Ábrahám Budapesten az Operettszínház karmesterének és házi szerzőjének számított, 1930-ban bemutatott második operettjét, a Viktóriát még ugyanebben az évben Viktoria und ihr Husar címmel még ugyanebben az évben műsorra tűzték a bécsi Theater an der Wienben. Hamar népszerű lett német nyelvterületen, ezért Berlinbe költözött, és premierjeinek is Németország adott otthont. Ábrahám akkoriban igazi sztár volt, darabjaiból, dalaiból szériában készültek felvételek az Odeonnál és más lemezgyáraknál. Híres volt arról, hogy színházi bemutatóinak első előadásait személyesen vezényli virtuóz módon, feltűnő fehér kesztyűben és meglepő improvizációkkal.
Tökéletesre csiszolt PR-gépezet
A készülő darabról már az 1931. novemberi lapok hírt adtak, tavasszal pedig megírta a 8 Órai Újság, hogy „Ábrahám Pál ma autón Mentonba indult, hogy ott befejezze új operettjét, amelynek Bál a Savoyban a címe. Az operett szövegét Grünwald és Beda írják.” Akik különben igen jónevű dalszövegírók és librettisták voltak. Alfred Grünwald – akinek a szülei Pestről települtek át Bécsbe – Kálmán Imrével A bajadéron, a Marica grófnőn, A cirkuszhercegnőn, A chicagói hercegnőn, A montmartre-i ibolyán, Lehár Ferenccel A tangókirálynőn dolgozott, de a cseh születésű Fritz Löhner-Beda is írt Lehárnak (A csillagok bolondja, A mosoly országa, Giuditta). A Viktóriától kezdve mindketten Ábrahám Pál állandó alkotótársai lettek.
Tovább lapozgatva a korabeli sajtót a május 7-i Magyarország kishírei között ezt találjuk: „Dénes Oszkár Berlinben az új Ábrahám-operettet tanulmányozza. Dénes Oszkár, aki Londonban kivételes sikert aratott, most Berlinben tartózkodik, ahol Ábrahám Pállal dolgozik együtt. A komponista elkészült a Bál a Savoyban című új operettjével. Ennek a főszerepét Dénes Oszkár fogja játszani. Már most tanulmányozza a szerepet. Dénes egyébként rövidesen Bécsben fellép a Hawai (sic!) rózsája egyik főszerepében.” Ki volt Dénes Oszkár? Hivatalnokból és drogistából lett filmszínész, kabarettista, kupléénekes, majd operettek buffószerepeiben aratott sikert, és mivel kiválóan beszélt németül, nem csupán Budapesten.
Júliusban ismét miatta hallhatott a közönség a Bál a Savoyban állásáról, ekkor viszont a Pesti Naplónak nyilatkozott. „Az operettet úgy kötötte le Botter igazgató Berlinben, hogy én Bársony Rózsival együtt elénekeltem a hat számot, amit számomra írt Ábrahám Pál. Ez a brilliáns hat énekszám és az én éneklésem elégséges volt arra, hogy Rotter látatlanban lekösse a darabot, amelynek librettóját Grünwald és Beda most írják. A Bál a Savoyban berlini bemutatója novemberben lesz. Ezen a bemutatón megjelennek a világ összes nagy színigazgatói. Ha sikere lesz a darabnak és sikerem lesz nekem, akkor ezzel a darabbal vendégszerepelek ismét Londonban. Amerikába hamarosan átmegyek. Több meghívást kaptam onnan. A Viktóriában és a Bál a Savoyban című operettben fogok Newyorkban vendégszerepelni.”
Fasizálódó Berlin, menekülő alkotók
A bemutató egy kicsit csúszott, 1932. december 23-án tartották a 3300 férőhelyes Großes Schauspielhausban. A premiert megelőzte egy, „a magyarok színházi invázióját” érintő támadássorozat, és attól is tartani lehetett, hogy az estét megzavarják a nemzetiszocialista párt tagjai és szimpatizánsai. Megint csak a korabeli sajtót, ezúttal az Aradi Közlönyt idézzük: „A berlini színházi világ nagy eseménye Ábrahám Pál »Bál a Savoyban« című legújabb operettjének hatalmas sikere. A darabot káprázatos kiállításban hozták színre és annak sikerét a három főszereplő: Alpár Gitta, Bársony Rózsi és Dénes Oszkár neve is biztosította.
Az előadást ugyan bizonyos fokú izgalom előzte meg, amennyiben egyes lapok éles kifakadást intéztek Rotter igazgató ellen a magyar ensemble miatt. A közönségnek a premier estéjén feltűnt, hogy a színház bejáratánál két rendőrségi riadóautó állomásozik, megrakva állig felfegyverzett rendőrökkel. Pillanatok alatt végigfutott a hír: »Náci hecc készül!« Hitler hívei ugyanis, akik késhegyig menő harcot folytatnak az idegenek ellen, elhatározták, hogy megzavarják a fényes premiert és a hatóságok ezért rendeltek ki készültséget.
A botrányra azonban nem került sor, annál is inkább, mert a zúgó tapsok mindannyiszor elnémították a nemzeti szocialisták fütyülését és pfujozását. A premieren egyébként ott volt a berlini előkelőségek színe-java. Az egyes számú páholyban Schleicher kancellár, a felesége és két adjutánsa foglaltak helyet. A mellette levő páholyban Fritzi Massary és férje, Max Pallenberg ültek.”
A Budapestről érkezett ensemble tagjai közé tartozott még Rott Ferenc, Bobby Gree, Deutsch Antal karmester, de még a zenekarban is volt magyar. És komoly részt vállalt a sikerből Gyarmathy Miklós díszlettervező – később a párizsi Folies Bergère látványtervezője –, az ő nevét viszont nem lehetett olvasni a plakátokon, mert az már túl sok lett volna az egyre jobbra tolódó berlini publikumnak. „Ábrahám megnyugtatta Gyarmathyt, adott neki még 300 márkát költségeire, a díszletterveit megtartotta azzal, hogy a német díszlettervező, akinek neve ki lesz írva a színlapon, fel fogja használni munkájához őket. Gyarmathy neve majd csak otthon kerül ki a színlapra, mint a Bál a Savoyban díszlettervezőjének neve” – írta a Pesti Napló 1933. január elsején az eset érintettjére hivatkozva.
A friss házas Henry és Madeleine Nizzában térnek haza a nászútról. Henry sok évvel ezelőtt kötelezvényt adott egy Tangolita nevű táncosnőnek arról, hogy eltölt még egy szerelmes éjszakát. A kötelezvény pedig épp most bukkan fel Tangolitával együtt, aki éjfélkor várja őt a Savoy hotel bálján. Henry fél a botránytól, ezért barátjától, a török világfi Musztafa bejtől várja a megoldást. Musztafa tanácsára Henry azt hazudja Madeleine-nek, hogy a Savoy bálján fellépő híres slágerkomponista, Pasodoble régi, kedves barátja, akivel okvetlenül beszélni akar.
Arról azonban sejtelme sincs, hogy a hírneves slágerkomponista a nő, igazi neve Daisy Parker (máskor Darlington), és verzióktól függően hol Madeleine barátnője, hol pedig unokahúga. Daisy azonban elárulja titkát Madeleine-nek, és azt is, hogy miért az álca. Apja ugyanis csak akkor engedi neki a szabad férjválasztást, ha sikeres zeneszerző lesz belőle. A lány az este folyamán a Savoyban önleleplezésre készül.
Madeleine lefátyolozva szintén elmegy a bálba, ahol meglátja Henryt és Tangolitát. Bosszúból megszólít egy jóképű, elegáns fiatalembert, és amikor férje a táncosnővel a szeparéba vonul, új ismerősével a szomszéd szeparét foglalja el. Annyira haragszik Henryre, hogy mindenre el van szánva.
Daisy közben felfedi ország-világ előtt, hogy valójában ő Pasodoble. Természetesen mindenki meglepődik. Musztafa feleségül kéri, Daisy igent mond. Madeleine is leleplezi magát, és közli Henryvel, hogy megcsalta.
Másnap az újságok az esti botrányról cikkeznek. Daisy kijelenti, addig nem áll szóba újdonsült vőlegényével, míg az össze nem békíti a házaspárt. A kilátásba helyezett válóper okán megjelenik a szeparébeli ügyvéd is. Végül megérkezik a főpincér is, aki elmondja, hogy a két szeparéban ugyanaz történt, amiből Henry és Madeleine is pontosan tudja, hogy nem történt megcsalás. Ők újra nászútra mennek, Daisy pedig hozzámegy Musztafához.
Két ismeretlen részéről plágiumvád is felmerült a librettistákkal kapcsolatban, de „Beda és Grünwald kijelentik, hogy a plágiumvád óta elolvasták a megjelölt két darabot és meggyőződtek róla, hogy a gyanúsítás mögött valószínűen zsarolási manőver rejtőzködik, az ügyet tehát a színpadi szerzők szövetsége elé terjesztik és annak határozata után a törvényszékhez fognak fordulni elégtételért”.
A premier után öt héttel Hitler lett a kancellár, kritikai elismerés ide, közönségsiker oda, zsidó szerzők operettje nem lehetett műsoron. Április 2-án játszották utoljára, április 23-tól sem a komponista, sem a librettisták nevét nem írhatták le. Ábrahám a berlini nemzetiszocialista hatalomátvétel után hol Budapesten, hol Bécsben élt.
Szeptember 8-án mutatták be Londonban a Drury Lane Theatre-ben a Bársony Rózsi–Dénes Oszkár házaspárral. A közönség soraiban ott voltak a magyar követség tagjai, Lengyel Menyhért, Fellner Frigyes egyetemi tanár, a londoni magyar kolónia tagjai és ahogy az Esti Kurír hírül adta, „a londoni magyar újságírók teljes számban”. Egy nappal később a prágai Új Német Színházban tűzték műsorra Széll György dirigálásával (aki aztán az ’50-es évek végére a Clevelandi Zenekart a világelitbe vezette), az ősz folyamán pedig következett Bécs és Brünn.
Egy igazán kiböjtölt bemutató
Jóval a magyarországi bemutatót megelőzően hírelte a sajtó, hol és kikkel láthatja a budapesti közönség Ábrahám operettjét. Volt szó a Fővárosi Operettszínházról, aztán a Király Színházról, majd arról, hogy a színházbérleti akadályok és a szereposztási nehézségek miatt egyik budapesti zenés színház sem kap jogot. Az érintettek perre mentek, a sok huzavonát követően 1933. december 23-án került a darab közönség elé a Magyar Színházban – nem Gyarmathy-díszletekkel –, a librettót Heltai Jenő fordította. (Ez az operett sem kerülhette el az újrafordítást, az idők során Romhányi József és Zöldi Gergely szövegezték újra a dalokat.)
A Délibáb című lap nem fukarkodott a dicsérettel. „A Bál a Savoyban az utolsó évtizedek legtökéletesebb operettje” – írták. Foxtrott, tangó, pasodoble, angol keringő fülbemászó muzsikája azonnal meghódította a magyar fővárost. Lázár Mária, Harmath Hilda, Rökk Marika, Törzs Jenő, Kabos Gyula adták a főszerepeket, a zeneszerző dirigált. Rátonyi Róbert a darab fogadtatását Operett című könyvében idézte fel:
„Az előadás igazi szenzációja azonban az Ábrahám-muzsika volt. Az előjáték nápolyi motívumokkal díszített hangulata, a nagy keringő rendkívül ügyes felépítése, a táncos duettek lüktető ritmusa, a finálék modern hangvétele, a sokszínű hangszerelés elragadtatásra késztette az egész sajtót és az előadás minden nézőjét.”
Az operettből már 1935-ben filmet készítettek – két új dallal –, egy évvel később Angliában is elkészült a moziverzió, 1955-ben pedig a nyugatnémet filmesek láttak benne fantáziát.
Egy korszak vége
Zárjuk hát mi is rövidke operett-történeti sorozatunkat, amelyekben a magyar világsikereket vettük sorra (a nyitány itt, A víg özvegyről szóló rész itt, a Csárdáskirálynőről szóló epizód pedig itt olvasható).
Ahogy László Ferenc fogalmazott a négy évvel ezelőtti miskolci premierről szóló kritikájában: „Ahhoz képest, hogy az operett mily könnyed és olykor egyenesen léha mulatság, néha a műfaj egy-egy kivételes alkotásának szimbolikus korszakzáró szerep jutott a történelem során. A denevér így kapcsolódott 1874-ben a lázas bécsi Gründerzeit végéhez, a Csárdáskirálynő pedig már akkor rég magában hordozta egy búcsúzó korszak és államképlet foglalatát, amikor nemhogy Mohácsi János, de még Szinetár Miklós sem volt a világon. A harmadik és tán legnyilvánvalóbb példa Ábrahám Pál utolsó igazi átütő világsikere, a Bál a Savoyban, amelynek berlini ősbemutatójára 1932. december 23-án, kevesebb mint hat héttel Hitler hatalomra jutása előtt került sor. Ebben az operettben ugyanis jószerint minden együtt volt, ami csak véget ért 1933. január 30-val, illetve minden, ami csak elpusztítandónak és értéktelennek számított a nácik szemében. Vagyis ott volt – innen és túl az alkotók meg az előadók származásán – a csodálatosan híg és elragadó kozmopolitizmus, a nemzeti jelleg egzotikummá oldódása, a jazz gyanánt azonosított zenei pillanatok sora, vagy épp a mondén párkapcsolati erkölcs problematikája. Operettszínpadon a weimari köztársaság és a locarnói Európa megannyi bűne – »so schick und hochmodern«.”
