Ha valamin tudunk nevetni, az már nem olyan félelmetes

A Bethesda Gyermekkórház folyosóján várakozom dr. Sztracsatellára és dr. Kázmérra. Öltöznek, én meg azon gondolkodom, hány szülő fohászkodhat most éppen ebben az épületben gyermeke gyógyulására várva. Felteszem a pöttyös szájmaszkomat, és fél szemmel próbálom megkeresni a csodatévő tündéreket, mert biztos vagyok abban, hogy valahol itt vannak, hiszen kell valaki, aki segít az orvosoknak, nővéreknek, szülőknek a lelki teher elviselésében, amit egy kisgyermek betegsége okoz. A tündéreket egyelőre nem látom, de felfigyelek egy elvarázsolt királykisasszonyra, aki talpig gézbe bugyolálva motorozik a folyosón. Közben Sztracsatella és Kázmér is elkészült, indulnak a kórtermek felé. Mögöttük lépdelek, fehér köpenyük hátán felirat: Piros orr – Nevetésben a remény. Ettől önkéntelenül elmosolyodom, bár ezt senki nem látja a pöttyös szájmaszkom miatt.

Közben megtudom, hogy az elvarázsolt királykisasszonyt Csengének hívják. Kicsit megszeppen attól, hogy hirtelen négy, számára idegen felnőtt is beszél hozzá. Persze a négyből kettő bohócdoktor, ők érthető módon jobb pozícióból indulnak, mint én és a fotós kolléganőm. De nekik sem könnyű, hiszen mégiscsak egy beteg kisgyermekről van szó, akinek egészségi állapota miatti kiszolgáltatottságát csak fokozza a kórházi környezet, és az is, hogy még soha nem találkozott bohócokkal ilyen helyzetben. Pedig a Bethesdában mindent megtesznek azért, hogy a kis betegek figyelmét eltereljék a problémájukról, a kórtermek inkább hasonlítanak játszószobához, mint egy hagyományos egészségügyi intézményhez.

Csenge, az elvarázsolt királykisasszony

Csenge édesanyjával, Bozsányi Magdolnával hamar szóba elegyedünk. Azt meséli, hogy kétéves kislánya most először ült műanyag kismotoron, de úgy tűnik, tetszett neki a helyzet. Ha nem látnám, hogy a teste jelentős részét kötés fedi, meg nem mondanám, hogy valami baj történt vele. Magdolnától megtudom, hogy Csengét sajnos baleset érte, karácsony előtt leforrázta magát, ezért került a Bethesdába. Az ünnepeket és az újévet is a kórházban töltötte édesanyjával. Sztracsatella és Kázmér ennek ellenére megpróbálják felvidítani, mókáznak, szappanbuborékból kristálygolyót varázsolnak, amitől Csengének végre felfelé görbül a szája. Közben a tündérek is megjelennek, akiket már annyira vártam. Őket csak a bohócdoktorok látják meg én, és persze a gyerekek, de senki nem beszél róluk, mert köztudott, hogy a tündérek eltűnnek, amint valaki leleplezi őket. (Ez nem vonatkozik a mesékre és az újságcikkekre.) Csenge visszahúzódó kislány, amikor idegennel találkozik, elrejti az arcát. De a bohócdoktoroknál nem csinálta ezt, szerintem nagyon örül, hogy itt vannak. Mosolygott is. Azt is megtudom, hogy a plüssjátékát Beteg macinak hívják, és akkor kapta, amikor kórházba került. A játék mackón is voltak ragtapaszok, és ahogy Csenge gyógyult, úgy a maciról is egyre-másra lekerültek a kötések. Beszélgetésünkkor egyébként Magdolna azt mondta, hogy a kislányát hamarosan kiengedik a kórházból.

Balázs esete a bohócokkal

A kórházi tündérekről azt kell tudni, hogy már mind voltak betegek életükben, ami amúgy a tündérekre nemigen jellemző. Ők ettől különlegesek, s mivel van saját tapasztalatuk a témában, sokkal jobban megértik a beteg gyerekeket is. A bohócdoktorokkal különösen jó a viszonyuk, még ha ők nem is beszélnek erről. Tőlük tudom például, hogy dr. Kázmér nemrég kezdte a szakmát, s hogy különösen tehetséges benne, amit egyébként Sztracsatella is megerősít, amikor újdonsült bohóctársáról kérdezem. Azt állítja, mivel Kázmér friss szemmel lát mindent, maga is tanul tőle, még akkor is, ha ő már több mint húsz éve bohócdoktorkodik. A tündérek azt is a fülembe súgták, hogy Sztracsatella és Kázmér is színész, mint ahogyan a bohócdoktorok többsége.

Csengétől egy olyan kórterembe vezetnek a bohócdoktorok, ahol két nagyobb fiú fekszik. Arra gondolok, hogy itt aztán nem lesz könnyű dolga Sztracsatellának és Kázmérnak, hiszen a tinédzserek nehezebben kezelhetők. Anélkül, hogy előre lelőném a poént, csak annyit mondok, tévedtem. A bohócdoktorok már a kórterem ajtajában elkezdik a játékot. Arra kérik a beteg gyerekeket és a bent lévő édesanyát, hogy küldjenek nekik koncentrált varázserőt, hogy ki tudják nyitni a kórterem ajtaját, ami elmondásuk szerint beragadt. A két fiú, Gellért és Balázs azonnal fogékony a mókára, így a bohócdoktorok hamar bejutnak hozzájuk. Máris vidám mindenki, én is. Balázs édesanyjával, Kristófné Horváth Bernadett-tel kicsit félrevonulunk, amíg Kázmér belecsap a húrokba és zenél a srácoknak. Megtudom, hogy kisfia februárban tölti a 11. életévét. Tatán élnek, Kristófot egy visszatérő probléma miatt küldték kivizsgálásra a Bethesdába. Bernadett elmeséli, hogy Tatabányán is találkoztak már bohócdoktorokkal. Balázs nagyon aktív az ilyen helyzetekben, és felvillanyozza a bohócok jelenléte.

Néma vizit Julinál

Balázs után Julihoz térünk be. A kislány már a folyosón fogadja Sztracsatellát és Kázmért, láthatóan rajong értük. Boldogságát csak fokozza, hogy ma hazaengedik a kórházból. A bohócdoktorok arra kérik Julit, vezesse őket abba a kórterembe, ahol „lakott”, és mutassa meg az ágyát. Követjük a kislányt, ám időközben kiderül, a szobatársai mind alszanak, így a kórteremben nem lehet sem zenélni, sem hangosan mókázni. Arra gondolok, hogy akkor ki kell vonulnunk újra a folyosóra, de Sztracsatella és Kázmér bebizonyítják, csendben is lehet jókedvre deríteni egy gyermeket. Finom érintésekkel és megannyi mosollyal csillapítják le Julit, akit rettentően felvillanyozott a piros bohócorr és a játék lehetősége. Lenyűgöz, ahogy a csend kommunikációs eszközzé válik a bohócdoktoroknak köszönhetően.

Miután a körülbelül kétórás bohócdoktori vizit végére értünk, leülünk a gyermekkórház folyosóján, éppen az intenzív osztály előtt. Ide most nincs engedélyünk belépni, de Sztracsatella rengetegszer járt már itt, ahol a legsúlyosabb betegségekkel küzdenek a kicsinyek. A történetük pedig nem mindig ér vidám véget, van, hogy valaki nem épül fel, s tőle el kell búcsúzni. Természetesen ez a legfájdalmasabb – meséli Sztracsatella, vagyis Csatári Éva, aki a beszélgetésünk előtt levette a piros orrát. Azt mondja, nem szeret szerepet játszani, amikor nyilatkozik. Karakterben lenni szerinte speciális, különleges állapot, amely lelkileg is megvédi őt mindattól, ami például a beteg gyerekek szórakoztatása közben éri.

– Amikor csatlakoztam a bohócdoktorokhoz, még a Pintér Béla és Társulatában játszottam – meséli Csatári Éva, azaz Majka. – Egy barátom biztatására kerestem meg őket, aki akkor éppen az alapítvány művészeti vezetője volt. Látott engem a színpadon, és azt mondta, szerinte éppen nekem való lenne ez a munka. Igaza volt, már huszonöt éve vagyok bohócdoktor. Mindig is szerettem a gyerekeket, gyerekpszichológus akartam lenni, de aztán jött a színészet. A bohócdoktorkodásban ez a két szenvedélyem együtt van. Teljesen új perspektívát nyitott az életemben, és hatással volt a színészi munkámra is. Tíz év után azonban úgy döntöttem, hogy főállású bohócdoktor leszek.

A kómából visszatérők

Beszélgetésünk során Majka arról is szót ejt, hogy sokszor a szülők fájdalmát is enyhíteniük kell, amit anyaként különösen átérez. Amikor arra kérem, idézzen fel egy emlékezetes esetet a múltból, arról kezd beszélni, hogy többször találkozott már kómában lévő, illetve visszatérő gyerekekkel, ám volt egy alkalom, amikor olyasmi történt, amire senki nem számított.

– Egy kómából visszatérő gyerek számára nagyon motiváló dolog a kinézetünk, a hangunk, a zenénk, még akkor is, ha nem tud velünk kommunikálni. Volt egy gyerek, akihez a partneremmel már hónapok óta jártunk. Egyre jobb állapotba került, de még nem beszélt, és azt sem lehetett tudni, mit ért a világból. Mi mindig elköszöntünk, amikor eljöttünk tőle, még akkor is, ha ő nem reagált. Aztán az egyik alkalommal elköszönéskor felemelte a kezét. A nővér azt mondta, ilyen még nem történt. Ez egy fantasztikus élmény volt számunkra.

Dr. Sztracsatella mai társa, dr. Kázmér annyira új még a szakmában, hogy az általunk megtekintett viziten kapott teljes bohócnevet társától. Így lett dr. Spenót Kázmér. Mosolyogva mondja, még szoknia kell a friss megszólítását, de tetszik neki. A Kázmér nevet egyébként egy idősek otthonában élő nénitől kapta, amikor – még csak megfigyelőként – elkísérte a bohócdoktorokat egy látogatásra. Lestyán Attila öt éve végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és őt is egy színész kollégája terelte a bohócdoktorkodás felé. Mint megtudtam, Attilát több tucat jelentkező közül választották ki, már akkor látták benne, hogy megfelelő lesz erre az összetett feladatra. Nemcsak Sztracsatella erősítette meg, hogy Attila valóban jó ebben a munkában, de én is meggyőződhettem erről a vizit során. Vicces, jól kommunikál a gyerekekkel, és nagyon szeretetreméltó.

Kapcsolódás lélektől lélekig

Gelencsér Tünde a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány művészeti vezetője, dr. Ziziként maga is aktívan járja a kórházakat, a sérült gyermekekkel foglalkozó intézeteket és az idősotthonokat. Mint mondja, a huszonhetedik éve működő alapítvány az elmúlt több mint negyedszázad során közel ötszázezer beteg gyermekhez, illetve több ezer idős emberhez vitte el a nevetés gyógyító erejét.

– A mi munkánk szuperereje az, hogy erősen jelenidejű, a közös játékra helyezi a hangsúlyt, ezáltal kisebb teret kapnak olyan érzések, mint például a múlthoz kötődő fájdalom vagy a jövőtől való félelem. A humor olyan dolog, amely segít megküzdeni mindenféle nehéz helyzettel. Ha valamin képesek vagyunk nevetni, az már nem olyan félelmetes, szorongató és fájdalmas.

Tündétől azt is megtudom, hogy bár nagyon sokan szeretnének bohócdoktorok lenni, csak keveseket vesznek fel, ugyanis ez a munka nem mindenkihez passzol, hiszen nagyon komplex. Helyt kell állni színészként, tudni kell improvizálni, jó energiákkal kell rendelkezni, hogy a karakter kapcsolódni tudjon másokhoz, a fejlett empátia sem hiányozhat, mint ahogyan a nyitottság sem.

– Fontos a hitelesség is, hiszen a bohóc nem attól lesz vicces, hogy felveszi a piros orrát, hanem attól, hogy megteremti magában ezt az állapotot és kapcsolatba lép a közönséggel – mondja Tünde. – Meg kell találnunk azt az energiaszintet, ahol a beteg gyermek vagy a szülő van, ott tudunk találkozni és kapcsolódni, innen tudunk együtt felemelkedni. Rengeteg radarral figyeljük, hogy ki milyen állapotban van. Ha ezt meg tudjuk tenni, akkor egy magasabb energiaszinten lévő, vidám gyereket hagyunk a kórházban. Ez pedig segít a gyógyulásban is.

Emlékeznek még a kórházi aprócska tündérekre, akiket a riportom elején említettem? Nos, tőlük tudom, hogy a bohócdoktorok egy különleges feladatra is vállalkoznak a beteg gyerekek esetében, mégpedig arra, hogy a kórház bejáratától egészen a műtőig vagy a speciális vizsgálatok helyszínéig kísérjék őket. Ez az úgynevezett intenzív mosoly program.

– Az intenzív mosoly program kapcsán egyik fő célunk, hogy egy gyerek sose jusson el oda, hogy kiborulva sírjon a műtét vagy éppen egy CT-, MR-vizsgálat előtt. Ezért is fontos, hogy a megelőző időszakban legyünk mellette. Ilyenkor csak egy bohócdoktor van a beteggel, ő viszont szorosan együttműködik az orvosokkal és a nővérekkel – mondja Tünde, akitől azt is megtudtam, hogy bár a bohócdoktorok speciális képzéseken, felkészítő tréningeken vesznek részt, néha nekik is kell lelki támogatás, így igény szerint szakképzett pszichológusok segítségét kérhetik.

Miben vagy te más, mint a te bohócdoktor karaktered, dr. Zizi?, kérdezem búcsúzóul Tündét, aki mosolyogva válaszol.

– Én nem tudok mindenkit feltétel nélkül szeretni, de dr. Zizi igen. Törekszem az egyszerűségre, a hitelességre, s hogy ítéletmentesen tudjak elfogadni helyzeteket. A bohóckarakterem sok mindentől megóv a munkám során, ez nagyon fontos ahhoz, hogy jól végezhessem a dolgom. Azt szeretném, ha egyre többen megértenék, hogy az emberi kapcsolódásokban van a legnagyobb kincs, és éppen ezzel dolgozunk mi, bohócdoktorok is.

Fotók: Lettner Kriszta / Magyar Kultúra