„Áradó folyó vagyok” – Beszélgetés Kárász Eszter énekes-bohócdoktor-színésszel

Gyerekszínészként az egész ország ismert, sokat szerepeltél filmekben, tévé- és rádióműsorokban. Szinte semmit sem változtál! Lehet, hogy azért is találod meg könnyen a közös hangot a gyerekközönséggel, mert azt hiszik rólad, hogy gyerek vagy?

Régen versmondótáborokban tanítottam, és az egyik csoportom úgy nevezett el, hogy Ögye, azaz örök gyerek. És még mindig így hívnak. Azt hiszem, ezt a bohócéletemnek köszönhetem. A bohóc olyan, mintha gyerek lenne, de közben bölcsebb lény, aki semmilyen rossztól nem hagyja magát elkedvetleníteni, lubickol a jelenben és nem fél a jövőtől. Ez sok-sok év alatt beleívódott a kórházon kívül életembe is. Valószínű, hogy ezt érzik a gyerekek. A Magyar Rádióban nőttem fel, ahol az első komoly barátom Szabó Éva rádióriporter-szerkesztő volt. A közös műsorunkban – én hatéves voltam, ő meg talán 56 – mindig úgy éreztem, hogy teljesen egyenrangúan beszélgetett velem. Azt hiszem, ez határozza meg a gyerekekhez való hozzáállásomat: minden gondolatukat értékesnek tartom, és végtelenül kíváncsi vagyok rájuk. Ugyanúgy beszélgetek velük a színpadról, mint a felnőtt barátaimmal. Ettől megnyílnak, és jól működik a kapcsolatunk.

Tulajdonképpen mi a foglalkozásod?

Ezzel mindig nagy bajban vagyok. Varsányi Anikó, egy másik rádiós mesterem mondta egyszer, hogy kategórián kívüli művészféle lény lettem. Énekes, színész, bohócdoktor, de leginkább Kárász Eszter vagyok.

Tavaly volt tízéves a mesezenekarod, az Eszter-lánc. Mennyit változott a zenétek, és sokat változtak-e azóta a gyerekek?

A közönséghez már a zenekar születésekor is interaktívan álltam hozzá. Talán mert húsz éve vagyok a Piros Orr Alapítványnál bohócdoktor. A kórházban – ahol sosem lehet tudni, hogy mi fog történni – hozzászoktam a spontaneitáshoz, megtanultam a gyerekek hangulatához alkalmazkodni, és ezt vittem tovább a zenekaromban is. A koncertek előtt a fejemben már ott van az út, hogy honnan hova szeretnék eljutni, de mindig figyelek arra, hogy a közönség éppen milyen állapotban van. A koncerthelyszíneink is elég változatosak. Másképp kell játszani egy óvodában, mint a Müpa nagytermében, vagy a kapolcsi forgatagban, ahol rengeteg más inger is éri a hallgatóságot. Figyelek rá, hogy a közönség merre vinné a koncert menetét, így nálunk minden alkalom más. Szerencsére olyan zenésztársaim vannak, akik szeretik ezt a fajta energiát.

Sokan mondják, hogy a mostani gyerekek nem tudnak figyelni, felpörgött a világ. Én úgy látom, hogy tíz-tizenöt éve is gyors váltásokra és sokfajta ingerre volt szükségük. Szerintem nem „romlottak el”, nem látok lényegi változást. Egy lírai dal után biztosan előveszem a buborékfújót vagy varázsolok. Ha sikerül elkapni a figyelmüket, akkor fantasztikus fantáziával tudnak a játékokban részt venni – talán bizonyos szempontból most még gazdagabb is a fantáziaviláguk, mint korábban volt. A legerősebb élményeim a mélyszegénységben élő gyerekekkel való találkozásaimról vannak. A tarnabodi gyerekek például – akiknek cipő sem volt a lábukon – odaadó figyelemmel vettek részt a koncertünkön.

Ki írja a dalaitokat?

Úgy indult a zenekar – teljesen véletlenül –, hogy Varró Dani feleségével ugyanarra a hordozókendős találkozóra jártunk, ahol egyszer muzsikáltam, Dani pedig felolvasott az írásaiból. A plakátokon így hirdették: „Fellép Kárász Eszter és Varró Dániel”. Ezt később egy szervező úgy értelmezte, hogy közös műsorunk van, együtt hívott hát meg bennünket. Mivel nem voltak közös dalaink, pánikszerűen, egyetlen éjszaka alatt megírtam életem első öt dalát Dani verseire. Az egyik legsikeresebb dalunk, az Altató is azon az éjszakán született.

Szóval így indultunk, de azóta már több lemezt is kiadtunk kortárs költők verseivel és saját dalokkal; ezekre egy ideig Molnár Györggyel, majd már sok éve Bata Istvánnal, a gitárosunkkal közösen írtuk a dalokat. A hangszerelés pedig demokratikus: mindenki hozzárakja, amit tud. Fantasztikus zenészekkel vagyok körülvéve: a Kalákából ismert Becze Gábor nagybőgőzik, Veér Csongor hegedül, Szirmai Pál dobol, Rózsa István tubázik és Bata István gitározik.

Gyerekként milyen koncertekre jártál?

Főleg Halász Juditéra és Kalákára. A tizedik szülinapi koncertünkön Halász Judit volt a díszvendég. Még annál is nagyobb élmény volt vele muzsikálni, mint gondoltam: végtelen szeretettel támogatott bennünket és drukkolt nekünk. Amíg nem lépett színpadra, a takarásban ült, és nézte a koncertet. Óriási élmény volt ezt megélni. Remélem, amikor majd én figyelem az utánam jövő zenekarokat, képes leszek ugyanilyen szeretettel fordulni hozzájuk.

Gyerekként Halász Judit mellett a Kaláka volt számomra a mindent elsöprő minőségi zene. Emiatt büszkeséggel tölt el, hogy az összes lemezünk a Gryllus Kiadónál jelent meg, és már hazajárunk a Kaláka-udvarba, Kapolcsra. Nekem ez olyan, mintha kicsit összenőne a gyerekkorom a felnőttkorommal. Csodálatos, hogy gyerekkorom idoljával egyenrangú partnerként tudok akár néha vitázni is zenéről, versekről. Gryllus Vilmos koncertjeire már inkább a lányaimmal jártunk, és ő is volt nálunk vendég.

Bohócdoktorként beteg gyerekekkel találkozol. Nehéz belépni a kórházba – vagy kilépni még nehezebb?

Inkább hatalmas ajándék az élettől, hogy csinálhatom! Persze vannak olyan pillanatok – amikor például elveszítünk valakit –, amelyek megviselnek. De ha csak ez lenne a fejemben, akkor nem tudnék dolgozni. A kórházban az a dolgom, hogy kicsit kibillentsem a gyerekeket a rossz helyzetükből. Nem is a beteg gyerekkel beszélgetek, játszom, hanem a beteg mögötti egészséges gyerekkel. Éppen az a gyógyító, hogy én a játékra, örömre képes énjüket szólítom meg, és megpróbálom elfeledtetni velük, hogy betegek.

Életem nagy felismerése volt, hogy létezik ilyen szakma, és hogy hétről hétre bohócként mehetek a kórházakba.

A bohóc mindenben a játékot, az örömöt keresi, és a dolgokat mindig tudja más szemszögből nézni. Sokszor ez segít a nehéz magánéleti helyzeteimben is, ezért tudok nevetni is rajtuk. Amikor egy bohóc elesik, nem fájlalja a térdét, hanem fölnéz a földről, és megállapítja, hogy onnan nézve milyen viccesek az emberek. Amikor lent van, a gyöngyöket keresi a földön, nem föl vágyik.

Honnan ered ez a rendkívüli elhivatottságod?

Nehéz, de csodálatos gyerekkorom volt. Gyerekszínészként kimaradt a klasszikus gyerekkor az életemből: nem túrtam a homokot a játszótéren. Viszont olyan színészóriásokkal voltam egy színpadon, mint Sinkovits Imre, Tolnay Klári vagy Psota Irén. Nekik sem volt egyszerű az életük, így már gyerekként láthattam, hogy a fájdalmakból értéket lehet csiszolni. Sok-sok nehéz helyzet volt már az életemben, és valószínű, hogy a hivatásomba forgatom őket: gyógyítok, a gyerekek pedig engem gyógyítanak. Ha sugárzom az örömöt és a szeretetet, akkor a gyerekek tükörként visszasugározzák, és én is megkapom azt, amit soha nem kaptam meg, és hiányzik az életemből. Az édesapám – aki zeneszerző volt – egyszer azt mondta, hogy mi olyanok vagyunk, mint az áradó folyó, ami áradáskor rombol, de ha jó helyre tudjuk terelni, akkor meghajtja a malomkerekeket, és hajókat visz a célba. Sajnos sosem éltem együtt vele, de ez a mondata nagyon fontossá vált számomra. Áradó folyó vagyok, de igyekszem mindig oda terelődni, ahol építeni tudok.

Nem szoktál arra gondolni, mi lett volna, ha felvesznek a színművészetire?

Lehet, hogy boldogtalan ajtónállót alakítanék egy vidéki színházban. A gyerekszínészlét sok manírt rak az emberre, elvész a spontaneitás. Amiben most jó vagyok a színpadon, annak akkor nyoma sem volt bennem: hagyom, hogy hassanak rám a dolgok, és önmagamat adom. Nem is biztos, hogy kamaszoknak engedném a gyerekszínészetet. Rám elég rossz hatással volt. Jól tették, hogy nem vettek föl – bár akkor beleroppantam –, ez az élet egyik nagy ajándéka volt. Így találtam újra magamra, és kereshettem saját, önazonos utakat.

Sanzonestjeid vannak, ami az egyik legnehezebb műfaj: egy dalon belül kell akár egy teljes drámát eljátszani.

Éppen ezért szeretem annyira a sanzont: három perc alatt háromórás színdarabot mesél el. Ha bármi miatt szenvedek, azt a sanzonestjeimbe tudom beletenni. Ott mindent meg tudok élni, amit bohócként vagy az Eszter-láncban nem. Már kamaszként megérintett Piaf művészete. Tudtam franciául, és nagyon erős kapcsolatot éreztem vele. Eleinte nem akartam elénekelni a dalait. Úgy gondoltam, hogy nincs értelme, hiszen úgysem tudom úgy előadni, mint ő. Egy barátom a Merlin Színházban – aki korábban, esti borozgatás közben hallott Piafot énekelni – fesztivált szervezett, és felkért egy koncertre. Húzódoztam, de végül elvállaltam. Egyszeri alkalomra terveztem, de olyan sikere volt, hogy nem sokkal utána azon vettem észre magam: sorra érkeznek a felkérések. Nagyon sok mindent meg tudok élni vele én is és a nézők is. Ezek a dalok bármilyen körülmények között hatni tudnak; ha az utcasarkon énekelném el őket, akkor is lenne, akit meg tudnának érinteni. Fantasztikus megélni, hogy a sanzonok hatására pár percig együtt tudok rezegni idegen emberekkel.

Lassan kétéves az Esztett, az új zenekarod.

Ezzel az új szextettel világzenét, jazzből merített könnyűzenét játszunk. Tagjai: Bata István (gitár), Nemes Janó (szaxofon), Szirmai Pál (dob), Szerető Dániel (basszusgitár), Veér Csongor (hegedű) és Wagner-Puskás Péter (zongora, harmonika). Örülök, hogy az Esztettben az életérzéseimmel, szövegeimmel a felnőtteket is megszólíthatom. Július 27-én, az Eszter-lánc délelőtti koncertje után az új formációval is fellépünk Kapolcson. Azt hiszem, aznap este nagyon boldog leszek!

Bohóc, énekes és színész vagy egy személyben. Elképesztő energiával segítesz, gyógyítasz és szórakoztatsz egyszerre.

Van két csodálatos gyermekem; az a legnagyobb motivációm, hogy anyaként jó mintát tudjak adni. Próbálom nekik megmutatni, hogy az életet akkor is lehet szeretni, ha épp nehéz. Bár sokszor elfáradok, és vannak nehéz periódusaim, eltántoríthatatlanul szeretem az életet! Amikor éppen minden rossz, kíváncsian várom, hogy mi jön majd, és szerencsére sosem marad rossz. Mindkét végletet intenzíven meg merem élni: az örömöt és a bánatot is.

Fotók: Antal Dániel / Kultúra.hu