Bármerre tekintünk, mindenhol a Duty felirattal találkozunk: színes partvisfejekből kirakva, mintás bevásárlószatyron, csillogó mosogatószivacson, fénylő vasalódeszkán vagy éppen liszteszsákon megjelenítve. Annyiszor látjuk, hogy óhatatlanul is a saját kötelességeinken kezdünk gondolkodni: ma sem vasaltunk, és legalább két cikket meg kellene még írni. A kötelesség nyomaszt, elvárásokat támaszt velünk szemben, kényszerít, korlátozza szabadságunkat, ugyanakkor rendszert is vág az életünkbe.
A kiállítás párhuzamot von az alkotótevékenység és a házimunka között. A művészetcsinálás ugyanis éppúgy elköteleződést jelent, mint a ház körüli munka, és legalább annyira láthatatlan, mint a porszívózás. A mostani, akár totális installációként is felfogható műegyüttes a szabadidő, a hasznos időtöltés és a munka viszonyát feszegeti, megvilágítva, hogy a kapitalizmus mindent a hasznosság és az idő fogalma szerint ítél meg. Sőt rámutat a tárlat, hogy a művészetcsinálás ugyanannyira kiszorul a társadalom által munkának tartott tevékenységek közül, mint a háztartási feladatok végzése, hiszen a közönség éppúgy nem látja a műalkotás létrehozásának idejét és fáradságát, valamint hogy mekkora elköteleződést jelent a művészlét.
A Duty felirat és sokszori ismétlődése tehát Benczúr Emese saját művészeti tevékenységéhez fűződő ironikus viszonyát is kifejezi, ugyanakkor utal a diplomamunkájára is, amelynek készítésekor, 1995-ben egy szemeszternyi idő alatt a „Teljesítem a kötelességem” mondatot hímezte egy függönygurtnira. Benczúr ugyanis általában a hagyományosan női időtöltésként számontartott hímzést választja műveihez. Régen mantraszerűen, repetitív módon helyezte el banálisnak ható felszólításait, később pedig a cselekvéssorok meditatív ismétlésével születtek meg a művek. A módszer egyrészt tüntetés a tömeggyártás ellen, másrészt kényszer, mánia, ami valójában a külvilágra adott belső válasz, feloldási kísérlet, meditatív folyamat, így tulajdonképpen alkalmas az indulat és a szorongás lecsillapítására. Benczúr munkamódszerével igyekszik kilépni a munkaidő-alapú társadalom tendenciáiból, és rámutatni, hogy milyen nagy szükségünk van a csendességre és a lassúságra.
E művek érzékenyek és finomak. Banalitásuk folytán közérthetők, ugyanakkor olyan elképesztő mennyiségű gondolathullámot aktiválnak a nézőben, hogy bár gyorsan befogadhatók, nem eresztenek. Talán épp azért, mert az időben hosszan elnyúló alkotómunka dokumentációiként is olvashatjuk őket, így érzékeltetik, hogy létrehozásuk időigényes tevékenység volt. „Az elmúlt harminc évben művészetemen keresztül számtalan kérdést jártam körül, de ami mind a mai napig meghatározó, az az idő témája (a személyes és a történelmi időé), az elmúlás, a végesség, a lét determináltsága. Munkáim kivitelezése általában nagyon időigényes, ami párhuzamba állítható a zömében nők által végzett láthatatlan munkával. Az utóbbi tíz-tizenkét évben fokozottan azt érzem, hogy művészként is láthatatlan munkát végzek.”
A kiállított művek az érték fogalmának relativitását is körüljárják, megkérdőjelezve a nők (vagy akár a művészek) által végzett tevékenységek és létrehozott termékek értékét, s rámutatva a fogyasztói társadalom manipulatív természetére. Benczúr Emese alapanyagai ezúttal végtelenül hétköznapi háztartási tárgyak, amelyeket bármelyik boltban be lehet szerezni. Azonban épp színességük, fényességük és csillogásuk különlegessé, elragadóvá teszi őket, miközben szembesítenek ragyogáskényszernek alárendelt világunkkal is, amelyben a legfunkcionálisabb tárgyakat is széppé tesszük, mert így lesznek instakompatibilisak. A csillogás a fényűzéshez kapcsolódik, Benczúr azonban erősen aláhúzza, hogy az aranyló felület mögött mégiscsak egy klasszikus mosogatószivacs bújik meg, amivel a ráragadt ételmaradékot fogjuk lemosni a tányérról, miután rajtunk kívül már mindenki nyugovóra hajtotta a fejét.
Benczúr munkáinak azonban mindig van pozitív olvasatuk is. Az életet átható szépségről is szólnak, a felszín alatti, metafizikai értelmű fény keresésére ösztönöznek. Arra, hogy a tömegtermékek maradandóságot sugárzó felületeik miatt olyanok, mint a modern kor ikonjai, amelyeken az aranyháttér az isteni fényt, a transzcendens valóságot jelöli. Így a csillogó mosogatószivacs a hétköznapokon áttündöklő ragyogás szimbóluma, amely szentesíti a láthatatlan munkát.
Fotó: Hegyháti Réka / Molnár Ani Galéria
