Böszörményi-Nagy Gergely: Két valódi luxuscikk létezik, a privát szféra és a privát vélemény

A jövő olvasókönyve olyan fiatal magyaroknak szól, akik ambiciózusak, kíváncsiak, és a fontos kérdésekben nem fogadják el a vákuumcsomagolt válaszokat. A Design Terminal innovációs ügynökség vezetője, a Brain Bar jövőfesztivál alapítója és a MOME alapítványi elnöke úgy véli, a legtöbb válasz és a legtöbb eszköz, amely a fizikai és szellemi szabadság megőrzéséhez szükséges, a múltban keresendő – már a miénk volt, elfelejtettük, félretettük, leszoktunk róla.

Hogy látod, a szabadság szempontjából melyek lesznek a következő évtizedeknek, vagy akár ennek az évszázadnak a dilemmái?

A dilemma szó talán nem elég erős erre, mert nem írja le azt a küzdelmet, ami előttünk áll. Azt szoktam mondani, hogy a 21. században két valódi luxuscikk létezik: az egyik a privát szféra, a másik a privát vélemény. Mindkettő szorosan összefügg a szabadsággal. Azért luxuscikkek, mert az ezekhez való hozzáférés egyre szűkösebb, az általuk jelentett ajándékot a ma születő generációk már nem kapják meg. Épp ezért az értük tett erőfeszítés sem magától értetődő többé, hiszen olyan kevéssé vannak jelen a mindennapjainkban, hogy absztrakt ideáloknak tűnnek.

Ami a magánszférát illeti, Han Bjong Csol (Byung-Chul Han) koreai filozófus találóan ír erről. Bár a titkok és a csend mentálhigiénés szükségletek, de ma állandó összekapcsolódásban, szünet nélküli kommunikációban élünk, amire rátelepszik a transzparencia diktatúrája – szinte semmit sem lehet vagy szabad titokban tartani. Hogy mit eszünk, hol és kivel vagyunk éppen, hogy mit miért teszünk – a privát szféra elpárolgott az életünkből. S ezt már-már természetesnek vesszük, ellenkezés nélkül elfogadjuk.

A privát vélemény tekintetében sem állunk jobban, ott a csoportnyomás nőtt sokszorosára az internetalapú médiák térnyerésével. Valami hasonló mindig létezett, most azonban az ember úgy érezheti, hogy ismeretlen emberek sokaságának kell megfelelnie, és minden egyes döntésünket, választásunkat egyfajta fókuszcsoportnak vetjük alá azáltal, hogy mérlegeljük, mennyi és milyen tetszésnyilvánítást fog kiváltani. Ez a csoportnyomás új minősége. E két luxuscikket – a privát szférát és a privát véleményt – ma már csak személyes küzdelemmel lehet megszerezni és megvédeni, amelynek lényege a tudatosság. Ez állandó, mindennapos gyakorlatot igényel, amibe nehéz belekezdeni, mert a fogyasztói döntéseinket, mindennapi rutinjainkat és rituáléinkat egyaránt érinti.

Ha mégsem következik be egy olyan világszintű drasztikus változás, amely újrarendezné a prioritásokat, akkor nagy valószínűséggel az utánunk jövő generációk menetelnek a Metaverzumba. Vagy nem?

Szerintem a változás mindenképpen bekövetkezik. Más kérdés, hogy a változásokhoz sokszor traumatikus fordulatok kellenek, és kevés jel utal arra, hogy a 21. században ezek elkerülhetők lennének. Maga a digitális világ néhány ásvány intenzív bányászatán alapul. A képernyők, az akkumulátorok, sőt még a mélytengeri internetkábelek gyártásához is olyan alapanyagok szükségesek, amelyek véges erőforrások, néhányból közülük kifejezetten kevés van, s már most is nehezen hozzáférhetők. A virtuális világ fenntarthatóságát, pláne végtelenségét tehát szigorúan materiális alapon is kétségbe vonom. Úgy gondolom, hogy a Metaverzumhoz hasonló „innovációk” a 17. századi holland tulipánlázhoz hasonló őrült mániák, amik részben sarlatánság, részben különféle lobbik nyomán uralják a nyilvánosságot, miközben valós társadalmi igény sincs mögöttük.

Nálunk, amikor a gyerekeknek hozzáférésük lett a digitális eszközökhöz, volt egy szabály: annyi percig telefonozhatnak, amennyit olvastak előtte. Aztán tizenéves korukra ezt fokozatosan elengedtük, mert beláttuk, hogy ők a szociális életüket is az online térben élik. Ha otthagyod a barátaidat egy online játékban egy küldetésben és kilépsz, az ő szemükben ez cserbenhagyás akkor is, ha szülői nyomásra történt. Ezen is múlik, hogy legközelebb beveszik-e a csapatba vagy sem. Egy gyerek könnyen ki tud kerülni a maga kortárs közegéből – bizonyos kor fölött már nincsenek lenn a játszótéren vagy a focipályán, ha „találkozni” akar a többiekkel, be kell lépnie oda, ahol ők vannak. Ráadásul az online térben mindig vannak játszótársak, nem fog sokáig hiányozni senkinek az, aki napokig nem lép be. És ezt a frusztrációt nyilván nehéz egy gyereknek kezelni. A másik szempont ugyanehhez a problémához, hogy mennyire nehézkessé válik a generációk közötti kommunikáció, például a nagyapám számára szinte értelmezhetetlen, milyen az a világ, amelyben a dédunokái a szabadidejüket töltik – mintha már nem is ugyanazt a nyelvet beszélnék. Az sem megnyugtató, hogy míg a korábbi vívmányok esetében hosszú idő telt el, mire mentálisan is befolyásolni tudták az embert, most a digitális eszközök használata nemcsak az életkörülményeinkre vagy a gazdaságra hat, hanem egyéni szinten nagyon gyorsan okoz mentális vagy pszichés változásokat.

Elméletben nem lehetetlen az adaptáció, a biológiából ismert a generáción belüli tanulás jelensége. Ha nem is túl gyakori, egyes élőlényeknél előfordul, hogy egy sokkhatás eredményeként már egyetlen nemzedéken belül jelentős változás áll be a viselkedésében. Látjuk ennek példáit a Homo sapienst körülvevő ökoszisztémában: számos állat és növény látványosan és eredményesen alkalmazkodik az ember által megváltoztatott természeti környezethez. Kedvencem az a szúnyogfaj, amely kifejezetten a londoni metró adottságaihoz alakította képességeit. Gyors és radikális változásokhoz is lehetséges tehát alkalmazkodni – tény azonban, hogy a digitalizáció ebből a szempontból rendkívül ellentmondásos. Egyik jól dokumentált hatása ugyanis éppen az adaptációs képesség leépülése. A képernyő köré épülő életmód egyfajta zsibbadtságot idéz elő, csökken a türelmünk, romlik a memóriánk az írni-olvasni tudásunk is. Ezekben a hetekben vált általánosan ismertté a ChatGPT nevű, mesterséges intelligencián alapú szövegalkotó eszköz, amely akár az egyetemi fogalmazások automatizálására is használható. Ezzel például csak a kisebbik baj, ha a hallgatók kevesebb időt töltenek a házi feladataik elkészítésével. Az igazi probléma a nyelvi készségek visszafejlődése. A nyelv maga is egyfajta kognitív szoftver, sajátos logikánk kifejeződésének eszköze. Kreatív és autonóm használata az emberi tudat alapja – beláthatatlan következményei lehetnek, ha a jövő elitje elveszíti ebbéli képességeit.

Talán a korábbi évtizedekben sem tudatosította eléggé az ember azt, hogy a nyelvvel és az irodalommal való foglalatoskodás nemcsak a bölcsészek feladata, hanem az élet minden területén fontos. Nem csupán műveltségfitogtatásról van szó vagy arról, mennyire igényesen fogalmaz az ember, hanem hogy ez elengedhetetlen az árnyalt és komplex gondolkodás kialakulásához.

Az evolúció kutatásában létezik egy úgynevezett csimpánzteszt, aminek a célja, hogy végre megtaláljuk azt a különös ismertetőjegyet, amire egy csimpánz még nem, de egy ember már képes. Ezzel fény derülhetne a máig rejtélyek övezte evolúciós ugrás mibenlétére. Sokáig az összetett eszközhasználatot tartották helyes megoldásnak, később a társadalmi hierarchiát, ám mindkettőről bebizonyosodott, hogy a csimpánzok is ismerik és alkalmazzák ezeket. A legújabb kutatások szerint a kulcs sokkal inkább a nyelvben keresendő. Egyrészt a Homo sapiens esetében a szülés az állatok többségével összevetve kivételesen erős fájdalommal jár – a többi gerinces sokkal könnyebben hozza világra az utódait, mint az ember –, másrészt nálunk az utódról való gondoskodás is több generáció együttműködését igényli. Ezek tették elkerülhetetlenné az intenzív kommunikáció kialakítását, ami a nyelvek létrejöttéhez vezetett. Ez azonban azt is jelenti, hogy ha a nyelvi képességeink visszafejlődnek, azzal az ember mibenlétének fundamentumait bontjuk le. Erre persze sokan rávágják – és magam is egyetértek vele –, hogy a nyelv egyfajta „nyílt forráskódú” rendszer, amihez minden korszak, mindegyik történelmi kontextus hozzáadja a maga dinamikáit. Ettől azonban még nem kerülhet egyenlőségjel Arany János és Gyurcsány Ferenc chatbotjának nyelvi minősége közé. A természetben az összetettség, a kifinomultság, a szofisztikáltság a minőség egyik mértékegysége, és a nyelv a természet része. Amikor a nyelvi minőség hanyatlik, jelen esetben a digitális életmód mellékhatásaként, igenis észnél kell lennünk. Most nem vagyunk észnél.

A klímaváltozás kapcsán gyakran van vita az egyéni felelősségvállalás hatékonysága fölött – sokan elkezdik tudatosan és takarékosan használni az erőforrásokat, aztán szembesülnek a „csepp a tengerben”-érzéssel, és elbizonytalanodnak, hogy van-e értelme ezeknek az egyéni erőfeszítéseknek. De egy közösség esetében is hiába nyugszik nagyon szilárd alapokon a normarendszer, attól még egy globális változás valószínűleg ugyanúgy elsöpri őket is, mint azokat, akik a gyeplőt a lovak közé dobva haladnak.

Nem vagyok morálfilozófus, csupán műkedvelő. Amit laikusként megértettem az olvasmányaimból, aszerint a morál alapját pontosan az adja meg, hogy az opportunizmuson túlmutató logikát érvényesítünk az életünkben. Ha – visszatérve Teddy Roosevelthez – akkor is megtesszük, amit tudunk, ahol vagyunk, azzal, amink van, ha egyébként a nagy kép szempontjából ez a szerény hozzájárulás jelentéktelennek tűnik. Tavaly olvastam Michael Walsh érdekes könyvét Last Stands: Why Men Fight When All Is Lost (Utolsó hadállások: miért harcolnak a férfiak, amikor minden elveszett) címmel azokról a nagy csatákról, ahol a jelentős túlerő miatt már kezdettől teljesen egyértelműnek tűnt a küzdelem kimenetele. Miért harcoltak ezek a katonák, köztük Szigetvár védői? Tiszta és világos, hogy a felhajtóerő egy történelmi korokon, felekezeti háttéren, földrajzi kontextuson átívelő erőforrás: az otthon szeretete. Az otthoné, ami egyszerre absztrakt és kézzelfogható, hiszen magában foglalja a családot és a földet, de a nemzetet és a hazát is – olyan emberek közösségét, akiknek a nagy részével soha életünkben nem találkozunk. Szerintem az értük viselt egyéni felelősség akkor is teljes, amikor a rajtunk kívülálló körülmények nem könnyítik meg a felelősségvállalásunkat.

Nekünk, magyaroknak a szabadságharcaink elbukása meghatározó és visszatérő történelmi tapasztalatunk. Vannak nagy történeteink önfeláldozásról, bátorságról, halálba rohanó hősökről és arról is, hogy az esélytelenek méltóságával megyünk bele a harcokba. Ezek a tapasztalatok a jövőben hasznunkra válhatnak? Lehet egy olyan, a túlélést segítő plusztudásunk, ami a győzőknek nem adathatott meg?

Magyarország sokat tesz azért, hogy kiálljon az általa helyesnek vélt, megőrzendő értékek mellett. Akkor is képesek vagyunk hinni a sikerben, amikor kevés külső körülmény utal a győzelemre, de – a felújított parasztház példájához visszatérve – joggal képviseljük, hogy az előrefelé a hátunk mögött van. Érdemes a kezünkbe venni egykori kedves professzorom, Norman Davies úti leírásait. Ez a régi vágású angol történész elragadtatva számol be arról, hogy a maorik nyelve az „előttünk álló múlt napjaiként” írja le a jövőt, olyan irányként, ahova hátrálva megyünk, és folyamatosan a múlt felé fordulunk. Szerintem a legtöbb válasz és eszköz, ami a privát szféránk és a privát véleményünk lehetőségének biztosításához szükséges, a múltban keresendő. Már a birtokunkban volt, csupán elfelejtettük, félretettük vagy leszoktunk róla – de továbbra is ott van. Csak rajtunk múlik, hogy észrevesszük-e.

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2023/2. számában olvasható.

Fotó forrása: magánarchívum