A 61. etapjához érkezett a Velencei Biennálé, amely már az indulás előtt hatalmas port kavart. Az ikonikus Arany és Ezüst Oroszlán-díjakat odaítélő zsűri nyolc nappal a megnyitó előtt lemondott, miután bejelentették: nem kívánják odaítélni a díjakat azoknak az országoknak, „amelyek vezetőit jelenleg a Nemzetközi Büntetőbíróság emberiesség elleni bűncselekményekkel vádolja”. Ez azonnal politikai feszültséggel töltötte meg a biennálét, a döntés pedig a közönség kezébe került. Ez pedig azt is jelenti, hogy sokkal élesebb szemmel, nagyobb felelősséggel kell végignéznünk a pavilonokat.

A sajtómegnyitó előtti délután érkezem, de Velencében már ezen az estén is lehet számítani eseményekre, megnyitókra, félig titkos opening partykra, amelyeket érdemes levadászni. Ebbe persze az is belecsúszhat, hogy egy kilencvenéves japán művész kellően unalmas papírmunkáit bemutató kiállításon találjuk magunkat, vagy hogy bejutunk egy fiatal alkotó opening partyjára, ahol tulajdonképpen nem is értjük, miért kapták fel ennyire az adott művészt. A munkái leginkább a giccsszobrászat kategóriájában lennének értelmezhetők, de az ottani közönséget elnézve ez láthatóan senkit sem zavar. Engem pedig végül kellően kárpótol a palota udvarából nyíló kilátás a Guggenheim Múzeumra és a Canal Grandéra, miközben elszórakozom a kiállított szobor visszatükröző, torzító effektjeivel. 

Első nap: eső, Arsenale, dekoloniális narratívák

Az első napra megérkezik a nyakunkba egy kiadós eső, így a két nagy helyszín, a Giardini és az Arsenale közül végül az utóbbira esik a választás, hiszen ez jórészt zárt tér.

A központi kiállítással kezdünk. Az In Minor Keys eredetileg a Koyo Kouoh által megálmodott koncepcióként indult, ám a legendás kameruni–svájci kurátor időközbeni halála után végül öt másik kurátor vitte tovább és dolgozta ki a projektet. Talán ebből is fakad, hogy a rendezés helyenként kissé fragmentáltnak hat, ugyanakkor kétségtelenül rendkívül erős és sokszínű anyag állt össze.

Egyértelmű: az eurocentrikus narratíva dominanciájának vége, miközben az afrikai, dél-amerikai és arab kánon éppen most követel magának valódi láthatóságot, nem egzotikus ellenpontként, hanem a kortárs művészeti gondolkodás egy-egy domináns irányaként. 

Olyan emlékezetes pillanatok vannak ebben a kiállításban, mint például a kiállítást nyitó Khaled Sabsabi Ausztráliában élő művész videóinstallációja, amelyben a klasszikus festészet, a mapping és az illatanyagok együttese érzéki atmoszférát teremt; valamint a zimbabwei Georgina Maxim monumentális textilmunkája, amely remek példája annak, mennyire sokszínűvé vált a kortárs anyaghasználat.

Látunk itt ipari hulladékból hajlított szobrokat, kerámiákat, fényinstallációkat és papírmunkákat is, ami egyrészt arra ébreszt rá, hogy a klasszikus festészet kizárólagos dominanciájának egyelőre leáldozott, másrészt nagyon szépen mutatja a kortárs művészek kísérletező kedvét és anyagérzékenységét. Az AI és a VR által egyre inkább dematerializált világban mintha újra az anyag, az érintés és a közvetlen érzéki tapasztalat felé fordulnánk. 

A kiállításban nemcsak a személyes történetmesélés válik hangsúlyossá, hanem az is, hogy a művészek saját kulturális örökségüket, helyi tudásaikat és közösségi emlékezeteiket hozzák be a kortárs művészet terébe. A részleges, fragmentált, helyhez kötött, mégis mások számára is átélhető tapasztalatok kerülnének előtérbe, ahogy látjuk azt a kenyai Kaloki Nyamai óriási taktilis, rétegzett vásznain, Nicolas Hlobo szobrain, Mmakgabo MMapula és Helen Sebidi hatalmas kerámiainstallációján vagy Tuấn Andrew Nguyễn munkáján, ami talán az egyedüli videómunka, ami annyira lehorgonyoz, hogy végig is nézek.

A központi kiállításban külön fókuszt kapnak a politikai töltetű, az egyenlőségért és a rasszizmus ellen felszólaló munkák, valamint azok az alkotások is, amelyek geopolitikai, természettudományos vagy ökológiai nézőpontból gondolják újra az ember helyét a világban. 

A magyar pavilon megnyitását követően – melyről itt írtunk bővebben – már kellő kimerültséggel vágok bele a nemzeti pavilonok sorába. Sajnos ezek közül végül meglehetősen praktikus szempontok alapján szelektálok: melyik nyújt leggyorsabban menedéket a zuhogó eső elől.

Így sikerül abszolválni a kínai kiállítást, ahol a tradíció és a technológia csúszik egymásba (számomra meglehetősen érdektelenül), majd az üzbég pavilont, amelynek nem minden elemét sikerül megfejtenem, de a festmények kifejezetten tetszenek. Az indiai pavilon nagyszabású installációi után különösen éles ellenpontként hatnak Isabel Nolan apró jeleneteket rejtő munkái az ír pavilonban. A marokkói kiállítás kifejezetten izgalmas, ahogyan a tradicionális szőnyegszövés tudását monumentális installációs gondolkodással kapcsolja össze, az ománi pavilon pedig teljesen lenyűgöz: egy sivatagot idéző, fénnyel és hangokkal játszó, immerzív tér, amely szinte körülölel, és néhány percre teljesen elrejt a velencei nyüzsgés elől.

A mexikói pavilonban szintén fontos szerephez jut a só: a RojoNegro által létrehozott Actos invisibles para sostener el universo című installáció menedéket kínál a jelen folyamatos zajától, miközben finoman szövi össze a dekoloniális perspektívákat, a kapcsolati ökológiák gondolatát, valamint az őslakos, afromexikói és vidéki kozmogóniák eltérő, mégis egymással rezonáló tudásformáit.

A városban folytatom a nézelődést, és persze találok kellően rettenetes pavilonokat is, ugyanakkor a kubai pavilon Roberto Diago hatalmas fejeivel, valamint a Garibaldi Galeriában látható Laura Mega–Daniel Pešta-duókiállítás kifejezetten emlékezetes marad. Estére az eső is eláll, így végre lehet a teraszokon megérdemelten pastát enni és proseccót inni, hogy a dolce vita se maradjon ki a nagy művészetfogyasztásból. 

Második nap: napsütés, Giardini, sorban állások

Nagyon örülök, hogy másnapra kisüt a nap: tökéletes időzítés a Giardinihoz, ahová ugyan épp nyitásra érkezem, de már így is kilométeres sor fogad. Szerencsére ismerjük a „titkos” hátsó bejáratot, így a parkot hátulról megközelítve először a görög pavilon felé vesszük az irányt. A görögök hatalmas szabadulószobává alakították a teret, ahol leginkább a saját prekoncepcióink elől próbálhatunk menekülni. Lendületes nyitás ez reggelre, játékos és kellően könnyed, amiből energiát lehet nyerni, majd lehet is haladni tovább.

A Giardiniben számos olyan kiállítás látható, amely a vizet állítja fókuszba; ezek közül a román és a lengyel pavilon egészen izgalmas. Előbbi élő archívumként hallgatja a Fekete-tengert, míg a Liquid Tongues halló és siket emberek vízi táncán keresztül, a bálnák kommunikációs kódjait és dalait értelmezve keres alternatív kommunikációs formákat.

Az osztrák pavilon szintén idesorolható. Óriási hype lengi körül a projektet, így itt a leghosszabb a sor, mi pedig badar módon be is állunk. Miközben a háromórás kígyózásban csigalépésben haladunk előre, felváltva osonunk ki megnézni más kiállításokat is. Szerencsére többen vagyunk, így a várakozás alatt sikerül abszolválni a szerb, az egyiptomi, a velencei és a brazil pavilont is. Ezek közül utóbbi igazán említésre méltó: főként kerámiamunkákon és installációkon keresztül mutatja fel a látható dimenziókban fellelhető transzcendenst.

A minimalista, sötét terekben a monumentális munkák meditatív állapotot teremtenek; jó itt megpihenni. Az amerikai pavilonban Alma Allen biomorf szobrai hasonló hatást keltenek, míg az északi államok kiállításán látható szintén nagy méretű, fragmentált emberi testek inkább a világban elfoglalt helyünkre kérdeznek rá.

A szerbek, de a spanyolok is az archívumokkal, a gyűjteményekben (fotókban és képeslapokban) megőrzött emlékezettel foglalkoznak. A franciáknál szintén egy természettudományos téma kerül elő, amit biztosan értenék is, ha lenne két órám a befogadásra, de menni kell vissza tartani a sort, ami elképesztően lassan halad.

Egyedül az tölt fel, hogy a performansz egyik eleme kívülről is látható: minden órában egy meztelen nő felmászik egy harangba, megfordul, majd testét ellazítva, a harang nyelvévé válva kongatja azt. Erős mű, sokféle olvasatot megenged, közben pedig egyre kíváncsibban várom, mi lehet bent – mert ha ez kívülről ennyire erős, akkor odabent biztosan valami még intenzívebb történik.

Miután sikerül megküzdenünk a sorba pofátlanul betolakodókkal, végre bejutunk az osztrák pavilonba, bennem pedig épp úgy dobban meg valami, mint korábban a harang. Azt érzem: át vagyok verve. Az egyik oldalon meztelen nők másznak, a másikon egy medencében köröz egy jetski, hátul pedig egy óriási akváriumban álló nő látható két mosdó társaságában. Nem akarom elhinni, hogy ennyi lenne. Hiába olvasom hozzá a magyarázatot, az sem segít. Sőt: egyre inkább úgy érzem, csak újabb rétegekkel próbálja elfedni a koncepció ürességét. Felháborít a sok hablaty, de talán még jobban az, mennyire kiszolgáltatottnak tűnnek ezek a nők.

Dühöngve távozom, és megfogadom, hogy soha többé nem állok ki ekkora sorokat a biennálén. Pont emiatt marad ki például a japán, a svájci, a katari vagy a holland pavilon (bár a koreai és a kanadai talán szintén kimaradhatott volna), és emiatt nem tudok kellően elmerülni a csehszlovák pavilon hosszú videómunkájában sem, amely egyébként kifejezetten izgalmasnak tűnik.

A dühömet végül csak egy tészta-tiramisu kombó, majd az ausztrál és az uruguayi pavilon csitítja. Előbbiben a már látott Khaled Sabsabi festményinstallációja fogad, az uruguayi Antifragility pedig különböző rendszerekből származó elemeket fon össze: textíliákból és technológiai maradványokból szőtt hatalmas gömb lebeg a térben, körülötte építési hulladékokkal. Rendezetlenség és instabilitás ez, de nem a káosz semlegesítése, hanem éppen annak erejének felmutatása a cél.

A biennálén idén azonban nemcsak a művek beszélnek a világ kaotikusságáról: maga a valóság is folyamatosan betüremkedik a pavilonok közé. Miközben egyik térből a másikba rohanunk, sorban állunk, proseccót iszunk, installációkban merülünk el, néhány méterrel arrébb a Pussy Riot rózsaszín maszkos aktivistái füstbombákkal, punkzenével és jelszavakkal bénítják meg az orosz pavilont. És ebben a pillanatban hirtelen nagyon furcsává válik az egész: mit jelent ma művészetet nézni, miközben ugyanennek a kontinensnek a határain háború zajlik? Talán épp emiatt még mindig fontos helyszín Velence: mert itt időről időre kiderül, hogy a művészet nem steril tér, nem menekülés a világból, hanem annak egyik legérzékenyebb ütközőzónája.

Jó érzés az is, hogy a magyar pavilon most kifejezetten illeszkedik az idei témákhoz: passzol, nem lóg ki, és ugyanarról beszél, amiről a világ számos más művésze is: arról, hogyan kapcsolódunk egymáshoz, a saját történeteinkhez és a minket körülvevő világhoz. A brit pavilonban végre festészetet is látunk, a németek is erősek, bár engem ez a fajta művészet kevésbé mozgat meg.

A központi pavilon itt is sűrű, érzéki és történetekkel teli: el lehet veszni benne. Erősen jelen van az anyaghasználat jelentősége, a különböző kultúrák közötti párbeszéd, a találkozások sokfélesége. Gazdag, színes, szagos, taktilis világ ez. Így a nap végére, minden bosszúság ellenére, mégis pozitív mérleggel zárok.

Fontos közben emlékezni arra, hogy a biennálé nem csak a két nagy helyszínből áll. Városszerte közel száz nemzeti pavilon, több mint harminc kapcsolódó program és majdnem százötven kísérő kiállítás várja a látogatókat. Így legalább három teljes napot érdemes rászánni – és még akkor sem fogunk mindent látni.

De talán nem is ez a cél. Inkább az, hogy minél több mindennel találkozzunk, rácsodálkozzunk dolgokra, hagyjuk, hogy hassanak ránk, kibillentsenek, felkavarjanak vagy éppen megnyugtassanak. Hogy ne kipipálni akarjuk a biennálét, hanem engedjük, hogy egy kicsit kitágítsa a perspektívánkat. Hogy engedjük meg magunknak a váratlant, azt, hogy bármi megtörténhessen.