Budapest vonzáskörzetében – Budaörs és Székesfehérvár színházai

Seres Gerda vendége volt még Balogh Gyula újságíró, színikritikus, aki a két intézmény repertoárját segített tágabb színházi kontextusba helyezni.

A nyitó kérdésre válaszolva Berzsenyi Bellaagh Ádám és Szikora János is úgy vélte, a főváros közelsége számukra egyszerre áldás és átok. A budaörsi színház vezetője úgy fogalmazott, az agglomeráció határai egyre inkább elmosódnak. Ez más hozzáállást kíván, az integráltságra azonban inkább kihívásként és lehetőségként tekintett.

A székesfehérvári társulat esetében Szikora János praktikus szempontokról beszélt: a belátható távolság miatt könnyebben szerződnek oda a színészek, ugyanakkor épp az ingázás teszi, hogy nem a városban él a színész, az ottélésnek pedig közösségalkotó ereje van. A nézők kapcsán elmondta, céljuk volt, hogy trendivé tegyék a fehérvári lakosoknak azt, hogy elsősorban a saját városukba járjanak, ne Budapestre. Ebbéli törekvéseiket siker koronázta. Mindkét színházban meg kellett küzdeni a hagyományokkal, a bevett nézői szokásokkal, de ezek mind Budaörsön, mind Székesfehérváron átalakulóban vannak, és kiderült, egyre erősebb a közönség kötődése a város színházához.

A megyeszékhelyek színházai népszínházi attitűddel dolgoznak, a budaörsi és a székesfehérvári műsorpolitikát azonban nem elsősorban ez határozza meg.

Berzsenyi Bellaagh Ádám felhívta a figyelmet arra, hogy náluk a színház méretei miatt sem lehet klasszikus népszínházat csinálni, hiszen nézőterük mindössze 167 fős, a színpad mérete sem alkalmas nagy produkciókra. A műsorpolitika kialakításánál a 12 fős társulat, a rendezők és az alapanyag a döntési szempontok sorrendje, a darab- és témaválasztásnál pedig az számít, ami „a 21. századi embernek érdekes és izgató”.  Szikora János a Vörösmarty Színház profiljában meghatározónak tekinti azt, hogy a klasszikusokra mai szemmel tekintenek, és a klasszikus értékeket új szemlélettel közvetítik. Kiemelte a repertoár irodalomcentrikusságát, amelyben a kortárs magyar és világirodalom is helyet kap.

Balogh Gyula újságíró, kritikus mindkét színházra jellemzőnek tartotta a kísérletezést, a bátorságot és a kortársi fókuszt. Megjegyezte, Budaörsön és Székesfehérváron is vonzóak a rendezők, a társulatok is egyre markánsabbá válnak, és hangsúlyosnak tartotta a rizikóvállalást akár a székesfehérvári Az ember tragédiája 2.0 (az előadásról Gáspár Sándor színművésszel beszélgettünk), akár a budaörsi Az eprésző kislány bemutatója kapcsán. A Vörösmarty Színház esetében megerősítette a dramaturgia munkájának láthatóságát, az alapanyagok kiválasztásának szakmaiságát.

Berzsenyi Bellaagh Ádám úgy fogalmazott, Budaörsön egyre kevésbé gondolkodnak a sztenderdekben, és a néző is egészen másképp válogat. Örömmel nyugtázta, hogy a bátorságot, vagy ahogy ő nevezte: pofátlanságot érzékelik és dicsérik, de aláhúzta, nincs garancia, minden előadásnak meg kell küzdenie magáért.

Szikora János beszélt arról, hogy tíz évvel ezelőtti szlogenjüket – „A közösség színháza” – komolyan vették és veszik. A nézők több mint fele bérletes, akik főképp intézményeken keresztül és igen magas arányban középiskolákból érkeznek. Őket szisztematikusan aktivizálva komoly bázist tudtak kiépíteni, jelezte Szikora, ami azt is jelenti, hogy belevághatnak az említett Tragédia 2.0-hoz fogható „kétes kalandba” is. Ennek érdekessége, eredetisége a fiatalok köréből elterjedt, és több bérletszünetes előadást is meg kellett hirdetni. Az igazgató-rendező hozzátette, az ilyen típusú munka a társulat számára is „közösségkovácsoló” erővel bír.

Székesfehérváron Szikora János mellett Bagó Bertalan, Hargitai Iván és Horváth Csaba voltak a vezetői csapatban, közülük Hargitai Iván nemrég távozott. Szikora ennek kapcsán elmondta, nem konfliktus volt az ok, hanem egy olyan ajánlat a József Attila Színház művészeti vezetésére, amit Hargitai „nem szeretett volna elengedni”. Barátságban váltak el, az emberi és szakmai kapcsolat megmaradt, a két színház együttműködése pedig szorosabbá vált, tette hozzá. Vezető kollégáival úgy érzik, még „van bennük egy periódus”, tudják egymást kölcsönösen inspirálni.

Március elején kerül moziba a Hadik című történelmi kalandfilm, amelynek rendezője Szikora János. Balogh Gyula ennek kapcsán érdeklődött a munkamegosztásról. „Nem lehet büntetlenül fél évig távol lenni” – szögezte le Szikora –, de a távollét „nem okozott helyrehozhatatlan károkat”. Aláhúzta, hogy komoly mérlegelés után mondott igent, és nem vágott volna bele a filmrendezésbe, ha Bagó Bertalantól és Horváth Csabától nem kap támogatást.

A megnőtt rezsiköltségekre Székesfehérvár válasza a bezárás volt, Budaörsön azonban folyamatosan játszottak.

Ennek okáról Berzsenyi Bellaagh Ádám elmondta, a Latinovits Színház az épületen egy önkormányzati művelődési házzal osztozik. Komoly egyeztetéseket igényel az együttműködés – e területen az elmúlt évek alatt jelentős előrelépések történtek –, de az idei télen ez a hendikep volt az, ami miatt nem merült fel a bezárás. Szikora János beszámolt arról, hogy a szünet ellenére nem töröltek bemutatót, csak halasztottak. A többlakiság nehézségeit nem részletezte, inkább a működésre irányította a figyelmet, és megjegyezte, ha nem zárnak be, a Tizenkét dühös embert Székesfehérváron újra, ám ezúttal részben változott szereposztással, különleges, nem színházi térben, a városháza dísztermében megrendező Cserhalmi Györgynek nem tudott volna ilyen meglepő és a művészt inspiráló ajánlatot tenni. Megerősítette, március 1-től a színházépületben is várják a nézőket. Balogh Gyula kiemelte a bizonytalanságot, azt, hogy a tervszerűség hiányzott a fenntartók részéről. Az újságíró hozzátette, voltak intézmények, például a magánszínházak, ahol a bezárás nem volt opció.

Csák János kulturális és innovációs miniszter a Kultúra.hu-nak adott interjúban részletesebben beszélt a kultúrafinanszírozás rendszerének megváltoztatásáról, arról, hogy a forrásbevonás érdekében erősíteni kívánják a mecenatúrát. Szikora János szkeptikusnak mutatkozott, véleménye szerint, ha nem jár adókedvezmény a kultúra pártolóinak, „nem lesz ebből semmi”. Megjegyezte,

„nem illúzió”, hanem trend, hogy a kormányzat a pénzbeli támogatás volumenét csökkenti, az állam a finanszírozásban hátrébb lép.

„Mi talán az utolsó generáció vagyunk, akiket az állam úgy támogatott, hogy [a kultúrából] még meg is tudott élni.” Szikora szerint „más színházi világ kezdődik”, „gyökeres változás” lesz. Egyértelmű igennel válaszolt arra a kérdésre, vajon iIlúzió-e a jegyárbevételből legalább felerészben fenntartani az intézményt.

Berzsenyi Bellaagh Ádám, aki Stockholmban született, gyerekkorát Svédországban és Magyarországon töltötte, Londonban tanult rendezést, majd dolgozott Svájcban és az Egyesült Államokban is, árnyaltabban látta a helyzetet. Leszögezte, egy vállalkozás csak a profitból tud támogatni, ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy a színházak maguk is piaci szereplői a gazdaságnak. Előadásaik termékek, amelyek konkurenciát jelentenek az élményt, szórakozást kínáló versenytársaiknak, de maguk is vevőként lépnek fel például egy előadás létrehozása (díszlet, jelmez stb.) során. Hangsúlyozta, változni kell a szemléletnek a hatékonyság, eredményesség szempontjainak erősítésével, ám a forráselvonás nem történhet meg egyik napról a másikra. A Latinovits Színház vezetője úgy fogalmazott, az államnak a támogatásokkal nem az a dolga, hogy az alkotók kényelmesebben éljenek, hanem az, hogy a néző megengedje magának a színházjegyet.

Nyitókép: Szikora János és Berzsenyi Bellaagh Ádám a Jó kérdés 2023. februári beszélgetésén. Fotó: Borovi Dániel