Scarlett Johansson Anywhere I lay my head című albuma ilyen meglepetés. Megfelelő távolságból akkor ítélhető meg, ha nem táplálunk színművészete iránt megrögzött rajongást vagy épp ellenérzést, amely ködösíthetné tisztánlátásunkat. Ez a lemez szerelemgyerek. A fiatal színésznő kemény fába vágta a fejszéjét, amikor elhatározta, hogy az élő legenda és kultuszfigura, Tom Waits dalainak interpretálására vállalkozik. A kontraszt nem is lehetne nagyobb. A hollywoody ?A?-listás, a legszexisebbek között számon tartott fiatal színésznő a hatvan felé közelítő, egykor alkohol- és drogfüggő, különc, zseni, fenegyerek dalait értelmezi újra. Johansson a vállalt feladatot azonban kiválóan, majdhogynem briliánsan oldja meg. Jóllehet sokak egyszerűen katasztrofálisnak bélyegezték hangszínét, megkockáztatom, hogy a legnagyobbakkal való összehasonlítás sem lenne merész. P.J. Harvey, Patti Smith, Sinéad O'Connor, Chrissie Hynde csak néhány azok közül, akik a hangárnyalat alapján azonnal eszünkbe juthatnak.
Johannson szinte mindegyik dalt más hangfekvésben énekli, tipikusan egyfajta nemtörődöm-stílusban. (A címadó dalban aztán megmutatja, milyen kiváló énekesnő.) Érdekes, mély tónusú hangja úgy mutat hasonlóságokat Waits sajátos ráspolyos éneklésével, hogy azt nem utánozza. Mintha 11 kis minifilmet néznénk (hallgatnánk) Johanssonnal a mellékszerepben. Mellékszerepben, mert néha üres, fájdalmasan kiégett hangja bár nagyon fontos, de a sok közül csak egy eleme a daloknak. Egyes esetekben szinte beleolvad azokba. Azonos hangsúlyt kap David Sitek producer fantasztikus hangszerelése is, amely egy fura mesevilágba repít minket. Nem Walt Disney ez, hanem Pinocchio vak kandúrja vagy Twist Olivér világa egy kis Kurt Weill-es hangulattal fűszerezve. Ezekben a mesékben már fel sem merül, hogy a jó is győzhet.
Sitek ismeri Johansson minden rezdülését, tiszteli, csodálja, neki, érte ?rendezi meg? az egyes dalokat. És ez kiválóan működik, akárcsak egykor Gainsbourg és Bardot vagy Lou Reed és Nico klasszikus párosai. A dalok és az előadásmód hallatán egy drogfüggő, kiégett, középkorú nő jelenik meg előttünk az idegszanatórium zárt osztályán, óriási veszteségekkel, rossz döntésekkel és a minden mindegy életérzésével. Fájdalmas nosztalgia is a képbe vegyül, így például a Wish I were in New Orleans gyermekaltató hangulatú lassuló, el-elakadó zenegép hátterével. Az I don't wanna grow up szinti-popos megközelítése pedig szinte már slágergyanússá teszi a dalt, melynek eredeti videoklipjében Waits ténylegesen az őrület határát súrolta. De ez inkább kivétel. A fő érdekesség ugyanis az, hogy Waits amúgy sem könnyen emészthető dalai Johannson feldolgozásaiban majdhogynem még súlyosabb koszttá válnak. A Green Grass vagy a No one knows I'm gone eredeti verziói kellemes popdaloknak tűnhetnek Johansson halálközeli hangulatot sugárzó interpretációival szemben.
A lemez egy saját szerzeményt is tartalmaz, amely nemcsak, hogy nem üt el a waitsi klasszikusok minőségétől, hanem reménysugár is, hogy ez az album nem egyszeri kitérő. Az a csodálatos mindebben, hogy Johansson úgy tapos az emberi lélek legmélyebb saraiban, hogy mindeközben őszinteséget, nyugalmat és valami tisztán emberit ad és sugároz. A markánsan eltérő vélemények már önmagában érdemessé teszik a lemezt a meghallgatásra (sőt előre vetítik az album egyfajta kultikus státuszát is). A meghurcoltatás veszélyét vállalva azonban azt is ki merem jelenteni, hogy az Anywhere i lay my head megérdemelt helye a polcon, az évtized legfontosabb lemezei között van!
INTERJÚNK: Büszke lemeztulajdonos
