Krúdy Gyula: Szindbád
„Az igazi, komoly nagybeteg, aki naponkint eljegyezte magát a halállal: az igazában nem akar meggyógyulni, mert fél a gyógyulás fájdalmaitól, amelyek még tán súlyosabbak, mint a betegségek.”
Krúdy Gyula egészen fiatalon belevetette magát a hedonista életbe, még le sem érettségizett, amikor rászokott az alkoholra, s onnantól kezdve szinte mindegyik napja bormámorban telt. Függőségét legjobban szépirodalmi alakmásán keresztül, Szindbád személyében jeleníti meg az utolsó fejezetekben. Ekkor ugyanis az addig csupán néhány személyiségjegyet öröklő Szindbád a regény végére egyé válik az író alakjával: „A kör bezárul, író és alterego a betegség, az őrület és a halál örvényében végleg egymásra találnak, hogy Krúdy most már teljesen Szindbáddá és Szindbád Krúdyvá válva tűnjön el szemünk elől” – olvassuk Kemény Gábor Szindbád nyomában című esszékötetében. Az idézett szöveg a Szindbád utolsó részének A gyógyulás első napja című fejezetéből való:
„Még egészséges, ép ember koromban, amikor a veres először figyelmeztetett szervezetem
romlására, a mértéktelen dohányzás, búfelejtő bőséges ivás és főleg szerelmi rendellenességek,
kicsapongások, telhetetlenségek miatt: akkoriban különböző rendszabályokat állított fel a
dolgok mérséklésére. Többek között éjszakázásaim ellen voltak kifogásai.
– Én ugyan nem szoktam lehetőleg semmit se eltiltani a betegnek, mert bolondság volna egy
megrögzött vétkezőt megjavítani, de ami sok, az sok: ott már én is felemelem a szavam. Addig
örüljön, amíg eltiltok valamit.
Így szólt a veres.
Így történt ez valaha, és most kiszabadulásom, felnyíló börtönajtóm küszöbén eszembe jutottak
ezek a szavak. A hideg borsózott végig a hátamon... A veres nem tiltja el többé a külvilágot,
nem tiltja el a szabadban való járáskelést, sőt talán a szökést sem. Tehát menthetetlen vagyok.
Azért bocsát szabadon, mert nem akarja a szanatórium hírnevének érdekében, hogy itt
fejezzem be az életemet. Inkább egy városligeti padon.
Ó, mennyire tévednek azok, akik egy lábadozó betegnek örömujjongásaiban hisznek! Az igazi,
komoly nagybeteg, aki naponkint eljegyezte magát a halállal: az igazában nem akar
meggyógyulni, mert fél a gyógyulás fájdalmaitól, amelyek még tán súlyosabbak, mint a
betegségek.
Így történt velem is. Rettenetes fáradtságot éreztem minden tagomban, lelkemben, szívemben,
amikor állítólag nem kell vagy nem érdemes a szabadságért, a gyógyulásért, a megváltásért
küzdeni, hanem az bekövetkezett magától is.
– Menjünk tehát a szabadba, Szindbád nagyságos úr! – mondta mellettem egy szokatlanul
alázatos hang.
Felpillantottam, Pista bácsi volt a felszólaló.
– No – gondoltam magamban –, most már csakugyan a végső óráimat élem, amikor ez az
elvetemedett ember is ilyen nyájas alázatossággal szól hozzám.”
Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül
„Csak napok vannak. Huszonnégy óra, huszonnégy órát pedig valahogy mindig ki lehet bírni. Nyilván azt a bizonyos utolsót is. Be kell majd osztani, mint a többit, ha sor kerül rá.”
A mű főhőse nem más, mint maga az író, akit 1936-ban agydaganattal műtöttek meg Stockholmban. Karinthy ebben a regényben tűpontossággal idézi fel betegségének különböző fázisait, miközben mint egy gyanakvó detektív méri fel környezete betegségére adott reakcióit. A körülötte lévő emberek egy része sajnálkozva félrepillant, jobbára elkerülik az írót; van, aki fanyar humorral próbálja ellensúlyozni kétségbeesését, de összességében mindenki örül, hogy nem neki kell beülnie az orvosi székbe. Részlet Karinthy Utazás a koponyám körül című regényének Az ítélet kihirdettetik című fejezetéből:
„Tehát tíz nap.
Hivatalos diagnózis és javallat még nincsen, de már senki nem tagadja, előttem se, hogy egyik se lehet kétséges, tekintettel a belső kúra kudarcára.
Gyors intézkedések. Vendégek már nem jöhetnek, néhány részvétteljes érdeklődőt az előszobában világosítanak fel – néha tompított suttogást hallok az ajtó előtt. Állapotom, mintha csak azt várta volna, hogy pontosan megnevezzék és kimondják, teljes vadságában bontakozik ki, nem takargatja magát előttem. Egy gondom van csak, lehetőség szerint úgy tartani a fejem az ágyban, hogy ne szédüljek – azzal már nem törődöm, tudomásul veszem, hogy az arcokat se igen ismerem meg, csak ha egész közel hajolnak az arcom felé.
Nincs kedvem intézkedni. Az előttem fekvő papírokra firkálok ugyan néhány ákombákomot, csak úgy, a kezem szokásából (nem látom, amit írok), de mindig újra összegyűröm. Különben se sokat ér – úgy látom, üres dolgok jutnak eszembe. Csupa lényegtelen, apró ügyek, aznapi elintézetlenségek, egy sincs köztük, ami egész életemre vonatkoznék. De hiszen mindig tudtam én ezt. Nem is vártam mást, amióta az ifjúság boldog, tudatlan képzelődéséből, hogy egész életünk külön, függetlenül napjainktól, jelent valamit, kigyógyultam. Csak napok vannak. Huszonnégy óra, huszonnégy órát pedig valahogy mindig ki lehet bírni. Nyilván azt a bizonyos utolsót is. Be kell majd osztani, mint a többit, ha sor kerül rá.”
Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló
„Szóval, Hasnyálka legyen egy dögös csaj. Igen, de mégse így. Elég magas, 170 fölött, magas sarkúban ez már jelentős. De hogyan göngyölődik belém? Megint egy átláthatatlan geometriai probléma.”
A szerző 2015-ben tette nyilvánossá, hogy súlyos betegségben, hasnyálmirigyrákban szenved. Utolsó művében – mely kisebb-nagyobb kihagyásokkal közel egy év betegségtörténetét jeleníti meg – részletesen taglalja betegségéhez való viszonyulását. A kötet szépsége, hogy minden szenvedés ellenére az író képes volt megőrizni sajátos humorát, olyannyira, hogy egy adott ponttól még meg is személyesíti a betegségét:
„Le kéne írni ezt a hogyishívjákot, hogyan néz ki. Legyen fiatal, ennyi (újabb) közhely vállalható. Ez már önmagában jó. Hallod, Hasnyálka? Jó vagy – nekem.
Ha az életedet a tiednek érzed, azt hívják sorsnak, akkor van sorsod, bazsalyog Hasnyálka. Ezért találkoztunk, érted, muci? Értem, igaz is, de attól tartok, hogy csak az olvasókra. Most nem hozakodnék elő az Ottlik-féle tízezer lélekkel. De én meg előhozakodnék az egy testtel. És azt se felejtsd el, hogy olvasó is vagy.
Mindenki olyan kurva okos. Szóval, Hasnyálka legyen egy dögös csaj. Igen, de mégse így. Elég magas, 170 fölött, magas sarkúban ez már jelentős. De hogyan göngyölődik belém? Megint egy átláthatatlan geometriai probléma."
Szabó Lőrinc: Szívtrombózis, Tihany
„Ötpercenként jegyeztem. Nitromint
már nem segített. Görcsre görcs! Megint!”
A költő elképesztő pontossággal jegyezte le verseiben és egyéb írásaiban mindazt, ami vele és a környezetében történt. Igaz ez a betegségeire is. Szabó Lőrinc sokáig magas vérnyomással küzdött, melyet vélhetően a csapongó életmód, a rengeteg munka és az abból adódó stressz, valamint a hosszú évekig tartó dohányzás váltott ki. Kitartása páratlan volt, első infarktusa másnapján egyedül, gyalog ment át a balatonfüredi szívkórházba. Halálát végtére is nem a szív- és vérnyomásprobléma okozta, hanem a bal tüdő hörgőjéből kiinduló rák, ami szinte minden szervére átterjedt. Első szívinfarktusáról, ami Illyés Gyuláék tihanyi nyaralójában érte, egyidejű feljegyzéseket készített, majd utólag versben is megörökítette szenvedésének pillanatait:
Ötpercenként jegyeztem. Nitromint
már nem segített. Görcsre görcs! Megint!
Este tíztől fojtogatott-dobált
a szív körül vonagló kín-nyaláb,
este tíztől félhalál-ágyamon
az acélkígyókemény fájdalom:
átbújt a tarkón s a két karba, le,
majd újra fel, a sarkcsillag fele,
s onnan csüngetett, egy szál idegen,
az űrbe, mázsás jajt, a félelem.
Végül csak e szakadó fonalon
kötött a világba a tudatom:
az, hogy fájok. Barát és szeretet
most már csak tehetetlen tanú lett;
kérleltem is: „Menj, Gyulám, te se láss…”
Hajnalra mégis fátylas zsongulás…
S reggelre újra tó s hegy, újra Én!...
Ötvenegy október tizedikén
Dsida Jenő: Előre való beszéd
„Most egyre szúrja, vérzi a gonosszá
fent tüskék koszorúja.”
Szintén szívbetegségben szenvedett a tragikusan fiatalon – mindössze 31 évesen – elhunyt Dsida Jenő. A betegségről szóló verseit tárgyilagosság és játékos megszólalásmód jellemzi. Dsida ugyanakkor nem romantizálta a halált, szeretett élni, szerette a népét és az anyanyelvét. Leghőbb vágya volt, hogy az viszontszeresse őt, s tudta, hogy ehhez „akarat, kitartás, munka és egészség is kell…” Részlet a költő Előre való beszéd című verséből:
„Vonagló kis szív! Ó, hogy illett hozzá
a boldogság dús rózsa-kerete!
Most egyre szúrja, vérzi a gonosszá
fent tüskék koszorúja. Fekete
pók mássza meg és borzalmat bogoz rá.
Anyácska, édes asszony-remete!
Míg tenger könnyét ejti, önti, ontja,
pihegve alszik két sovány porontya.”
