Nápolyban komoly sikert aratott, ám A kalóz tette igazán ismertté. Ezzel a művel megszületett a bel canto opera. Mindenki azt hiszi, hogy csak a zeneszerző írja az operát és slussz. Pedig nagyon fontos a jó szövegíró, Bellini és Felice Romani pedig ennél a műnél találtak egymásra. Közös munkájuknak köszönhetően születhetett meg az az izgalmas zenedrámai műfaj, amelynek alapjait ezzel az operával rakták le. Itt van először őrülési jelenet, ami nélkül később egyetlen tisztes bel canto opera seria sem létezhet. Ebben szerepelnek először nagy kórusjelenetek, és aki A kalóz kezdő viharjelenetében Verdi Otellójának előképét véli felfedezni, nem téved nagyot. Csupa olyan zenei séma, ami nélkül nincs később bel canto opera. Később ezek a sémák néha persze rosszul vagy unalmasan sülnek el. Donizetti is írt 65 operát, és nem véletlen, hogy maximum tízről beszélgetünk. A többi is tele van jó részletekkel, csak az egész valahogy nem áll össze. Bellininél is vannak néha aránytévesztések. De szerencsére a zenetörténetet nem aránytévesztések alapján tartjuk számon.
A kalózt például a legtöbbször komoly húzásokkal szokták játszani.
Igen, de én nem nagyon fogok benne húzni. Azt gondolom, hogy egy mű magyarországi bemutatóján tessék meghallgatni az egészet. Néhány kadenciázás került ki, vagy a kórus ki- és bevonulását szolgáló ismétlések, amik egy koncertszituációban nem relevánsak. Viszont a mű kapcsán szerintem különösen izgalmas, hogy milyen zenei közegben született meg az opera. Ez az a néhány évtized, amikor hatalmas a tülekedés: egymást érik a remek zeneszerzők és korszakokat meghatározó remekművek. Ritkán tudatosítjuk magunkban – mert annyira más zene –, hogy Rossini teljes életműve gyakorlatilag lezárult még Beethoven életében. Rossini utána persze élt még negyven évet depresszióban és a konyhában, de a máig emlegetett Rossini-darabok ebben a periódusban születtek. Az élete végén visszatért kicsit a komponáláshoz, de operát már nem írt. Ez általában nincs a fejekben. Ahogyan az sem, hogy addigra már megszületett Carl Maria von Weber teljes életműve is, ami a német romantikus mesevilágot beemelte a színpadra, köztük A bűvös vadász. Amelynek a bemutatója a Beethoven Kilencedik szimfónia előtt volt két évvel! De az a 650 kilométer távolság Bécshez képest stilisztikailag ötven év különbséget jelent.
A kalóz bemutatója kicsit több mint harmincöt évvel van A varázsfuvola bemutatója után, tizenhárommal a témájában romantikus ősoperát megteremtő Beethoven Fideliója után, és hat évvel a Wagner-előképként is értelmezhető A bűvös vadász premierje után. És nagyjából egykorú Rossini Tell Vilmosával. Tehát hihetetlen tumultus van, és mindenki másként képzeli el, hogy merre kellene menni. Amit itt felsoroltam, annak én 44 évesen, ha 1783-ban születek, már mind tanúja lehettem volna. Amibe elképesztő belegondolni, hogy 44 év alatt egyszerre kapod meg a Mozart–Haydn-életmű végét, Beethovent, Schubertet, Webert, Rossinit erejük teljében, a korai Bellinit, és már jönnének a hírek egy lipcsei csodagyerekről, bizonyos Mendelssohnról. És ki se kellett volna tennem a lábam Bécsből. És emellett a sok akkor divatos zeneszerzőt, akik mára kissé feledésbe merültek.
Az olasz zenében is léteztek akkor elődök, kortársak, minták, amelyek főként vígjátékokban éltek. Nem véletlen Rossininál sem, hogy a komoly operáit nem játsszuk annyit, de van egy hatalmas találmánya, amely mindent áthat: a Rossini-crescendo. Ezt például gondolkodás nélkül emeli át Bellini A kalózba. Rossini A kalóz bemutatója idején már rég Párizsban él, de hazautazik, hogy összeszedje az Olaszországban maradt cuccait, és egyetlenegy operát néz meg Milánóban, ezt a Bellini-darabot. Majd utána soha többet nem ír operát. Bizonyára véletlen egybeesés, és bár nem tudjuk, de simán elképzelhető, hogy ott ült, hallgatta, és mivel komoly depresszióval küzdött, úgy érezte, hogy ő ezt már nem tudja, sőt nem is akarja. De az is lehet, hogy csak utolsó csepp volt a pohárban. És soha többé nem írt operát.
Értem, hogy a zenetörténeti kontextust tekintve miért érdekes ez az opera. De ha ma valaki meghallgatja, mitől lelheti kedvét benne?
Azért beszéltem a kontextusról ilyen hosszan, mert ez egy fordulópont Bellini életében és az operatörténetet illetően is. A kalózban az a csodálatos, hogy érezhető benne Mozart, Beethoven, Rossini és a nagy elődök hatása, ugyanakkor már megjelenik benne Bellini sajátos arcéle. Éppen egy küszöbnyire vagyunk attól, hogy megszülessen a következő, immár minden jegyében Bellini zenei elképzeléseit tükröző darab, és ezáltal az olasz opera teljhatalma. Minden zeneszerzőnek van egy utolsó tévedése, amit követően gyakorlatilag minden telitalálat, mert már kiismerte és kiválóan használja a stílust és a zeneszerzői eszköztárat, ameelyet addigra már elemeiben megteremtett.
Ha Rossini után nem érkezett volna azonnal Bellini, érzésem szerint lett volna esélye a német operának közönségkedvenccé válnia. De nem véletlen, hogy innentől kezdve az összes zeneszerzőnek, aki nem olasz, de szeretne operaíróvá válni, az olasz opera népszerűségével kell megküzdenie.
A kalóz esetében milyen tévedésekre gondolsz?
Például a bariton szólam úgy van megírva, hogy azért az minimum két torkot kíván. Egyszerre legyen nagyon drámai, hősies, ugyanakkor rendkívül könnyed és koloratúrás, itt még érezhető egy kis bizonytalanság. A második tenorral sem nagyon tud mit kezdeni, többnyire recitativókat énekel, de olykor hősies frázisokat az együttesben, Bellini érzi, hogy ez sok, és visszavesz a hősiességéből. Aztán dramaturgiai bakiktól sem mentes a darab, mert Romanival belekeverték magukat egy morális dilemmába a darab kapcsán, amiből akkor még, 26 évesen, nem tudtak kikeveredni. Ugyanakkor a szoprán szólam már teljesen átgondolt.
Nem véletlen, hogy Maria Callas annyira szívesen énekelte és lemezre is vette a szerepet.
A kalóz újrafelfedezése már az 1910-es, ’20-as években megtörtént, attól kezdve folyamatosan műsoron volt, de a nagy berobbanása ennek a darabnak Callashoz köthető, aki az 1950-es években rájött arra, hogy ez egy elképesztően jó szopránszerep, mindent tud az égvilágon: a szép dallamokat, az elomlást, a nagy drámai recitativókat, a végén egy nagy őrülési jelenettel. Callas pedig bármihez nyúlt, azonnal világszám lett. Hogy most ez a sztárrendszer használt vagy ártott magának a műfajnak, ne firtassuk, de A kalóznak épp javára vált.
Azt olvastam, hogy Bellini írt egy másik befejezést is.
Hát igen, ez is az utolsó tévedéseihez tartozik. Fogalma sem volt, hogyan lehetne jól lezárni a történetet. Belefutott ebbe a fentebb emlegetett morális problémába, hogy szurkolhatunk-e a kalóznak (a tenor), aki bár a hősszerelmes maga, de tulajdonképpen egy gyilkos és erőszakosan egomán, nárcisztikus alak. Miközben az ellenfele az a herceg (a bariton), akit a nép szeret, és nemcsak a csatát, de a sikereket is megosztja a néppel. Ráadásul virágzó várost tart fenn, ám a „bűne”, hogy rangja szerint elvett egy hozzá társadalmilag illő nőt, akit ő teljes szívével szeret, gyermeke is született tőle, de az a nő sosem szerette. Mindezek közepén áll a nő (a szoprán), aki kizárólag a gyermekét tartja fontosnak ebben a szituációban, így neki a kezdetektől nincsen jó választási lehetősége. Az apát soha nem szerette, a régi szerelme meg a gyereket nem fogadja el. Így aztán ott állt a zeneszerző és a szövegíró egy – mellesleg nagyon modern – probléma előtt, aminek a felvázolására elment másfél felvonás, majd rájöttek, hogy a gyerek miatt megoldhatatlan morálisan és erkölcsileg is. Úgyhogy maradt a megőrülés...
Azért a következetlen befejezésekkel Bellini nem áll egyedül az operairodalomban. Verdinél A haramiákban a végén mindenki örül, és még megy le a függöny, amikor egyszer csak hason szúrja a szopránt. Mert Schiller drámájában így szerepelt, és valahogy így jött ki. És aki megmondja nekem, hogy miről szól A trubadúr, annak fizetek egy kört. Mi az eredeti formában fogjuk játszani, amikor az opera a szoprán megőrülésével véget ér. Nem derül ki, hogy akkor ő most meghal, vagy mi lesz vele. A második irtó zavaros, sehogy nem tudott kikeveredni belőle. Az első sem egészen logikus, de a zenei hatása nagyon jó.
Koncertszerűen adjátok elő, ami kicsit más, mintha a színre vitelnél elsősorban a színpadi szituációkat kellene kitisztázni.
Igen, bár azért nem árt, ha van értelme. De szerintem ennek a koncertnek más a tétje. Első alkalommal hangzik el Magyarországon ez az opera, tehát az a fontos, hogy rettentő jó legyen a zene. Ha utána, amikor mennek hazafelé, azt mondják, hogy „Ez a történet marhaság volt, nem?!”, akkor elérte a célját a dolog, mert elkezdtek gondolkodni róla. Zeneileg viszont csodálatos mű.
A Nemzeti Filharmonikusok előadásában csendül fel az opera, kiváló szólistákkal, a szopránszerepben a feleségeddel, Kolonits Klárával, akivel gyakran dolgoztok együtt. Hogyan állt össze az előadók sora?
Vashegyi György felkérése arról szólt, hogy keressünk egy izgalmas bel canto operát, amit csak akarunk, egy kikötése volt Gyurinak: olyat, amelyben Klári tündökölhet. Életemben nem kaptam ilyen felkérést, de az biztos, hogy a legszebb álmaim közé tartozik. Nekiültem a bel canto repertoárnak, végignéztem az összes Bellinit, Donizettit, Rossinit... Mondhatnám, hogy kalózspecialista vagyok, hiszen Verdi A kalózát is én mutattam be színházban Magyarországon... Klári szerepe mellett a tenor és bariton szerep is hatványozottan nehéz, Paolo Fanale és Alexey Bogdanchikov énekli majd.
A bel canto operákban a zenekarnak klasszikus kísérőszerep jut. Miért remélheted, hogy a zenészek sem fogják unni?
Bellini valóban minden dallamot az énekszólamokba komponált bele, de ha a zenészeknek sikerül megmutatni a kíséret egyszerű drámaiságát, ami remek lehetőségeket kínál a kamarázásra, akkor élvezni fogják. Ami különös koncentrációt igényel majd, hogy hihetetlenül flexibilis tempókat kell venni, hogy az igazi és máig élő bel canto hagyományoknak megfelelően tudjuk előadni. Egy árián belül annyi gyorsítás-lassítás lesz, amennyi egy teljes Haydn- vagy Mozart- szimfóniában van, mert Bellini mindent a szövegnek és annak a kifejezésének rendelt alá. Nem igazán aggódom, hogy ezt nem tudnám fölfedeztetni velük, hiszen sokat dolgoztam a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral, és kizárólag jó élményem van. Bármikor, bármilyen szituációba keveredtünk – mert keveredtünk egy pár furcsába is –, bennük mindig maximálisan meg lehetett bízni.
