A tehetséget isteni adománynak tartja, de mikor született meg Önben az elhivatottság érzése a színészet iránt?

Mindig voltak efféle törekvéseim, édesapám által írt szövegekkel és a környékbeli gyerekekkel előadásokat rendeztünk. Ez volt a kezdet. Olvasó kölyök voltam, szerettem, ahogyan az olvasmányaim megelevenedtek, filmszerűen láttam magam előtt a történeteket. Bizonyára már akkor mocorgott bennem valami.

Öregdiák voltam, amikor magyartanárom, Kiss István írt egy darabot a Toldy Ferenc Gimnázium fennállásának százéves évfordulójára, amely az oktatás nyelvének magyarrá tételéről szóló törekvésekről szólt. Rám osztotta a rendkívül pozitív magyartanár szerepét. Nem nagyon örültem neki, mert úgy éreztem, túlságosan jó, ellenben volt egy rendkívül ellenszenves némettanár, akit nagyon szerettem volna eljátszani. Sikerült is, egy ronda vörös parókát is magamra húztam. Korábban orvos vagy könyvtáros akartam lenni. A fiúk egy részét tizennyolc éves koráig nem lehet komolyan venni, én is ilyen voltam.

Később viszont kitartónak bizonyult, három évig járt felvételizni, míg sikerrel járt.

Mert akkor már eltökéltem, hogy ez lesz a hivatásom. Elmentem Rózsahegyi Kálmánhoz tanulni egy kicsit, bár akkoriban már csak ritkán tanított. Mégis bekerültem egy közegbe, ahol a színházról szólt a világ. Megismertem számomra kedves embereket; Baranyi Lacival – aki korban engem is leköröz – mai napig tartjuk a kapcsolatot.

Annak ellenére, hogy a Toldy Gimnáziumban is az ellenszenves szerepre vágyott, az alkata, kiállása jó ideig hősszerepekre predesztinálta.

A lelki alkatom is erre predesztinált. De akadtak azért negatív szerepeim is, és azokban általában több örömet találtam: színesebbek, elevenebbek, közelebb állnak a hétköznapi élethez. Bessenyei Ferenc mondta egyszer, hogy „borzalmas dolog húsz éven át mindig erősnek és bátornak lenni”. Rendkívüli színész volt és mélyen érző, gondolkodó ember. De hát ki emlékszik rá?!

A Magyar Rádió stúdiójában 1972-ben Béres Ilonával.
Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

Foglalkoztatja a színészi mulandóság gondolata?

Inkább csak szomorúan tapasztalom, hogy akik nekem bálványaim voltak, azok a fiatalabb korosztály többségének ismeretlenek. De mindig is tisztában voltam azzal, hogy a színészet egyidejű művészet: hic et nunc. Ha jól sikerül az előadás, néhány ember lelkében bizonyára megmarad a katarzis élménye, emlékeznek rá. De a gyermekeik már nem fognak, az unokáik pedig pláne nem.

Volt azért néhány ennek ellentmondó történetem. Például Szegeden Rómeóként aláírtam egy fényképet, amelyet évtizedekkel később Szolnokon, Kádár Péter orvostanárként Márai Kaland című darabjának előadása után láttam viszont, immáron az unoka dedikáltatta újra.

A Szegedi Nemzeti Színházban töltött évekre kötelező vidéki gyakorlatként tekintett?

Dehogy! Bár vannak, akik bánták, hogy le kellett menni vidékre, én nem büntetésként éltem meg. Pedig főiskolásként két főszerepet játszottam a Nemzeti Színházban, egyet a Petőfi Színházban, tehát tudtam, mi a fővárosi színház. Mégis tisztában voltam vele, hogy bár van némi gyakorlatom, bőven van mit tanulnom. Szegeden nagyszerű partnerek közé kerültem, ott találkoztam Kiss Ferenccel, aki segített, iskolázott.

Mit jelent az iskolázás?

Kiss Ferenc nemrég megjelent életrajzi kötetében is szerepel a történet. Amikor Szegedre kerültem, a Rómeó és Júliát kezdtük próbálni. Feri bácsi egyik próba után elkapott azzal, hogy „mit csinálsz este?” Mondom: „semmit, előadást nézek vagy lógok”. „Gyere be a próbaterembe”, mondta. Elkezdtük próbálni a Lőrinc barát cellájában játszódó jelenetet, és alig mondott valamit, leginkább azt, hogy „menj bele”, egyre szuggesztívebben, erőteljesebben. Amikor úgy érezte, hogy már tényleg jó, felkapott a földről – pedig voltam vagy hetven kiló –, megrázott, és – Lőrinc barát szavaival – azt mondta: „hát férfi vagy te?”

1961-ben Pap Évával, Shakespeare Rómeó és Júliájának főszereplőiként Szegeden
MTI fotó: Keleti Éva

Előfordult, hogy később Ön iskolázott fiatalokat?

Megesett, hogy adtam tanácsokat értékes, tehetséges fiataloknak. A Nemzeti Színházban néhány éve főiskolásokkal játszottam együtt, beszélgettünk, igyekeztem segíteni őket. Fontosnak tartottam, hogy a dikciójuk javuljon. Úgy látom: az oktatásban nem kap olyan hangsúlyt a beszéd, mint amekkora jelentősége a színpadon van. A hangunk a játékunk fontos eszköze, kiválóan alkalmas az érzelmeink kifejezésére. A rádiózás vagy a szinkronizálás során például csak erre hagyatkozhatunk, hiába gesztikulál valaki, a hangjával kell megoldania a feladatot.

Soha nem foglalkoztatta, hogy tanítson?

Egyszer felkértek, de végül nem tartottak rám igényt.

Szeged után Kazimir Károlyhoz szerződött, és a Thália Színház megszűnéséig a társulat tagja maradt. Szakmailag mi tartotta ott?

Kazimir Károly nagyon érdekes színházat vezetett, ő maga „népművelő színháznak” nevezte. Olyan művek bemutatására is vállalkozott, amelyek nem színdarabok voltak, így születtek hatalmas sikerek, és kevésbé méltányolt próbálkozások. Bemutattuk a Kalevalát, amelyet megnézett Urho Kekkonen finn elnök is. Elmesélte, hogy a finn diákok első dolga volt mindig az érettségi után, hogy az eposzt  kihajították az ablakon, annyira unták, mert olyan avítt. A Thália előadásában viszont – hála Kazimir rendezésének és a dramaturgok nagyszerű munkájának – hatalmas siker lett. Amikor az elnök meghívására Helsinkiben is előadtuk,  szűnni nem akaró tapssal ünnepelte a közönség. Kazimir jeleskedett abban is, hogy magyar írók műveit színpadra állítsa, Fejes Endre Rozsdatemetőjét mintegy százötvenszer játszottuk. Ott játszottam életem első „öreg szerepét”, ötvenévesen Tamás István A pápa és a császár című színdarabjának idős pápáját. Játszottam vígjátékokat is, például Esztergályos Cilivel Barillet és Grédy Big Love című darabjában.

Nagyon szereti a klasszikus zenét. A zenés színház nem foglalkoztatta igazán?

Miután a főiskolán zenés osztályban végeztem, a pályám elején a Gyermekszínház két zenés mesedarabjában játszottam. Főiskolásként a Szivárványvölgy című, első magyarországi musicalbemutató bonvivánja voltam Szinetár Miklós meghívására. Szegeden is játszottunk operetteket, később Szolnokon is. De mert kevés az igazán jó baritonszerep, nem vált meghatározóvá számomra a zenés színház. Ezt talán sajnálom is, de nem igazán. De zenét hallgatni: amikor lehet!

Mécs Károly Ferenc József szerepében a Fekete ég – háborús előhang – A fehér felhő – mirákulum egy részben című színdarab próbáján a Nemzeti Színház nagyszínpadán 2014. szeptember 25-én. Fotó: MTI / Szigetváry Zsolt

Soha nem volt az a típusú színész, aki talál magának szerepet?

Mindig azt játszottam el, amit rám osztottak. Sok színésznek vannak illúziói, hogy erre vagy arra alkalmas, ám rendre kiderül, mikor ráosztják, hogy tévedett. A szereposztást bízzuk a hozzáértőkre. Eszembe sem jutott volna A kőszívű ember fiainak Baradlay Richárd szerepét rám osztani, Várkonyi Zoltánnak viszont igen, és neki volt igaza. Néhány éve a Nemzeti Színházban Vidnyánszky Attila nekem adta Tamási Áron Vitéz lélekjének Ambrus bácsi szerepét, aki paraszt-kereskedő. Nem is értettem, hogy jutottam eszébe, aggódtam, hogy nem tudom megcsinálni. Lerajzoltam, milyennek képzelem Ambrus bácsit. Piknikus és kopasz szerettem volna lenni a szerep kedvéért. A megoldás pedig kézenfekvőnek bizonyult: nem a külső a lényeg, hanem a belső megéltség, a megalkuvást nem ismerő hit és szeretet a szerep megoldása. Végül is nagy siker lett, mai napig műsoron van.

Márai Kaland című darabjában Kádár Péter szerepe viszont az enyém. Kőváry Katalin rendezésében a Piccoló Színházban tizenöt évig játszottuk. Két évig pedig egyidejűleg Szolnokon is Málnay Levente rendezésében – más partnerekkel, más szöveghúzásokkal. Nagy kihívás volt, de megérte!

Kádár Péterként 2011-ben a Szolnoki Szigligeti Színházban
Fotó: MTI / Mészáros János

Az utóbbi években kevesebbet játszik.

Nyugdíjasként „szabadúszó” vagyok. Az ország számos színházában, köztük a Vígszínházban, Sopronban, Pécsett, a Nemzetiben felléptem különböző darabokban. Említésre érdemes talán Makó, ahol Páger Antal 100. születésnapja emlékére Cseke Péter rendező felkért Páger egykori parádés szerepére, Turaira Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjában. Nagy megtisztelés volt. Az önmérséklet azonban nem árt! Ennek illusztrálására jut eszembe egy történet. Amikor az öreg saskeselyű zsákmányra lesve köröz a sziklás hegyek között, észrevesz egy gödölyét, zuhanórepülésben lecsap, és…. elhibázza. Akkor a fiatal keselyűk összenéznek. Ezt nem kell megvárni.

Nyitókép: Mécs Károly 2013-ban, fotó: MTI / Koszticsák Szilárd