Bencs Dani kiállításán a víz kitör a vásznak határaiból

Ez a körforgás nála egyszerre természeti és mentális folyamat. A víz mozgása a gondolatok áramlásának metaforájává válik, miközben a képek arra is rákérdeznek, mi történik az ősi, természetes renddel a modern korban. Mit jelent az eső akkor, amikor már nemcsak az égből érkezhet, hanem egy emberi kéz, egy locsolórendszer, egy mesterséges vízforrás is működésbe hozhatja? Hol kezdődik a természet, és hol lép be az ember mint irányító, gondoskodó vagy éppen beavatkozó, esetleg invazív szereplő?

Bencs festményeinek egyik különös ereje éppen ebben a kettősségben rejlik. A képek egyszerre idézik fel a víz archaikus, szinte mitikus jelentésrétegeit és a mindennapi tapasztalat nagyon is ismerős gesztusait: az otthoni locsolást, a növények gondozását, amikor az ember maga veszi át a felhők szerepét.

A kiállítás egyik legfontosabb motívuma a falusi kék kút, amely Bencs számára nem pusztán egy ismerős vidéki tárgy, hanem olyan, mint egy bálvány vagy totem, amit imádni kell, hiszen magasabb rendű a földi dimenzióknál. Spirituális töltete van. Úgy kell tekinteni rá, mint ami mélyebb rétegek igazságait árasztja magából. Mintha nemcsak vizet hozna felszínre, hanem a régi idők vagy a tudattalan titkait is közvetítené. A kút így egyszerre kapcsolódik a földhöz és a mélységhez, a mindennapi használathoz és a mitikus képzelethez. 

Ezt a mélységélményt tovább árnyalják azok a kis méretű rajzok, amelyek Bencs dél-ázsiai utazásaihoz kötődnek, és egészen különleges módon, víz alatt készültek. Ez a gesztus egyszerre játékos, kísérleti, miközben jól jelzi azt is, hogy az alkotó számára fontos a látvány, még akkor is, ha olykor egészen távol kerül a realisztikus ábrázolástól. A mostani képeken is jelen vannak a jól megszokott ornamentikák, mintázatok, geometrikus rendszerek, amelyek nem pusztán díszítő szerepet kapnak, hanem olyan vizuális ritmusként működnek, amely egyszerre rendezi és fel is kavarja a kép terét. 

Bencs ezekkel felbontja, szétszabdalja a nagy egészet: a geometrikus rendszerek és az organikus formák egymásba csúszása, a növényi, vízi, állati és mesterséges elemek egymás mellé rendelése sűrű, mégis különös belső logika szerint működő felületeket hoz létre. Mintha a világ apró egységekből, sejtszerű részletekből, ismétlődő mintákból épülne fel, amelyek közelről önálló életet élnek, távolabbról azonban egy nagyobb, áramló struktúrába rendeződnének.

A virágok, a sávok és vonalak, hálók ritmust, belső lüktetést adnak a képeknek, amelyek így egyszerre idézik meg a természet mikrovilágát és a tudat szerkezetét: azt a mintázódást, ahogyan az emlékek, benyomások, gondolatok egymásra rakódnak, szétúsznak, majd újra összeállnak.

További izgalom, hogy a kiállításban a víz nem marad a vásznak határain belül. A falakon végigfutó, graffitiszerű fújással létrehozott kék vonalak mintha a képekből kiszabaduló áramlatok lennének: csövek, hullámok, idegpályák, gondolatfonalak vagy éppen vízsugarak, amelyek összekötik az egyes műveket. Ez a gesztus egyszerre hozza be az utcai vizualitás közvetlenségét és a rajz spontaneitását a kiállítótérbe. A steril fehér falakon kanyargó kék nyomok megbontják a klasszikus white cube-ot, miközben a meditatív rétegek urbánus megfelelőiként is olvashatók: egy gyors, testi, jelen idejű mozdulat, amely láthatóvá teszi az áramlást.

Bencs Dani vizes jegyben született alkotóként különös érzékenységgel fordul ehhez az elemhez, festményeiben pedig a víz olyan átjáró, amely összeköti a banális és a transzcendens dimenziókat. Jelenleg az egyetem DLA doktori programjának hallgatója, kutatásának fókuszában a graffiti és az ornamentika kapcsolata áll, és ez a kérdés a kiállítás terében is érzékelhetően tovább él. A fújt vonalak, a burjánzó mintázatok, a vízi és növényi ornamentikák nem különálló formai elemekként jelennek meg, hanem ugyanannak az áramló gondolkodásnak a részeiként. A kérdés végül nem az, hogy honnan érkezik a víz, hanem hogy mit kezdünk vele, és, hogy ez az áramlás milyen nyomokat hagy maga után.

Fotók: Csiki Vivien/Kultúra.hu