Bonyolult franciák - AUDIO, VIDEO, DISCO.

Gaspard Augé és Xavier de Rosnay francia párosa lassan lepipálja tanítómestereit, a Daft Punkot népszerűség tekintetében. Ez részben magyarázatot is adhat arra, miért jelentkeztek egy, a sikert hozó első lemezhez képest gyökeresen más felfogású albummal. Az Audio, Video, Disco. címével ellentétben már nem a játékos bulizásról szól, hanem valami olyan zenei torzszülött albumba foglalása, amire tulajdonképpen még nem láttunk példát. Bár felismerhető a Justice-ra jellemző pumpálás és hangzásvilág, de a legtöbb dal struktúráját és tempóját is olyan stílus határozza meg, amire talán a legkevésbé számítana egy átlagos rajongó. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy az eddigi törzsközönség eddig nem is igazán hallott azokról a zenekarokról, arról az irányvonalról, akiktől-amiből a Justice ihletet merített. Még leírva is furcsa látni, hogy progresszív rockot lehet elektroba ölteni, de úgy látszik, ez mégis lehetséges, hiszen az új album erre ékes példa.

Furcsa ritmustörések, bonyolult gitárfutamok, fuvolaszóló és stadionokba illő monumentalitás; ezek azok az elemek, amiket a Justice egybegyúr a tőlük már megszokott, egyéni bulizenével. A probléma csak az, hogy ezt a fúziót talán senkinek sem sikerülhet ízlésesen összehoznia, így tehát még az olyan tehetséges figuráknak, mint Gaspard Augé és Xavier de Rosnay is beletört a bicskájuk. Alapvetően az egész lemez olyan, mint egy nagyszabású zenei kísérlet, ami bár szépen kimunkált, de igazán izgalmasnak nem mondható. A lemez címadó dalán és az (egy sportmárka reklámjából már most ismerősen csengő) Civilization című számon kívül megjegyezhető dallamokat nehezen találhatunk az anyagban. Az Ohio és az On'n'On középtempós "művészi" számoknak kicsit túl egyszerűek, slágernek meg nem elég megjegyezhetőek és túlnyújtottak. Az olyan dalok, mint például a Helix, őriznek legtöbbet a korábban sokszor újraértelmezett Daft Punk-i hagyományokból. Ez egyébként sokkal jobban is áll a Justice-nak, a slágeres refrének mellett, mint a szolfézs-tankönyvből kilesett céltalan és rengetegszer ismételt dallamfutamok, húszezer harmóniával. Az olyan számok, mint például a Brianvision, vagy a Canon pedig sajnos, elsősorban csak a fent említettekről szólnak. Hasonló, a '70-es évekből visszaköszönő gitárfutamokra épül a Horsepower című nyitószám is, amely talán mégis élvezhetőbb, mivel a monumentalitás mellé társul a Justice-tól már jól ismert, sajátos pumpálás és egy, szintén a '70-es évekre emlékeztető hangulat és zeneiség is, ami az akkori amerikai krimisorozatok főcímzenéire volt jellemző.

Az elsorolt negatívumokon a többszöri hallgatás sem segít, alapvetően tehát csak reménykedni lehet abban, hogy az egyediség és az izgalmas, popérzékeny kreativitás - ami nyomokban azért a második lemezen is megjelenik - a Justice harmadik lemezén majd koncentráltabban és lényegretörőbben fog felbukkanni. A profizmussal és az agyalással a második kapcsán sem volt baj, de mint kiderült: ennyi nem elég egy jó Justice-lemezhez.