Szinte hihetetlen, ahogy a Bucci nővérek túlélték a koncentrációs tábort

A kép azt a pillanatot örökíti meg, amikor exodusok sorozata után ismételten útra kelnek, hogy viszontlássák szüleiket. Nem annyira az átélt borzalom, hanem a túlélés reménye, sőt, az élet makacs szeretete érződik már itt is — ami a kötet valódi fókusza. Ezt sugallja a felépítés is, hiszen a könyv több mint fele a hazatalálást tematizálja. 

Két hang, egy történet

A Bucci nővérek változatos és érzékenyen komponált elbeszélői hangon szólaltatják meg történetüket. Hol külső szemlélőként, hol többes szám első személyben tekintenek a múltba — a két hang időnként teljesen összeolvad, máskor különválik. A fordító, Laszkács Ágnes érzékletesen adja vissza ezt a kettősséget — a könyvben egyszerre van jelen a szoros egymásrautaltság, a disszociáció hangja és az emlékezés illékonysága. 

Hosszú történet a miénk, és messziről indul…

Az első fejezet a család történetét meséli el: a Bucci nővérek felmenői a cári Oroszországból menekülnek — egy jobb élet reményében — egészen addig, míg a család a túlzsúfolt marhavagonokba kényszerítve Birkenau kapujában találja magát.

„Zsidónak lenni azt jelenti,
hogy Birkenauban van az ember,
hogy így él, és így hal meg.” 

Ez a gondolat fészkelte be magát a kislányok fejébe a lágerben töltött idő alatt. A második fejezetben az ott eltöltött időről mesélnek — ahogyan a tábori lét borzalmai, a „kéményen át távozás” és — ahogy egyikük nevezte — „hullák piramisa” a gyermeki tudat számára egy idő után megrázóan természetessé válik.

Egy blockova kettős arca: kegyetlenség és törődés

A barakkért és a fogvatartottakért felelős blocková — ellentmondásos alakként jelenik meg: a gondjaira bízott nőket órákon keresztül, téglákkal a kezükben térdeplésre kényszeríti, de Andra és Tatiana iránt egyfajta nehezen értelmezhető törődéssel viseltet — amelynek az életüket köszönhetik. 

„Bármi történik, holnap ne jelentkezzetek.”

A blockova előzetes figyelmeztetése megmenti a lányok életét — ők a kivételek. A velük fogva tartott unokatestvérüket, Sergiót hasztalan figyelmeztetik. Másnap, amikor egy tiszt — talán maga dr. Heissmeyer — megkérdezi: „Ki szeretné meglátogatni a mamáját?”, akkor Sergio, mint sok más gyerek, képtelen ellenállni. Tíz fiú és tíz lány indult útnak — sírás és ellenkezés nélkül. Ma a Bullenhuser Damm gyermekei néven ismerjük őket.

Hamburgban orvosi kísérleteknek vetették alá őket: tuberkulózisinjekciókat kaptak, majd hónalji nyirokcsomóikat eltávolították, annak reményében, hogy antitesteket találnak. 

A nyomok eltüntetése érdekében embertelen módon végezték ki őket — mindössze tíz nappal Hitler öngyilkossága előtt. Az antitestek száma: zéró.

Az egyetlen, ami megmarad — a név és identitás megőrzése

A kislányok számára az édesanya a kitartás és erő megtestesítője az elbeszélésben. Mira Bucci a kivégzést kockáztatva látogatja meg időnként őket. Kopasz és csontsovány, és bár a gyerekek félnek tőle, mégis megölelik. A legfontosabb tanítása ezekben a rövid, lopott pillanatokban hangzik el: „Mindig emlékezz a nevedre.”

Ezzel a gondolattal Primo Levi visszaemlékezéseiben is találkozunk, amikor a tábori csajkákba a rabok belevésik a sorszámukat — csak Primo Levi és barátja használja a saját nevét. Tárgyaktól, jogoktól és méltóságtól megfosztva, ez az egyetlen, ami megmaradt, és amibe a lányok a lágerben töltött idő alatt kapaszkodni tudtak. 

A visszatérés hosszú útja — avagy Miért fontos, hogy beszéljünk?

A harmadik, egyben leghosszabb fejezetben végigkísérjük a szerzőpárost A visszatérés hosszú útján. A szabadulás után Andra és Tatiana nem a szüleik karjaiban találják magukat, hanem egy rideg prágai árvaházban, ahonnan később átkerülnek a dél-angliai Lingfieldbe. Az Anna Freud és Alice Goldberger vezetése alatt működő gyermekotthonban több mint hétszáz, koncentrációs tábort megjárt gyermek kapta vissza az elveszett gyerekkorát. Sokuk itt tapasztalta meg először a biztonságot, a szeretetet és az önállóságot — például a gyerekek felelőssége volt — többek között — az állatokról és a kertről való gondoskodás is. 

Több mint egy évbe telt, mire a szüleik rájuk találtak és a testvérek hazatérhettek. Ez a visszatalálás azonban nem volt zökkenőmentes.

A háború utáni társadalom nem megismerni, hanem felejteni akart — és a túlélőknek nemhogy kérdéseket nem tettek fel, de történeteiket is kétkedve fogadták.

Az édesanya sosem beszélt a lányainak arról, mit élt meg — ez a „teljes és áthatolhatatlan csend” nem kirekesztő a szerzőpáros emlékében: sokkal inkább egyfajta védőburkot képez, ami azt üzeni: előre kell nézni. Erre vezetik vissza azt is, hogy más túlélőkkel ellentétben soha nem érezték szükségét annak, hogy azt mondják: „soha nem hagytuk el Birkenaut.” 

Ők ugyanis — a maguk módján — elhagyták. Olyannyira, hogy még vissza is tudtak térni oda. Bár anyjuk katolikusnak keresztelte és nevelte őket, a zsidó kultúra halvány, de élő rétegei jelen maradtak a családi életben. A lányok felnőttként visszataláltak ehhez az identitáshoz — különösen akkor, amikor tudatosan úgy döntöttek: megszólalnak. Rendszeresen csoportokat vezetnek, iskolákban, közösségekben, nyilvános fórumokon mesélnek. Az egyéni emlékektől a történelmi tanúságtétel felé mozdultak el — hiszen talán ők az utolsók, akik ebben kivételes kötetben, a saját hangjukon mesélnek a koncentrációs táborok borzalmairól — hogy legyen, aki később továbbmondja majd helyettük.