A Kafka fia regény hősei öntudatlanul a másik hentesévé válnak

Nagyon különös szöveggel van dolgunk, amiben elsőre igen nehéz tájékozódni, hiszen éppúgy hőse Franz Kafka, az ő apja, Hermann, valamint a nagyapa, mint maga Borbély Szilárd. Borbély olvasóhoz intézett szavaival nyit a regény, amelyben leírja, hogy a történet utazókról és utazásról szól. Valamint a gyermekkorról  „és arról a dologról, ami a tér megkérdőjelezése, vagyis az ikertestvérről, aki ugyanolyan”.

Értelmeződik benne az a vonulás, amely során „a fiúk apák lesznek Kelet-Európában, és elfelejtik a szemrehányásaikat, amelyeket az apák világ ellen gyerekként, majd kamaszként megfogalmaztak. Elfelejtik a fiatalkor ökölbe szorult kezét, amelyet az apák világa ellen emeltek fel és szitkok kíséretében ráztak. Aztán nem sokkal később ezekkel az öklökkel verték véres húscafattá azokat, akik ellenük rázták az öklüket...”

Forgách András, aki e regény utószavát is írta, a bemutatón kiemelte: a szövegben érződik az a generációugrás, amellyel Franz Kafkának és a fiúknak általában meg kell küzdeniük.

A fiúk ugyanis gyakran nem az apjukra, hanem a nagyapjukra hasonlítanak és őket követik.

A nagyapa, Jakob falusi kóserhentes volt, akinek még eleven kapcsolata volt a közép-európai, tradicionális zsidó spiritualitással. Az írással is foglalkozott. Az apa, Hermann pedig épp ezt a gyökeret tagadja meg: Prágába megy és kereskedéssel keresi a kenyerét. Kafka szövegeiben az apa a fiát meg nem értő, terrorisztikus figura, aki tulajdonképpen halálra ítéli a saját fiát is.

Borbély azonban visszaadja Hermann igazi arcát. Az apáét, aki tiszta szívvel szereti a fiát, bár képtelen kifejezni a szeretetét, nincsen közös nyelve a gyermekével.

Nem érti, mégis szereti. A regényben az ő példájukon keresztül idéződnek meg azok a közép-európai apák, akik kocsmáznak és bántalmazzák a fiaikat. Ahogy Schein Gábor író, aki jó barátja volt Borbélynak, hangsúlyozta: „Miközben mindenki szereti a másikat, a nagyapa, az apa és a fiú is öntudatlanul a másik hentesévé válik”. 

Borbély utószavából kiderül, hogy ezt a regényt évekig tervezte. Schein elmondta, hogy a szerző tele volt kétségekkel. „Ő mindenben bizonytalan volt, folyamatosan kétségbe volt esve”. Schein, ha kéziratban látta volna ezt a szöveget, akkor megijedt volna, hiszen az utószóban Borbély bevallja, hogy nemcsak az apát akarta megismerni, hanem a saját lelkét is vizsgálatának tárgyává teszi. „Azt kutattam, hogy nem lettem-e gonosz”.

Borbély feje felett folyamatosan ott lebegett a kétség, hogy nem vált-e gonosszá. Hogy az egész léte nem egy folyamatosan elkövetett hiba csökönyös folyatása-e. Az író számára ugyanis végtelen szenvedés forrása volt az, hogy az igazi népszerűséget a Halotti pompa kötete hozta el, amelyben saját személyes traumáját kiterítette a nyilvánosság elé. (2000 karácsonyán bestiális gyilkosságot követtek el Borbély szüleivel szemben.) Borbély úgy érezte, hogy e tragédia vámszedőjévé vált, mégis érezte a kényszert, hogy megírja, versbe szedje ezt a traumát.

Borbély szintén az Utószóban ír annak a borzalmáról, hogy a halott szeretteink emléke fokozatosan elhalványul, mivel elmosódnak róluk a bennünk élő emlékek. „Másként nem tudom őket megtartani az emlékezetemben, mint hogy készítek egy fikciót, amely emlékmű és mindenközben a lelkemet kell megvizsgálnom”. 

Schein szerint Borbély számára az írás is az eltűnés művészete volt: beletűnés a Kafka-folyóba.

Az író belelátott abba, hogy maga a puszta élet a rendnek, az emberen túli harmóniának a megszakítása. „Ő ebbe a nem-megszakítottba akart folyamatosan visszatérni. Eltűnni akart”. Schein úgy látja, hogy Borbély már azt gonoszságnak tartotta, hogy 40-50 évet leélünk a testünkben, mivel ez ellentmond a természeti, folytonos rendnek. Ebben a szövegben is többször előkerül az öngyilkosságra való utalás.

Nem tudjuk, hogy ez a regény milyen lett volna, ha Borbély befejezi.

A szöveg teli van hiányos mondatokkal, megszakadó szövegrészekkel. Ugyanakkor a tartalomjegyzék egy kristálytiszta metódus szerint áll össze, amelyben a Kafkáról szóló fejezetek és az apa Drága Fiam, kezdetű levélbetétei váltják egymást. Forgách szerint a kötet asszociatív módon van szerkesztve, így némiképp hasonlít a verseskötetekre. Schein kiemelte: úgy érezzük, mintha a szöveg leírása előtt történt volna egy katasztrófa, ami lehetetlenné teszi a lineáris elbeszélést, hiszen a történteket csak szilánkokban érzékeljük. A regény szerkezete tehát egyszerre racionális és átlátható, ugyanakkor megfoghatatlan is.

A kötet tartalmazza a Borbély által megírt regénytervezetet is, ami szerint Franz és Hermann viszonyát elemezné a könyv. De végül aztán ennél sokkal többről szól. Schein szerint Borbély valójában az irodalmi családokról írt, akik mentálisan és egy ősi tudás birtokosaiként összekapcsolódnak. Ezeken a szálakon kapcsolódott Borbély is Kafkához anélkül, hogy akarta vagy rájátszott volna.

Forgách kiemelte: a regénynek vannak rendkívül virtuóz, Kafka nyelvén megírt részei, valamint lazább szintaxissal formált szövegei.

Schein is érzi a folyamatos mozgást a szövegben. Borbély mondatai egyszerre elválaszthatatlanok Kafkától, ugyanakkor folyamatos távolságot is képez a prágai író és a saját szövegei között. 

Borbély Szilárd epizodikus töredékekből összeszőtt regénye a szerzőtől megszokott sűrített, kifinomult nyelven, erős vonásokkal idézi a kafkai szemléletmód végletes vonásait, az életmű emblematikus motívumait. De az irodalmi származástan és a személyes történet szerteágazó kérdéseit sem kerüli meg.

„Miután otthontalansága egy váratlan, ám annál törvényszerűbb tragédia nyomán véglegessé vált, ennek a regénynek a lapjain azért kelt útra, hogy megértse azokat, akikhez éppúgy nincs köze, mint saját elkerülhetetlen jövőjéhez.”

Nyitókép: Borbély Szilárd Fotó: Bach Máté/ Vagány históriák