Már gyerekként is gyönyörűnek látta a levágott kacsafejet

Kunbábonyban találkozunk, a művész mesebirodalmában, saját édenében, melyet Németországból hazaköltözve a férjével építettek fel. Burjánzó kert fogad, amelynek mélyén bújik meg a műterem, ahol a művek éppolyan sűrű szövetet alkotnak, mint az épületet körülölelő növények. Ahogy Bordács Andrea is írja a Múzsák lázadása című kötetében: „Boros Viola szisztematikusan alkotja meg a maga valóságában, a saját kertjében és a műveiben is a saját Édenét.” Boros otthonát és kompozícióit, bármelyik sorozatáról legyen is szó, a nyers, zabolázatlan erő, a misztikus növekedés és a burjánzás uralja, így láttukon mindig olyan érzésünk van, mintha a mű – a festmény vagy a növény – folyamatosan ki akarna törni saját keretrendszeréből.

Egészen elképesztő élmény belépni ebbe a térbe, ahol minden sarokban van valami különleges: újrahasznosításból visszamaradt anyagok, nagy vödörben szikrázó csillámpor vagy épp harsány színű festékestubusok. A földön épp egy készülő mű: régi hímzett csipketerítőkből épül az új kompozíció, amelyet jellemző módon cipzárdarabok kereteznek. Boros Viola 2009-ben, Németországból hazatérve kezdett újrahasznosításból kimaradó ruhadarabokkal, kardigánokból kivágott cipzárakkal, gombokkal, felvarrókkal, hímzett terítőkkel, mintás feliratokkal dolgozni: megszülettek a gazdag felületű, keleties hatású, de a popkultúra vizualitását is felhasználó szőnyegképek, amelyeken a varrt alapra folyamatos rétegekként kerültek fel ezek az elemek, valamint az akrillal, UV-reagens pigmenttel és sprayjel felfestett figurák és feliratok. E sok-sok anyagdarabból, fragmentumból, hímzett és fújt részletekből, csillámos és flitteres elemekből felépülő, tarka és harsány faliszőnyegkollázsok mediálisan is a női munkát idézik, ugyanakkor sűrűségük és vadságuk felülírja a klasszikus sztereotípiákat, a témák pedig gyakran érintenek társadalmi jelenségeket, ökológiai és genderkérdéseket, jellemzően aktuális eseményekre reflektálva.

A műterem felső szintjén találhatók ezek a kivételesen nagy méretű, összetett munkák, amelyek emeléséhez, megnézéséhez ketten kellünk, mégis nagy lelkesedéssel fogom és viszem a vásznakat, hiszen mindegyiken végtelenül komplex univerzum tárul fel. „A barátnőmnek van egy textilfeldolgozó üzeme, és amikor hazaköltöztem, elmentem hozzá, mert mondta, hogy tud vásznat adni. Én pedig megláttam, hogy zsákokban áll nála a különféle textilhulladék, olyan elemek, amiket a gép nem tud feldolgozni. Gyönyörűnek találtam, ezért hazahoztam mindet, majd idővel elkezdtem beleapplikálni őket a képeimbe.”

Bár a legtöbben ezekről a faliszőnyegkollázsokról ismerik, amelyekből legutóbb Rieder Gábor rendezett kiállítást Future Lab címmel, Boros Violának szerteágazó az életműve, melyet stilárisan és mediálisan egyaránt izgalmasan lehet korszakolni. „1989 elején fejeztem be Budapesten a Képzőművészeti Főiskolát, majd Németországba költöztem, a düsseldorfi akadémiára, hogy ott tanulhassam a »Nyugat művészetét«. Nem sokat törődtek velem, akkor még nem is beszéltem jól németül, és már akkor is mindenki azért küzdött, hogy művészként túléljen valahogyan. Nem volt nagy barátkozás, de jól feltaláltam magam, rengeteg múzeumban megfordultam, majd folyóméterben vettem a vásznakat, és hatalmas csirkefejeket, disznófejeket festettem.” Boros különösnek találja, hogy épp azt a részt dobjuk el egy állatból, amely az életért, az érzésekért és az érzelmekért felelős: a fejét. Az állatok halálával foglalkozó munkáit még a Kisképzőben kezdte – meséli.

Már gyerekként is gyönyörűnek látta a levágott csirke- és kacsafejet, amikor édesanyja baromfit tisztított, ezek esztétikája izgatta. „Igazán azonban akkor vált fontossá ez a téma, amikor Németországban az állatvédelmi kérdések egyre jobban fókuszba kerültek. Rengeteg híradás volt arról, hogy milyen borzalmas körülmények között tartják az állatokat. Ekkor indult az állattetemes sorozatom, amelyből aztán lett egy nagy kiállításom is: 1988-ban meghívtak Paderbornba a Tiersterben című kiállításra az akkori német nagy sztárok, Gerhard Richter, Markus Lüpertz munkái közé kiállítani az állatos képeimet. Aztán a 2000-es években, a terror és a kevésbé pusztító járványok, a madárinfluenza és a sertéspestis idején vált igazán politikaivá a művészetem, ekkor kezdtem a mindennapi életemben látott és megtapasztalt témákat feldolgozni a képeimmel.” Elképesztően érzékiek és festőiek ezek az alkotások. Jó látni, hogy Boros festészetének e korai szakaszában már éppúgy jelen volt az expresszív, nyers erő és a szókimondás, a szociális érzékenység, amely későbbi kompozícióit is jól jellemzi. 

Ebből a szériából nőtt ki aztán a Minótaurosz-sorozat, amelynek darabjain a labirintusba zárt bestia különféle helyzetekben jelenik meg. „Érdekelt ez az állat, ez az erőtől duzzadó kreatúra, akinek nem a bestialitását, hanem az esendőségét igyekeztem megmutatni. Ő az éjjel magányosan fürdőző, egyedül abszintozó figura, aki magára maradt, egyedül van, törékeny és sérülékeny. Először naplószerű anyag volt ez, majd később a Minótaurosz elkezdett a napi politikai történésekre reflektálni.”

Ezután következtek az olyan grandiózus munkák, mint a Kiss of an Alien vagy a Burning Babylon, amelyek disztópikus világképet festettek fel, brutálisan és harsányan szólítva meg nézőjüket. Boros letette a névjegyét: festészeti nyelve jól felismerhető radikalitásáról, vadságáról, ugyanakkor az esztétizálásról sem mond le. Az egymásra rétegzett látvány- és gondolatvilág rögtön beszippantja, majd zavarba is hozza a nézőt, hiszen a társadalmi jelenségekre, politikai eseményekre, történésekre adott reflexiók olyan intenzív és harsány vizuális nyelvvel jelennek meg, amelynek hatása alól nem tudjuk kivonni magunkat. 

Boros művészete egyszerre ösztönös és intellektuális, és mindig része a szépség, ami legerősebben talán Saját Éden című kiállítása anyagában volt tetten érhető, amelyben kertjének legszebb pillanatait is megörökítette. „Soha nem akartam virágokat festeni, akkor sem azért tettem, mert szépek. A kertemben szabadon burjánzó növények struktúrája nyűgözött le, és maga a természet körforgása, az élet misztikuma, hogy egy mag, ha növekedésnek indul, mivé képes fejlődni.” Boros Viola kertje is egyszerre az újjászületés, a növekedés, a megújulás és az elmúlás terepe.

Ezen a kiállításon szerepeltek még a Classic Reloaded sorozat darabjai, amelyeken Boros a férfitekintet számára készült klasszikus műalkotásokat parafrazeálta, a nőalakokat felszabadítva a male gaze uralma alól. „Teljesen nőpárti vagyok, ha felmerül valamilyen probléma, ami a nőket marginalizált pozícióba teszi, akkor azonnal kiállok, és valamilyen kompozícióban felszólalok az igazságtalanság ellen. Nem vagyok harcos feminista, de fellépek a sztereotip gondolkodással szemben.”

Feminista hangvételűek Frida-képei is. Boros Viola 2015 óta készít Frida Kahlo munkásságára reflektáló műveket. Ahogy Bordács rámutat: „A kötődése a festőnőhöz nagyobb részben a betegség- és a nőiségvonal  mentén történik, kisebb részben a természethez való intenzív viszony nyomán.” Boros megmutat egy hatalmas vásznat, amely a mexikói festőnő A megsebzett szarvas című festményének parafrázisa: itt az íjakkal meglőtt állat csodálatosan pompázó liliomok között látható. „Két Frida fiestás kiállításom is volt 2017-ben, Bordács Andrea esztéta volt a kurátoruk, ő hozott össze minket a kiállítások kapcsán Fajgerné Dudás Andival. Míg a Szombathelyi Képtár hatalmas terei lehetővé tették a Fridával kapcsolatos összes nagy méretű képem kiállítását, addig a veszprémi Csikász Galéria boltíves terei a bensőségesebb munkák számára voltak optimálisak.” 

Viola sorra pakolja elő a vásznakat. Szóba kerül, hogy feketefény-installációkat is gyakran készített a 2010-es évek végén: az UV-reagens pigmentekkel megfestett tárgyak a sötétben, lámpákkal megvilágítva egészen különleges hatást keltettek. Az egyik legérdekesebb a 2021-es Future Lab kiállításon bemutatott Törött szivárvány volt, amely szintén aktuális politikai történésekre adott reflexióként született. „Az első ilyen installációm a B32 Galériában volt kiállítva, ahol gipszbárányokat öntöttem ki, majd megfestettem őket UV-reagens sárgákkal. A Törött szivárványhoz azonban már mindenféle gyerektárgyat is összegyűjtöttem, olyasmiket, amik jellemzően minden gyerekszobában megtalálhatók. Az installáció mögött pedig egy festményem szerepelt, amit Jeff Koons Two Kids című szobra ihletett. Ezen két mezítelen gyermek látható, mögöttük a szivárvány, amely az ártatlanságot jelképezi. A térben egy széttört szivárvány darabjait is elhelyeztem, ez épp az ártatlanság megszűnését jelzi.”

Boros Viola művei tehát egyszerre reflexívek és szenzitívek. Szeretem a képeiből áradó energiát, legyen szó bármelyik sorozatáról. Gyorsan, lendületesen és hihetetlen intenzitással alkot, ez az erő pedig visszaköszön a vásznain is, miközben élettere a nyugalom helye, ahol el lehet feledkezni az időről. A nyugágyban megpihenve beszélgetünk még arról, hogy ha festeni kezd, gyorsan belefeledkezik, de vannak időszakok, amikor elfárad, leáll és megpihen, vagy inkább a kerttel és az állataival foglalkozik. Élet és művészet szorosan összekapcsolódik, mindkettőt átszövi a mindennapokon túlragyogó szépség, amelyben épp annyi a misztérium, mint a hétköznapiság.

Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu