Persze, mert mindig volt fontosabb dolog ennél. Az ostrom után, amikor az épületdíszekkel együtt a cserepeket is elsodorta a történelem vihara, amikor az üvegesek nem tudták teljesíteni a megrendeléseket, és sokszor röntgenfilmekkel pótolták az üveget, nem az épületdísz volt a legfontosabb, hanem a kitört ablakok cseréje, vagy hogy használható legyen a házban a lift vagy éppen a körúti villamos. Fontosabb volt 1946. augusztus 20-án a Szabadság híd átadása, mint az, hogy az ELTE Egyetem téri épülete visszakapja-e a monumentális neobarokk kupoláját, vagy sem. Fontos lett volna, hiszen a jogi kar a magyar felsőoktatás egyik legnagyobb presztízsű intézménye volt, 52 méter magas kupolája a Parlament és a bazilika után Budapest harmadik legnagyobb tetődísze volt, de olyan súlyos károkat szenvedett, hogy a gyalogosok biztonsága miatt úgy döntött a kerület, hogy inkább elbontják. Sokan úgy voltak vele, hogy bár leszedték a kupolát, de legalább az épület megmaradt, hiszen oly sok ház tűnt el, például a Regnum Marianum templom, a Duna-korzó szállodái vagy a Budavári Palotanegyed megsemmisült épületei.
A szocializmus évei alatt nemcsak pénzügyi, de esztétikai és kultúrpolitikai szempontok is szerepet játszottak abban, hogy a még menthető, alig sérült épületdíszeket is elbontották. Sőt, nemcsak Magyarországon, hanem Bécsben és Nyugat-Európa más városaiban is. Nyugaton a modernista, funkcionalista eszmény miatt távolítottak el épületszobrokat, stukkódíszeket és kupolákat, nálunk ez a szocializmus ideájának való megfeleltetés volt. Amikor 1945 februárjában a budapestiek feljöttek a légópincékből, olyan látvány fogadta őket, mintha nem is a székesfővárosban lettek volna, hanem egy holdbéli tájon. Budapesten volt Sztálingrád után Európa leghosszabb ideig tartó városostroma, de még így is, a csodával határos módon az épületek jelentős részét meg lehetett menteni, sőt visszaállítható lett volna a város pompája, csak éppen a végletekig kimerült Budapesten az volt a legfontosabb, hogy járjanak a villamosok, működjenek a pékségek.
És amikor végre magához tért a város, és felocsúdott volna a felfoghatatlanból, egyáltalán nem váratlanul 1948-ban kiépül a rákosista diktatúra gépezete, amely élből utasította el a neobarokk, monarchikus ízlést, amelynek egyik legfőbb reprezentációi éppen a kupolák voltak. Ezeket az ötvenes években szisztematikusan emelték le a nagy presztízsű középületekről. A torony és a kupola a nemesi, főnemesi és királyi szimbolikát tükrözte vissza, sokszor koronára emlékeztető formájuk volt, vagy a kupolaformák a királyi látogatások sátrait idézték. Ezek irritálták a kommunista pártvezetést, de a kérdés taglalásába nem mentek bele, elintézték azzal, hogy a teljes rekonstrukcióra nincs pénze a városnak. A kupolák ugyanakkor alapvetően határozták meg nemcsak az adott utca, de egy-egy városrész sziluettjét is, kiemelték az épület tömeghatását, erősen esztétizáltak, patinát adtak nemcsak a háznak, de az épület környezetének is.
Fecske Gábor László könyve megmutatja, milyen volt a város II. világháború előtti világvárosi karaktere, megmutatja a díszeitől megfosztott épületeket is, egymás mellett ábrázolva a házakat, hogy lássuk: milyen volt egykoron, és milyen állapotban van napjainkban. Természetesen csak így van értelme ezekről az egykor csodás építményekről beszélni. A kötet száz épületet mutat be, számos olyat is láthatunk, melyek nem szerepeltek az eddig ismert tematikus újságcikkekben, természetesen ezek a kötet legértékesebb oldalai.
Minden tetődíszétől megfosztott háznál vannak gyanús jelek, a sarki épületek értelemszerűen különösen gyanúsak, még sincs olyan élénk fantáziánk, hogy elképzeljük azokat a részletgazdag, grandiózus megoldásokat, amelyektől a történelem megfosztotta ezeket a házakat.
