A Betiltott Művészet Múzeumát Tatxo Benet gyűjtő és újságíró alapította, miután a 2018-as ARCO nemzetközi kortárs művészeti vásáron megvette Santiago Sierra alkotását, amelyet nem sokkal később ugyanaz a galéria cenzúrázott, amelyik korábban eladta. Ez adta a múzeum alapötletét. A Casa Garriga Nogués palota két szintjén olyan műveket láthatunk, amelyeket társadalmi, politikai, vallási, erkölcsi vagy kulturális okokból félreértettek, és emiatt cenzúra, törlés, kitiltás vagy különféle támadások célpontjaivá váltak.
A kiállításon több mint kétszáz festmény, szobor, metszet, fénykép, installáció és audiovizuális alkotás látható rangos és elismert képzőművészektől, mint például Andy Warhol, Pablo Picasso, Francisco de Goya, Ai Weiwei, Banksy, Gustav Klimt, Tania Bruguera, Miquel Barceló, Keith Haring, Robert Mapplethorpe és mások.
A múzeum azért is izgalmas, mert rávilágít, hogy különböző korokban mely normák szabályozzák a kánont. A társadalom érzékeny pontjait kijelölő tényezők időben és térben is változóak. Számos olyan múltbeli művet láthatunk itt, amelyek a maguk korában megbotránkozást váltottak ki, ma viszont már a kánonba rögzült alkotásokként tekintünk rájuk. Ez nemcsak a kánon változását és képlékenységét láttatja, hanem azt is érzékelteti, hogy bizonyos esetekben mennyire álszentté tesznek minket azok a szabályok, amelyek ugyan a józan észből következnek, de nem organikusan, hanem erőszakosan strukturálják a mindennapjainkat.
Kísérleti múzeumról van szó, amely ajtókat nyit, és arra mutat rá, hogy a világ polarizálódásra hajlamos, és a művészeten keresztül megvilágítja azokat a mechanizmusokat, amelyek ennek a megértését lehetővé teszik. Számos itt szereplő mű azután vált ikonikussá és emblematikussá, hogy botrányosságuk folytán elérték a média ingerküszöbét. Különösen izgalmas, hogy ezek egy palotában láthatók most, ami az egész koncepciónak csavart ad: régen kikerültek a múzeumok falai közül, kiverték a biztosítékot, most azonban patinás környezetben láthatók újra.
A két szintet elfoglaló kiállítás tele van legekkel. A legnagyobb visszhangot keltő cenzúra Leon Ferrarihoz kötődik, akinek 2004-ben Buenos Airesben rendezett kiállítása tiltakozásokat, hatósági eljárásokat, fizikai támadásokat, valamint bombatámadással való fenyegetést váltott ki, az akkori érsek és a pápa pedig istenkáromlónak minősítette. Carlos Corrales Con Flores a María című festményét 2019-ben a spanyol politikai pártok távolították el egy córdobai kiállításról, ám egy látogató még ezt megelőzően nekiesett, és összeszabdalta a vásznat. A kazah származású Zoya Falkova feminista szobrát 2019-ben kitiltották egy kirgizisztáni kiállításról, mert pornográfnak és az ország hagyományaival összeegyeztethetetlennek minősítették. A múzeum igazgatója ezt követően annyi fenyegetést kapott, hogy végül lemondott a posztjáról.
Az alkotások többségéről értjük, hogy miért voltak bizonyos nemzetek vagy csoportok számára sértők, ám a kiállítás számos olyan művet is megmutat, amelyek betiltását abszurdnak érezzük. Az egyik teremben látható például Zoulikha Bouabdellah Silence Rouge et Bleu című, nagy méretű, kövekkel díszített elegáns cipőkből álló installációja, amelyet 2015-ben Clichyben egy nőművészeti kiállításon mutattak be, ám a városi tanács nem sokkal később tájékoztatta a művészt: előfordulhat, hogy egy női muszlim szövetkezet tagjai megtámadják a művet. A művész végül a Charlie Hebdo ellen elkövetett merényletet követően maga vonta vissza a munkáját a kiállításról.
A tárlat szép számmal mutat fel klasszikussá nemesedett műveket is, amelyek múzeumi helyét ma már egyáltalán nem kérdőjeleznénk meg. Goya 1799-ben készítette Caprichos (Szeszélyek) című akvatinta- és rézkarcsorozatát, amelyet a Diario de Madrid adott ki. Ezek a metszetek bírálták és nevetségessé tették az akkori spanyol társadalom visszásságait. Goya a polcokra kerülést követő 14. napon, az inkvizíciótól való félelmében visszavonta az albumokat. Aztán végül a királynak ajándékozta a sorozatot, amely így megmenekült a cenzúrától.
Picasso Suite 347 című sorozatát 1968-ban a Galerie Louise Leirisben, egy felnőtteknek fenntartott teremben állították ki először, de 2012-ben is szerepelt Novoszibirszkben, ám a város akkori ortodox püspöke eltávolíttatta a közterületi plakátokat, hogy „megvédje a fiatalokat ezektől az elfajzott figuráktól”. A széria Picasso legnagyobb metszetsorozata: 347 darabból áll, és a művész 86 évesen mindössze hét hónap alatt készítette el (viszonyításképp: Rembrandt egész élete során körülbelül háromszáz rézkarcot készített). A szexuális tartalmú, izgalmas, bátor és szokatlan nyomatok a művész könnyedségéről tanúskodnak.
Továbbhaladva Klimt-aktot és Warhol Mao-portréját is láthatjuk, amelyet 2013-ban egy kínai kiállításról tiltottak ki. Aztán a holokauszthoz kapcsolódó művek, majd Amina Benbouchta munkája, a Piège à Loup (Farkascsapda) következik, amelyet 2014-ben távolítottak el a rabati kortárs művészeti múzeumból, hogy a marokkói király érzékenységét ne sértsék vele.
Illma Gore Make America Great Again című rajzát a Facebook tiltotta le obszcenitás miatt, mire a művész reakcióként elkészítette a mű digitális, NFT- (Non-Fungible Token) változatát.
Nagyon izgalmasak azok a munkák, amelyeket a testábrázolások miatt tiltottak be. Yoshua Okón Freedom Fries: Naturaleza Muerta című munkája a fogyasztói társadalom okozta elhízásra hívja fel a figyelmet, a McDonald’s és a kövér, meztelen test összekapcsolása azonban 2014-ben túl sok volt egy londoni galéria számára. A keresztre feszített női testet, Terry O’Neill munkáját 1966-ban még nem merték publikálni, ám három évtizeddel később már a The Sunday Times Magazine borítóján szerepelt. A keresztre feszített McJesust 2019-ben a haifai keresztény közösség bojkottálta. Itt látható Andres Serrano emblematikussá vált Piss Christje is, amlyet 1997-ben Ausztráliában láncfűrésszel támadtak meg.
Mapplethorpe a BDSM-kultúrát bemutató, X Portfolio című sorozata ma is érzékeny pontra tapint, az 1990-es években azonban a cincinnati kortárs múzeum igazgatóját pornográfiával vádolták meg, amikor kiállította. A fotók 2018-ban a portói Museu de Arte Contemporânea igazgatóját is lemondásra kényszerítették.
A sort politikai művek folytatják. Szerepel Ai Weiwei egyik legómunkája és Larissa Sansour Nation Estate című érzékeny videója is, amelyet a Lacoste, a Prix Elysée támogatója kivont a shortlistből. Indokként azt hozták fel, hogy a mű nem illik a díj joie de vivre-t (életöröm) előtérbe helyező szemléletébe.
Keith Haring látszólag naiv műve az AIDS elleni küzdelem jegyében született, így számos alkalommal megbélyegezték, Banksy Smiling Coppere a rendőri visszaélésekre hívja fel a figyelmet, ezért sokszor nehezen tudnak vele mit kezdeni, David Černy Shark című műve pedig Damien Hirst-parafrázis. A lekötözött Szaddám Huszein-figura azonban sokakból még a mai napig indulatos reakciókat vált ki.
A tárlat Natalia LL Consumer Art című videómunkájával zárul, amelyet 2019-ben a varsói múzeum állandó kiállításáról, a mű erotikus felhangját sérelmező látogatói panaszok miatt távolítottak el. Később azonban visszakerült, most pedig interaktív módon mi is a mű kontextusának részévé válhatunk: kamera segítségével elkészíthetjük a saját banános videónkat, ami aztán montázsrészletként kikerül a falra.
