A tundrabugyi-kapcsolatoktól az ellopott gyerekkor visszaszerzéséig

Gyönyörű gyerekkorom volt – állítja sok sikeres ember, azok is, akik már kiskoruk óta terheket cipelnek vagy felelősséget vállalnak a családtagjaikért. Ők minden nehézség ellenére erős, ügyes, segítőkész felnőttek lettek, összetartják a baráti társaságot, pluszfeladatokat vállalnak a munkahelyeiken, bravúrosan menedzselik a háztartást és a családjuk életét. Emellett mindig rendezettek, tettre készek, energikusak, és jól néznek ki. Aztán egyik napról a másikra összeomlanak – gyakran egy párkapcsolati krízist követően –, és egy terápián próbálják megérteni, mi késztette őket erre az önkizsigerelő életmódra.

Nagy valószínűséggel kimutatható, hogy ezeket az embereket parentifikálták, azaz már gyerekkorukban arra kényszerültek, hogy átvállalják a felnőttek feladatait, a maximalizmusuk is a szülőkkel való kapcsolatukra vezethető vissza, és valójában nem élhették meg a gyerekkor felhőtlenségét. Róluk szól Bibók Bea pszichológus Ellopott gyerekkor című könyve. A párterapeuta a munkája során egy másik mintázatot is felismert: az infantilizált felnőttekét. Ők azok, akik még mindig a szüleikkel élnek egy fedél alatt, vagy ha mégis külön költöztek, akkor is napi kapcsolatban vannak, szinte percről percre beszámolnak az életükről az értük aggódó családtagoknak.

Bibók Bea Ellopott felnőttkor című könyvében segít megérteni, mi az, ami meghatározza az ilyen családok működését, ahol a szülők kiszolgálják a már felnőtt gyereküket, főznek rájuk, elintézik helyettük a hétköznapi teendőket. Ez a gyerekeknek egyszerre teremt nagyon kényelmes helyzetet, de ugyanakkor teher is, szenvednek tőle, és gyakran válnak függőségek rabjaivá. Olykor ugyanazon a családon belül is láthatunk példát mindkét mintázatra: az egyik gyerek már kiskora óta talpraesett, önálló, sikeres, a másikat viszont a kezdetektől pátyolgatják, mindent megadnak neki, de felnőtt korában sem képes egyről a kettőre jutni.

Bibók Bea a parentifikált és az infantilizált emberekkel kapcsolatos gondolatait olvasva szinte folyamatos ahaélményt élünk át, mert érthetővé válik, milyen családi dinamikák állnak a döntéseink és napi működésünk mélyén. A szexuálpszichológus a Facebook-oldalán rendszeresen osztja meg a gondolatébresztő bejegyzéseit, hogy segítségére legyen azoknak is, akik nem jutnak el terápiára. 105 ezer ember követi őt. Nemrég Libri-díjat vehetett át, mert az Ellopott felnőttkor lett a 2024-es év legnagyobb példányszámban elkelt pszichológia témájú tényirodalmi könyve.

A szüleinkkel való kapcsolatunk döntően befolyásolja azt, hogyan él bennünk az otthon fogalma. Ezért kerestük meg Bibók Bea pszichológust, aki ebben a két nagy hatású könyvben összegezte, hogy terapeutaként milyen mintázatokat ismert fel a szülő-gyerek kapcsolatok dinamikájában.

Mi történik azután, hogy egy parentifikált ember szembesül azzal, hogy a csodálatosnak hitt gyerekkora mégsem volt az?

Egy parentifikált embernek általában nagyon jellegzetes érzelmi problémái vannak: önfeláldozás, maximalizmus, önkizsigerelés, önszabotázs, ami abból is ered, hogy mindig a másikon, a vele érzelmi kapcsolatban álló emberen van a fókusz. Ez természetesen a munkahelyen is megjelenik, gyakran átvállalja a másik személy feladatát. Óriási lendülettel veti bele magát a problémamegoldásba, hogy ezzel is mentesítsen másokat és örömet okozzon nekik. Az ő egész működése aköré szerveződik, hogy „ne okozzak gondot”, „velem ne legyen semmi baj”. Ezért mindent próbál tökéletesen csinálni, kitartóan bevégzi a feladatokat, nem hagyja félbe, az egész működésén lehet érezni ezt az igyekezetet.

Aztán kimerül – ami törvényszerű, mert ez hosszú távon bárkit felemészt. Ekkor érkeznek meg hozzám, a terápiára, amikor már nagyon elfáradtak, egyik pillanatról a másikra összeomlanak, és ez általában egy párkapcsolati helyzetben történik, mert a családban is nagyon sokszor mindenki nyűgét-baját magukra vállalják. Mivel nekik ez a természetes, mert már gyerekkorban megtanulták, hogy a szülő szükségleteire kell figyelni vagy a testvért kell pesztrálni, esetleg az alkoholista apát kell hazahozni a kocsmából. De azt nem volt alkalmuk megtanulni, hogy megállapítsák a saját szükségletüket, nem fejlődik ki bennük az ilyen irányú önreflexió, viszont másokkal nagyon empatikusak, villámgyorsan tudnak azonosulni a másik ember problémájával, és elkezdik azt megoldani.

Amikor a terápia során beszélgetünk az eredeti családról, kiderül, hogy gyerekkorukban nagyon sok feladat hárult rájuk, és ezek nem a koruknak megfelelő feladatok voltak, azaz kis felnőtté kellett válniuk, mert a családi rendszer ezt kívánta. Ez fájdalmas felismerés, mert a legtöbb parentifikált úgy éli meg, hogy szép gyerekkora volt, és büszke arra, hogy helyt tudott állni az esetleges nehézségek közepette is. Amikor megértik, hogy ez a gyerekkori működés, amelybe belekényszerültek, hogyan hat mai napig az életükre, akkor a kizsigereltség, kihasználtság érzését élik át.

Ezért is adtam a róluk szóló könyvemnek az Ellopott gyerekkor címet. Sok parentifikált személyiségében látom azt, hogy nagyon érzékeny az igazságtalanságra, hiszen igazságtalanság érte őt gyerekként. Nagyon sokszor van jelen az a minta, hogy a másik testvér a kedvezményezett, a benn tartott gyermek, és a parentifikáltak gyerekként végignéznek egy olyan mozit, hogy a testvérem mennyire szeretve van, mennyire odafigyelnek rá, őt meg esetleg csak akkor dicsérik, ha önálló, jól tanul, egyedül old meg mindent, vagy irányába mindez egyenesen elvárás, a testvérével szemben viszont nem ilyen szigorúak. A benn tartott, infantilizált gyerekek élete szintén küzdelmes tud lenni, róluk az Ellopott felnőttkor című könyvemben írtam.

A parentifikáltak nagyon jó problémamegoldók, és el is jönnek terápiába, míg egy benn tartott gyerek felnőttként ritkán teszi ezt meg önként, általában a társuk kezdeményezi, hogy megoldják a párkapcsolati nehézségeiket. Már a párválasztást is determinálja az a működés, amelyet gyerekkorban elsajátítunk, önkéntelenül is ismételjük a szüleinkkel megtanult dinamikát, mert minden, ami ismerős, biztonságosnak tűnik. Tehát a parentifikáltak sokszor választanak olyan társat, akit meg kell menteni. Akit vertek, az felnőttként is gyakran egy bántalmazó kapcsolatba kerül.

Vannak parentifikált-parentifikált párkapcsolatok is, de sokkal gyakoribb, hogy a parentifikált egy kényelmesebb emberrel él együtt, aki kevésbé agilis, kevésbé akar feladatokat magának, így nyilvánvalóan sokkal több teher hárul a parentifikált félre. A parentifikáció nagyon sokszor láthatatlanul történik a családban: emögött lehet elhanyagolás vagy az, hogy a szülő idealizálja a gyereket, átenged neki olyan döntéseket, amelyekért valójában a szülőnek kellene felelősséget vállalnia. Gyakran merül fel az a kérdés is, hogy mi ezzel a probléma, hiszen a parentifikáltak sikeresek, jól keresnek, és általában tényleg megoldják a problémájukat, látszólag rendben van az életük, de hangsúlyozom, hogy érzelmi síkon vannak nehézségeik. Mert kiégnek, hiszen mindent egyedül próbálnak megoldani, és gyakran rosszul választanak, sokan rejtőzködő narcisztikusokkal élnek egy fedél alatt, ezért borítékolható, hogy be fog következni a fájdalmas összeomlás.

Úgy tűnhet, hogy egy parentifikálttal kényelmes párkapcsolatban lenni, vagy a munkáltatók álma egy ilyen kolléga. Mi az, amiben mégis sok tud lenni egy parentifikált? Vannak olyan határok, amelyeket ösztönösen folyton átlép?

Igen, vannak, hiszen a működésük része a megmentői játszma, azaz nagyon sokszor úgy mentenek meg, hogy erre senki nem kéri őket. Ez is egyfajta grandiózusság. Nagyon sokszor összetévesztik a parentifikáltat a grandiózus narcisztikusokkal, mert mindkettő sikeres, „törtetőnek” tűnhet, de a különbség az, hogy a parentifikált mindig a saját családjáért dolgozik. Neki nagyon fontos az, hogy megfelelő körülményeket teremtsen, szép otthont, rendezettség vegye körül, és mindent megtesz azért, hogy mindenki jól érezze magát. A fő motivációja, hogy „a családomnak boldog élete legyen, amilyen nekem még soha nem volt”. A grandiózus narcisztikus ember viszont nem foglalkozik senkivel, csak hogy neki jó legyen. Tehát a parentifikált a megmentői játszmájával lép át határokat, a munkahelyen például odamegy a kollégához, és azt mondja, hogy „hagyd, megcsinálom én”. Senki nem kérte ezt tőle, csak nem bírja nézni a bénázást.

A parentifikált pontos, gyors, kontrollálja a helyzeteket. Neki az jelenti a biztonságot, ha minden tökéletesen van megcsinálva, mert gyerekkorában a család ezt igazolta vissza. Például ha egy narcisztikus szülő van a háttérben, akinek nem lehet megfelelni, akkor úgy parentifikálódik a gyerek, hogy maximalista lesz, mindennek tökéletesnek kell lennie, hogy „anya elégedett legyen és dicsekedhessen velem”. Egy párkapcsolatban, amikor állandóan azt mondja a maximalizmusra törekvő parentifikált, hogy légy szíves tedd a helyére a cipődet, pakolj el stb., míg a másik ezt amúgy egy élhető rendnek tekinti, akkor a társa folyamatosan azt érzi, hogy meg kell felelnie a parentifikált elvárásainak, különben rossz lesz a hangulat, vagy úgy érzi, a párja folyton elégedetlen. A parentifikált tipikus mondata a „nem hiszem el…” – „nem hiszem el, hogy a fotel karfáján hagyja a zokniját”, „Nem hiszem el, hogy beáztatja a vizespoharat, amikor egy mozdulattal el lehetett volna mosni vagy be lehetett volna rakni a mosogatógépbe”. Tehát gyakran van egy csalódottságérzésük, a másik meg azt mondja, hogy nem lehet neki megfelelni. Ez komoly hétköznapi konfliktusokat okozhat a kapcsolatban.

Találkozott olyan párkapcsolati krízissel, amikor nem a parentifikált kezdeményezte a terápiát, hanem a párja?

Soha. Mert a parentifikált, ha a kapcsolatában krízis van, azt is meg akarja oldani. Össze akarja tartani a családját. Ők azok, akik állandóan grillpartit rendeznek, akik a szülőket is sokszor el akarják vinni nyaralni, ők a családösszetartó erő. Ők vállalják a szervezéssel járó feladatokat egy baráti társaságban is, és amikor abbahagyják, akkor döbbennek meg, hogy senki más nem csinálja. Egy barátságban, ha folyton csak én nem hívom fel a másikat, akkor ő elkényelmesedik, mert én infantilizálom. A parentifikáltak egyébként szülőként is nagyon tudnak infantilizálni, hiszen mindent meg akarnak adni a gyerekeknek, olyan felhőtlen és boldog gyerekkort akarnak biztosítani, amilyen nekik nem adatott meg, ezért nagyon kell figyelniük arra, hogy hagyják felnőni a gyerekeiket. De ez nem jelenti azt, hogy a parentifikáltak törvényszerűen infantilizálják a gyerekeiket. Sokkal gyakoribb ok az, hogy egy érzelmileg éretlen anya a szorongását csillapítja a gyerek közelségével. Az infantilizáló családokban ugyanis mindig van egy rettegés, hogy bekövetkezik valamilyen tragédia, úgy érzik, máshol nincs biztonságban a gyerek, ezért nem akarják később sem, hogy elköltözzön, vagy ha felnőttként mégis megteszi, ezért kell naponta felhívniuk és megbizonyosodniuk, hogy a gyerek él és minden rendben van. Főként az anyákról beszélünk, de azt is fontos hangsúlyozni, hogy mindkét szülő képes parentifikálni vagy infantilizálni.

A test gyakran hamarabb jelzi azt, hogy nem így kellene működni az életünkben, mintsem hogy az ember tudatosítaná a problémát. Vannak nagyon tipikus testi tünetei annak, hogy valaki az infantilizáltsága vagy a parentifikáltsága miatt terhelt?

Parentifikáció esetén nagyon gyakoriak az autoimmun betegségek. Sok szklerózis multiplexes van, általános a pajzsmirigy-alulműködés, a reumatoid artritisz. Jellemzően egy trauma hatására indul el az autoimmun folyamat, például miután a parentifikált szembesül azzal, hogy megcsalta a párja. A parentifikáltak különben egészségtudatosak, mert nagyon szeretnek élni, és sokkal érzékenyebbek az idő múlására, megpróbálnak minél többet kihozni az életből, elképesztő fordulatszámon pörögnek, és ezért hajlamosak a stresszbetegségekre is, jellemző rájuk a magas vérnyomás. Ugyanakkor szeretnek jól kinézni, például gyűrött ruhában nem fognak kilépni az ajtón. Jó szexuális partnerek, mert nagyon tudják élvezni a szexet, és nagyon odafigyelnek a társukra. Találkoztam olyan fiatal, parentifikált férfiakkal, akik merevedési zavarral küzdenek, mert szex közben annyira a társukra figyelnek, hogy nem kapcsolódnak a saját igényeikhez, mert ilyenkor is teljesíteni akarnak.

Az infantilizáltak is tipikus problémákkal küzdenek, nőknél nagyon gyakori a mióma vagy hogy nem fogannak meg, mert van bennük egy belső gátlás, hogy jó kislánynak kell lenniük, ezért nem tudnak felszabadultak lenni a párkapcsolatukban. Ráadásul nagyon nehezen szánják rá magukat, hogy orvoshoz menjenek, éppen ezért halmozottan küzdenek a betegségekkel, gyakori a túlsúly, mivel a benn tartó szülők általában az étellel fejezik ki a szeretetüket. Sokszor látni azt, hogy az anyuka napi szinten kondérban hurcolja a levest a felnőtt 30-40-50 éves gyerekének. Az infantilizált úgy működik, hogy mindig azt csinálom, ami éppen jólesik, ha enni esik jól, akkor sokat eszem, és emellett nagyon kényelmesek is: ha nem esik jól rendet rakni vagy sportolni, akkor egyszerűen nem teszik azt. Gyakori náluk az érzelmi evésből fakadó túlsúly, az elhanyagolt cukorbetegség, a daganatos vagy mozgásszervi betegségek, a szexuális érdektelenség.

Ha két infantilizált lép párkapcsolatba, úgy élnek együtt, mint két plüssmaci, és ebben a gyermeki létben nem születnek szexuális energiák – ezt szoktam tundrabugyi-kapcsolatként emlegetni. Még súlyosabb a helyzet, ha az infantilizált még együtt él az anyjával, mert akkor jellemzően az evés, az alkohol, a drog, a pornó- és játékfüggőség lesz az autonómia csatornája, hiszen csak ezekben tapasztalja meg, hogy végre kontroll nélkül éli ki a vágyait. De ezekből a függőségekből nagyon sok betegség származik, és lelkileg is nagyon megterhelő mind a szülőnek, mind az infantilizált gyerekének.