Biblia és étkezés? Csak látszólag távol álló fogalmak! – írja könyve előszavában. Bár a kezdetekben történeti antropológusnak készült, útja mégis a biológusi pályához vezetett, s miután harmincéves korában megtért, hamar felismerte, hogy a Biblia botanikus szemmel is tartogat érdekességeket. Számos botanikai expedíción vett részt, többek között Kínában, Tanzániában, Indiában, Mongóliában, a Szentföldön, Dél-Koreában, Örményországban, Kirgizisztánban, Tádzsikisztánban, Kazahsztánban, Üzbegisztánban és Iránban is. 2017-ben megszületett A Biblia növényei című munkája, amelyet A Biblia ételei című könyv követett.
A vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertben többféle élménysétára is jelentkezhetnek a látogatók, többek között A Biblia növényei címűre is. Mi várja az odaérkezőket?
A látogatók tizenkét állomáson keresztül járhatják végig ezt a tansétát. Vezetett sétát is kérhetnek, de egy kis füzet segítségével maguk is bejárhatják az állomásokat. Minden állomás egy fogalom köré csoportosul, a fügefáknál például a Biblia gyümölcseiről van szó, a ricinusnál a Biblia mérgező növényeiről, és a látogató szép lassan eljuthat a fügefától az orchidea- és broméliaházban növő papiruszon át a mirháig, amely a tizenkettedik állomás, és a kaktusz- és pozsgásházban található. Aki pedig végigsétál ezen, átfogó képet kap a Bibliában szereplő növényekről.
Azt mondtad, hogy a könyveidben nem húztál határt a hívő és a kutató éned közé. Másként ír meg egy ilyen jellegű könyvet egy hívő ember, mint egy ateista?
Azt gondolom, igen, mégpedig olyan értelemben, hogy egy ateista az ismeretek megszerzése után megelégedve hátradől, és nem lép tovább, azonban egy hívő embernek még csak akkor kezdődnek az igazán nagy felismerések, ugyanis felteszi a kérdést: mit üzen nekem ezzel az Úr? Hogy egy saját példát említsek: Jézusnak a keresztre feszítéskor mirhás bort kínáltak. Ezt a Károli-fordításban úgy találjuk meg, hogy epés, epével kevert bor, ami tulajdonképpen a keserűségére utal, de valójában ez mirhás bor volt, ami kábítószerként és fájdalomcsillapítóként funkcionált, és általában minden elítéltnek felkínálták, hogy a szenvedésén enyhítsenek. Ha én egy ateista biológus vagyok, akkor arra a megállapításra jutok, hogy igen, ez egy kábító hatású mirhás bor, amit Jézus visszautasít. Mivel azonban hívő ember vagyok, ezért óhatatlanul továbblépek, és számomra ez egy elképesztően fontos mozzanat lesz. Ennek az elutasításnak ugyanis van egy hihetetlenül erőteljes üzenete: hogy Jézus teljes fájdalommal és tiszta tudati állapotban akarta azt az áldozatot vállalni, amit értünk vállalt, és amikor ezt felismerem, akkor melegség tölti el a szívemet, és nagyon erős lelki töltete lesz az adott szövegrésznek.
„A mai magyar családok egyházi ünnepi szokásai között alig találunk bibliai vonatkozásúakat”– írod a Szent és szimbolikus ételek című részben. Hogyan állunk az ételekkel ebben a vonatkozásban? Hogyan alakultak át a zsidó étkezési szokások a későbbi keresztény kultúrában?
Úgy látom, hogy a bibliai korok étkezését elég nagy szakadék választja el a mai kortól, hiszen teljesen átalakultak az étkezési szokások, sokkal gazdagabban étkezünk, mint annak idején.
Egy dolog maradt meg, ami végigvonult az évezredeken, és az a kenyér.
Mi itt, Európában meg Közép-Ázsiában is kenyérevő népek vagyunk. Nekünk ez sok esetben nem tűnik fel, azonban ha valaki elutazik mondjuk Kína keleti részére, akkor rögtön rájön, hogy ott nincs kenyér, ők abszolút rizsevők. Vagy ha a trópusi népeket nézzük, ők sem a kenyeret, sem a rizst nem ismerik, hanem szágólisztből készítenek ételt, vagy maniókát, esetleg más gumóst fogyasztanak. A kenyér tehát mint étel végigvonul a Szentíráson, azonban változik az elkészítési módja. Míg akkoriban egy pészahi vacsorán kizárólag kovásztalan lepénykenyeret fogyasztottak, a Kárpát-medencében – de nyugodtan mondhatom, hogy Európa nagy részén – inkább a kelesztett kenyeret fogyasztják ünnepekkor is.
Az interjú a Magyar Kultúra magazin 2023/5. számában jelent meg. A lap előfizetési lehetőségéről itt lehet tájékozódni.
Ehhez teológiai magyarázat is tartozik. Az első gyülekezetek még színtisztán zsidókból álltak, és később, ahogy terjedt a kereszténység, a pogányból lett keresztyén népek is hozták a maguk szokásait. Pál apostol volt az, aki feltette a kérdést, hogy akkor most hogy legyen, hiszen jön a zsidó gyökerekből kihajtó keresztyénség, ami a zsidó szokásokat viszi tovább, de mit kezdjünk azzal, hogy jönnek a pogányok? Mi legyen a körülmetélkedéssel, a húsokkal, a lepénykenyérrel, mit igyanak, mit egyenek ezek az emberek? És Pál apostol Jézus szavait továbbgondolva kifejti, hogy nem az számít, ami a szádon bemegy, hanem ami a szádon kijön, és nem ezekkel a külsőségekkel kell nekünk a Krisztushoz tartozásunkat kifejezni. Tehát egy teológiai üzenet is kifejeződik abban, hogy ha egy hívő keresztyén nem kovásztalan lepénykenyérrel fogja az úrvacsorát lefolytatni, vagy egy gyógyult alkoholista nem bort iszik, hanem szőlőlevet, attól még nem lesz kevésbé hívő, mert ezek nem mindenáron kötnek minket. Miközben hozzáteszem, hogy mégiscsak egy szentségről van szó, amit az Úr adott nekünk, hogy éljünk vele és méltó módon vegyük. Ez pedig azt jelenti, hogy bűnös emberként ott állunk előtte, tudjuk, hogy azért ez nem egy hétköznapi vacsora, amikor éppen bekapok egy falatot. Szóval jelen van ez kettősség: ez a szentség és ez a csodálatos szabadság, amit az ember Krisztus útján elnyer. Ezt a kettőt érzem én is, amikor úrvacsorázom a gyülekezetemben.
Ha már a vacsoránál tartunk, nem beszélhetünk bibliai étkezésről anélkül, hogy ne említenénk az utolsó vacsorát. Az emberek többségének a lakoma említésekor a híres Leonardo Da Vinci-festmény jut eszébe, ami, lássuk be, nem a leghitelesebb forrás. Jézus utolsó vacsorája a bibliamagyarázók többsége szerint a pészahot ünneplő zsidó széderest volt – olvassuk a könyvedben. Ezek alapján mi kerülhetett az asztalra az utolsó vacsorán?
Igen, nagyon sok, a fejünkben élő bibliai kép arról szól, hogyan, milyen környezetben élhettek Jézus idején. Ezek a középkori művészeti alkotásokból származnak. Nekünk, európaiaknak nagy ajándék, hogy ilyen gyönyörű és gazdag festőművészet kíséri végig az életünket, azonban ha azt szeretnénk tudni, hogy a bibliai időkben hogyan éltek az emberek, akkor ezek a középkori és reneszánsz hagyományok nagyon félrevezethetnek minket. Az elmúlt két évezredben a vallásos élet nagyon átjárta az emberek mindennapjait, és a bibliai jelenetek sokrétű inspirációs forrást jelentettek a képzőművészek számára, akik azonban a bibliai történeteket a saját koruk díszletei közé helyezték, nem törekedtek arra, hogy ezeknek dokumentarista alkotásoknak kell lenniük, ami persze egyáltalán nem baj. Ha a Da Vinci-képet vizsgáljuk, az első, ami szembetűnően nem stimmel, az az, hogy a résztvevők asztalnál ülnek. A bibliai időkben ugyanis a Szentföldön és a Közel-Keleten nem asztalnál ültek az emberek. Egyébként Iránban, Közép- és Kelet-Ázsiában, Koreában napjainkban is a földön ülve étkeznek. Feltételezhetjük tehát, hogy az utolsó vacsora és egyáltalán a bibliai étkezések földön ülve történtek. Erre egyébként van egy nagyon logikus bibliai jelenet is. A bűnös nő, vagy ahogyan János evangéliuma írja, betániai Mária egy vacsora alkalmával, amikor Jézus a farizeusokkal étkezett, odament és bekente Jézus lábát illatos nárdusolajjal és a hajával megtörölte. Ha Jézus egy asztalnál ül, akkor hogyan tudná Mária megkenni Jézus lábát? Bemászna az asztal alá? Nyilvánvalóan nem. Úgy ülhettek a földön, hogy a felsőtestük az asztal felé van, sokszor fél könyökre emelkedve.
De térjünk vissza az utolsó vacsorához! Valószínű, hogy a vacsora egy zsidók által minden évben ünnepelt pészahi étkezés volt, amit ma széderestnek nevezünk. A széder egyébként rendet jelent, ugyanis az étkezésnek van egy sajátos forgatókönyve, amiről tudjuk, hogy már Jézus korában is létezett. Pontosan meghatározták, hogy mi lehetett az asztalon, mik voltak azok a szimbolikus ételek, amiket fogyasztottak, hogy négy pohár bort ittak, és ezen az estén minden arról szólt, hogy a zsidóság minden évben hálát ad az Istennek, aki az Egyiptomból való szabadulást nekik előkészítette, véghez vitte, és kivezette őket a rabságból. Ez a hálaadó est lehetett az alapja Jézus és a tanítványok ünnepi vacsorájának. Ezért van az, hogy a festők közül többen is ügyeltek arra, hogy az asztalra bárányhúst és lepénykenyeret tegyenek, semmiképpen nem kelesztettet, ugyanis a zsidók minden kovászt eltávolítanak a házból az ünnep közeledtével. A hús és a keletlen kenyér mellett pedig keserű füvek kerültek az asztalra, ami botanikailag sok minden lehetett, és természetesen a Szentföldön mások voltak azok a vadnövények, amelyeknek kesernyés íze van, de ma a zsidók salátát vagy tormát használnak. Lennie kellett még az asztalon édes ízű mártogatósnak is, ezért mondja Jézus azt, hogy „aki ezt a falatot velem belemártja a tálba, az árul el”. Ebből is látszik, hogy akkoriban nem úgy ettek, mint ahogyan mi most, hanem az asztal közepére tették a tálakat, és mindenki abból eszegetett.
Térjünk vissza a művészetekhez és a megtévesztéshez! A Sixtus-kápolna Michelangelo-freskóján a bűnbeesésről szóló jelenetnél a kígyó fügefára tekeredik. A közfelfogás szerint azonban az édenkert tiltott gyümölcse az alma volt. A könyvedben pedig azt olvashatjuk: bár a tiltott gyümölcs nem alma, ezen a néven egy rejtélyes gyümölcs hat helyen fordul elő a Bibliában. Hogy is van ez?
Nagyon sok bibliai fogalom akkor torzul el – és a torzulást nem feltétlenül rossz értelemben mondom –, amikor az eredeti szöveget lefordítják más nyelvre. Így történt ez az alma esetében is. Az Ószövetség héber és arámi, az Újszövetség pedig görög nyelven íródott, amit aztán lefordítottak az akkoriban Európában ismert nyelvre, azaz latinra. Ami pedig addig gyümölcsként szerepelt a szövegben, azt malusra fordították, ami almát is jelent. Amikor pedig a középkorban elkezdték ábrázolni ezeket a jeleneteket, akkor a szép, nemesített kerek almát választották a tiltott gyümölcs jelképeként. Azt szoktam mondani, hogy az üzenet szempontjából végül is mindegy, hogy csak egy általános gyümölcs vagy egy alma van a képen. A jelentősége úgysem ebben áll a jelenetnek, de botanikusként tudom, hogy nemcsak nyelvészeti szempontból nem volt alma, hanem igazából nem is lehetett alma, mert az ókorban, a bibliai vidékeken az alma még egy kicsi vadalma volt, nem az az igazán kívánatos gyümölcs, ami Évát arra késztette volna, hogy olyan gusztusosan beleharapjon.
A könyvben külön fejezetet szántál az ételcsodáknak, így természetesen a manna is szóba kerül mint a Biblia legtalányosabb étele. Lepényt is készítettek belőle, hasonlított a koriandermagra és fehér volt. Mit mond erről a tudomány?
A tudomány természetesen keresi az ehhez hasonló érdekes kérdésekre a választ, így erről is vannak elméletek. Ezek egyébként mind abból indulnak ki, hogy a sivatagi népek sok náluk honos növény részét felhasználták. Így létezik zuzmóelmélet, de van olyan elképzelés is, ami a gombákra, egyfajta szarvasgombákra épít, amelyek félig a földben vannak, és liszt is készíthető belőlük. A harmadik és legnépszerűbb magyarázat egy bokorhoz kötődik, ami nem más, mint egy tamariska faj. Ezt ugyanis, ha egy rovar megszúrja, akkor édeskés izzadmányt választ ki, és ez a beszáradó mézga lehetett a manna. Ha azonban elkezdjük olvasni, hogy mi mindent ír a mannáról a Szentírás, akkor azt látjuk, hogy csak hajnalban lehetett gyűjteni, és csak annyit, amennyi arra a napra elfogyott, mert ha valaki többet gyűjtött, az megkukacosodott. De ha pénteken szedtek kétszer annyit, hogy a pihenőnapon ne kelljen dolgozniuk, akkor az ehető maradt. Később betették a szövetség ládájába is, és ott sem kukacosodott meg. Csak addig volt, amíg szükség volt rá, amikor már bejöttek a Szentföldre, ott már nem találtak mannát. De ami a legérdekesebb és legrejtélyesebb ezzel kapcsolatosan, az a manna neve, mely azt jelenti: „mi ez?”. Maga Mózes is csodálkozott, soha nem látott ilyet azelőtt, ami azért érdekes, mert ő pásztorként negyven évig ezen a vidéken legeltette az apósa állatait, így annyira ismerte ezt a területet, mint a tenyerét. Ezeket mind figyelembe véve én mint biológus is csak azt tudom mondani, hogy a manna nem más, mint az Úr gondviselése, és erre Jézus is visszautal. Egy csodálatos termék, aminek van természettudományos alapja, mégis maga az Isten csodája, ami arra kényszeríti a természettudóst, hogy alázattal vizsgálja a bibliai szövegeket, és belássa, hogy meg kell hajolnia az isteni tudás előtt. Az én botanikus szívemnek a manna annak a jelképe, hogy az Úr gondviselő, hogy ő csodákat tud tenni, nemcsak a választott nép életében, hanem akár az én személyes életemben is, és én ezeket a csodákat észreveszem, hálás vagyok, és ajándékként fogadom. A manna Isten örök titka marad.
Voltak olyan fűszerek abban a korban, amelyek távoli vidékekről származtak és luxuscikknek számítottak. De mik voltak azok az ételek, amelyeket csak az igazán tehetősek engedhettek meg maguknak?
A hús. Az akkori emberek nagyon ritkán ettek húst, csak áldozati ünnepekkor vagy különleges alkalmakkor. Így amikor Salamon király étkezéseiről és arról olvashatunk, hogy mennyiféle hús volt az asztalán, az kifejezetten egy királyi lakoma, ami a hétköznapi embernek nem adatott meg. Ezért olyan nagy dolog, amikor a tékozló fiú példázatában az atya levágat egy hízott borjút és azzal fogadja tékozló fiát. Volt ugyanis, aki soha életében nem ehetett borjúhúst. De a jó hír, hogy minket is így vár vissza az Úr.
A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2023/5. lapszámában olvasható.
A nyitóképet Kurucz Árpád készítette.
