Sokan csak Budapest romkocsmafestőjeként ismerik. Neki köszönhetjük a Csendes, a Szatyor, a Púder vagy a Circus dizájnjait, ő azonban képzőművész, vagy fene se tudja, kicsit minden is, varázsló talán, aki elképesztő kreativitással nyúl bármihez, hogy aztán életet vigyen bele. Túl van a hagyományos kategóriákon, mert annyira nyüzsög, hogy szinte lehetetlen eldönteni, hogy most akkor végeredményben festő-e, aki arculatok tervezésével is foglalkozik, vagy belsőépítész, aki épp annyira tud tapétázni vagy falat festeni, mint öt perc alatt felskiccelni egy komplett világot, amellyel életre kelti az addig szürkén és a stabilitás unalmában létező helyeket. Elképesztő az energiaszintje. Azt gondolom, mindig annyi ötlet van a fejében, hogy ezért is van benne folyamatosan mindenben, közben pedig szuper rálibbenni erre a tempóra, a lelkesedése behúz.
Nagyon örülök, hogy végre a műtermében is találkozunk, a „zsilizmus” megfejtésére vállalkozva, amelybe ebben a térben azonnal be lehet csöppenni, hiszen itt konkrétan minden sarokban van valami, ami felkelti az érdeklődésem, amit meg akarok fogni, nézni. Zsili óriási gyűjtő egyébként, el is mondja, hogy előszeretettel jár lomtalanításokra, de ezeken kívül is hihetetlen „mesélő” tárgyakat szed össze a város minden pontjáról, sőt, a világ minden pontjáról. Már az ajtón belépve egy délkelet-ázsiai maszk fogad, az előtérben pedig az apró tárgyak között ott van egy párt ábrázoló faragott szobor, melyet az egyik indonéziai utazása során szerzett. Ide vannak kitéve azok a kis méretű művei is, amelyeket még egyetemi évei alatt készített: humoros ábrázolások, erotikus felhanggal, amelyeken már megjelenik az a nagy fülű figurája, mely aztán az egyik sorozatában éledt újra ezerféle formában.
Már az egyetem alatt is látszott, hogy ő nem az a típus lesz, aki megtalálja az alkotói hangját, aztán majd azon énekel újra és újra, ugyanis már akkor is készített művészkönyvet, grafikát, festményt, illusztrációt – ami épp lázba hozta. Vannak, akik húzzák a szájukat erre a metódusra, hogy „nincs stílusa”, én azonban inkább azt látom, hogy ez a sokféleség valamiképpen izgalmas koherenciába rendeződik. A zsilizmus ugyanúgy ott van sok ezer figurát tartalmazó, szóbuborékos, játékos és inkább grafikai jellegű korai kompozícióiban, mint a felhők légies puhaságát visszaadó legújabb képeiben. Semmi sem ugyanolyan, mégis minden összeér. „Azt akarom, hogy mindig más legyen, már magamtól is megőrülök, ha kétszer ugyanazt kellene megcsinálnom.”
Zsilit a szürrealista automatizmus módszere vezérli, és felszabadult ösztönösséggel, gyermeki ártatlansággal és minden problémázgatás nélkül tesz színre színt, míg a káoszból végül előbukkan a mű. Nagyon szeretem a korai időszakából azokat a vásznakat, amelyeken a figurák sok-sok réteggel vannak elmosva, elkenve, egészen elképesztő misztikussága van e kompozícióknak. Gulácsy jut róluk eszembe, meg a preraffaeliták sejtelmessége, titokzatosság hatja át e műveket, miközben a sűrűn egymásra halmozott rétegek egészen anyagszerűvé is teszik őket.
A következő időszakot jelzik azok a figuratív képek, amelyeken az alkotó ezerféle karaktert helyez egymás mellé, ami a képregények világát idézi, ugyanakkor ez a sokaság és sűrűség a világunk kaotikusságát, valamint végtelen diverzitását is felmutatja. Ezek az alakok olykor egészen grafikus jellegűek, máskor érzékiek és festőiek, de mindig nagyon humorosak, és rendkívül narratívvá teszik a kompozíciókat, amelyek így olyanná válnak, mint a böngészők, amelyek végtelen ideig fogva tartják a néző tekintetét. De ilyenek azok az objektek is, amelyekben a művész az itt-ott talált figurákat, apró elemeket illeszti össze, melyek aztán komplex univerzummá állnak össze a kereteken belül.
Zsili sorra pakolja elő a képeit, egyiket a másik után, előkerülnek legfrissebb felhős munkái is, amelyek egyfajta rázoomolások saját figuratív képeire. A különböző karakterek olykor sejtelmesen, máskor konkrétan jelennek meg a puhára fújt felhők között, s a képnek végül a szürrealitás és a groteszkség mellett mégiscsak kedvesen édes hangulata lesz. A nagy fülű sorozaton megjelenő teremtmények a Panottik távoli rokonai: míg azok a szörnyek rendszertanába sorolódnak, addig Zsili lényei a spirituális világ közvetítői. „A Panottik mitikus népfaj, tagjai nagy fülekkel rendelkeztek, ábrázolásukkal sokfelé találkozhatunk, az indiai, hosszú fülű embernek komoly szerepe volt a transzcendens világgal való kapcsolattartásban.” Az alkotó úgy marad játékos, hogy műveit ez a fajta transzcendens minőség is jellemzi. „A fülek nemcsak hallószervek, ezek antennák, amelyekkel érzékelik a világot, jelzik az aurát.”
Ha pedig tovább csűrjük a zsilizmust: bármilyen sorozatról legyen is szó, ami összeköti őket, az tulajdonképpen a festészet öröme, a végtelen gyermeki kísérletezés, valamint a saját határok folyamatos átugrálása. A művész minden problémázás nélkül építi kompozícióit, olykor forgatja is a vásznat, kedvére szeg meg minden szabályt, amíg a káoszból és az őrületből megszületik a mű. Nem pontosan behatárolható a stílusa, az azonban igenis érezhető, hogy az egyes sorozatok végül teljesen egyéni, szabályoktól mentes egésszé állnak össze.
Talán a Zsilivel eltöltött időben lehet megtapasztalni, hogy az élet hatalmas játék, még akkor is, ha folytonosan tervezni kell és kitalálni. A pillanatot meg lehet élni, és lehet örülni alkotás közben is, lehet a kategóriáktól függetlenül is létezni, és nem muszáj eldönteni, mi a stílus, a médium vagy az anyag. Egy a fontos: benne lenni a flow-ban, aztán a többi organikusan, magától alakul.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
