Betartott normák - PROTOKOLL

Térey János verses regényéből egzisztencialista drámát csiszolt a Radnóti színpadára Valló Péter. Tejfehér plexifalak közé helyezi a külügyminisztérium protokollfőnökét, Mátrai Ágostont, aki a hivatali hierarchiában magasan áll, de barátai között csak lézeng, a szerelemből csak a vágyat ismeri, kényszerű kapcsolatai ismétlődő klisékben nyilvánulnak meg. Szürkeségénél csak a profizmusa nyilvánvalóbb: ő az az ember, aki igazi tehetséggel a legmagasabb szintre emeli a semmit. Közhelyes szituációk veszik körül, cselekmény helyett elintéznivalók sorakoznak a naptárjában. Utazik a világban, de nem tart vele kapcsolatot. Diplomáciai lépések szereplője, amelyekről nem alkot véleményt. Nők bukkannak fel a környezetében, egészen jó volt nők és egészen izgalmasnak tűnő lehetséges nők, akik felé nem a kötődés, hanem a belső lényét is átható protokoll hajtja: elvégre kell egy nő olykor. Mátrai nem él, csak formákat működtet.

Csomós Mari és Fekete Ernő

A színpadon mindez két síkon zajlik: a hétköznapi helyzetek, találkozások, vallomások és kisebb összeütközések banalitását a lírai szöveg filozofikus magasságba emeli. Költészet lesz abból, ahogyan szeretője ? egyben unokatestvére ? megcsalja a tehetségtelen festővel, groteszk poézis ömlik el a kórházba került anya ágya mellett és a teraszkorlát fölött búsongó barátok jelenetén, a párbeszédek szemérmes humora is emelkedett hangon szólal meg, és ezt az sem töri meg, amikor hősünk alpári módon anyázik. Hogy a protokoll-világ olvasható a költészet nyelvén, az az első pillanattól az utolsóig szíven üti a nézőt. Fordítva egyszerűbb a megértés: a lét fogalmai felismerhetők a fölösleges formák szövevényében, a közhelyes kapcsolatok mögött mindig van valami archetípus, ennek színpadi hitelességét már Madách is bizonyította. De hogy mindez a jelen kisszerűségében is működőképes, az Térey varázslata. A színpadra írt változatban úgy jönnek elő sorban a tipizált figurák, mint egy középkori haláltánc allegorikus alakjai, megkísértik, körbetáncolják a főszereplőt, majd eltűnnek a semmiben. Nem konkrét utakat jelölnek ki számára, hanem kiragadják a semmilyenségéből, addig lökdösik, amíg maga is rá nem érez az élet hullámzására. A gyors jelenetváltások, a cselekmény nélküli történet-részletek egy belső út kivetülő képei, projekciók, körülírások, egy kontúr nélküli élet definíciós kísérletei.

Szávai Viktória

A darab koncentrikus szerkezetének középpontja, egyetlen valóságos eleme a protokollfőnök, Mátrai alakja. Fekete Ernő mesterien építi fel a szerepet. Szorongásait és neutralitását precízen adagolja, sehol nem túloz, arányérzéke ritka a hazai színpadokon. Narrátor és lírai én, távolságtartó és szenvedő. Egyszerre karakter és vetítővászon, szinte látni, ahogyan átengedi magán a helyzetek konkrét elemeit és visszatükrözi a bennük kódolt absztrakt tartalmakat. Méltó társa az anya szerepében Csomós Mari, aki azonnal vált a mélyből a magasba, egyszer ripacs, máskor kiismerhetetlen bölcs, érzékeny nő és kínzó hóhér. Szép regisztereket szólaltat meg Lukáts Andor az elfekvőre ítélt klasszika-filológus szerepében, bravúrosan stilizálja a hatalom emberének kisstílűségét Gazsó György, titokkal teli paródiát formál Szervét Tibor a műkritikus magányából, Martin Márta titkárnője miniatűr remekmű.

Lukáts Andor és Fekete Ernő

Fekete Ernő szenzációs alakításával egyenértékű Horgas Péter díszlete: a lekerekített formák, transzparens felületek high-tech esztétikája megtagadja az anyagszerűséget. A székek ülőkéje átlátszó, a falakból kis kabinok nyílnak, a designban és az elvekben is minimalizmus uralkodik. Minden tiszta és neutrális, színváltó neonfények jelzik a hangulatváltásokat, mint a reklámtáblákon. A tér középpontjában egy tükröződő plexi kirakat áll, ami hol vetítőfelület, hol életképek tűnnek fel mögötte. A falakból polcok, szobák, helyszínt jelző díszletelemek nyílnak ki, a fehér ürességet csak néhány keret és vonal töri meg. A csillogó, sima semmibe robban bele az epizódok karakterét megjelenítő néhány tömegjelenet ? két táncos-színész fegyelmezett, kitűnő összjátéka ?, a fehér háttér fogadja be Benedek Mari jelmezeinek szimbolikus színkompozícióit.

Wéber Kata és Fekete Ernő

Valló Péter rendezése azt a színházi hagyományt újítja meg, amelyben az allegória, a filozófiai tézisek érzéki módon megragadhatók. Ezen a terepen nagyon nehéz elkerülni a kliséket, de Valló bravúrosan kijátszik minden buktatót, nem cseréli föl a szimbolikus elemeket a valós cselekménnyel, nem csábítják el a hatásvadászatra alkalmas politikai kiszólások, nem épít erős alap nélküli gondolat-tornyot. Tiszta, magas fokon kiérzékenyített színházat hoz létre, amiben a költői szöveg nem keveredik ellentmondásba a mindennapok józanságával.