Az 1955-ös fiaskó históriája
Az addigra számtalan pontosításon átesett levélben az is szerepelt, hogy "ideális környezetben épített, korszerű pályáinkra hívjuk a földkerekség szemefényét, olyan nézőközönség elé, amely érti a sportot, lelkesedik érte". A vasfüggönnyel elzárt ország vezetése nevében a főváros első embere fontosnak tartotta azt is megígérni: "mindent elkövetünk majd, hogy világszerte ismert vendégszeretetünket még fokozni tudjuk."
Arról, hogy a magyar kommunista vezetés olimpiai álmokat dédelget, a nagyközönség három évvel korábban tudomást szerezhetett, már ha figyelmesen böngészte a pártsajtót. 1953. augusztus 20-án ugyanis a sokszori határidő-módosítást követően is csak félkész állapotig jutó Népstadion átadási ceremóniáján Hegyi Gyula, az Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) elnöke hosszú, Rákosi Mátyás-citátumokkal teletűzdelt beszédében mintegy mellékesen vetette oda: "a Népstadion felépülése és a magyar sportolók nagyszerű eredményei lehetővé teszik, hogy Magyarország jogos igénnyel", és persze: "a biztos siker reményében pályázzon". (Azt azonban nem említette, hogy a Magyar Dolgozók Pártja politikai bizottságának hozzájárulásával a távirati jelentkezést már egy évvel korábban megküldték.)
 |
| Balról jobbra: Mező Ferenc, Avery Brundage, Sebes Gusztáv |
A "biztos sikert" elég sok minden veszélyeztette. Elsősorban is az, hogy az 1952-es, szigorú államtitokként kezelt bejelentkezés után még a kulisszák mögött sem igen történt semmi. A főtitkár Rákosi Mátyás és az 1953-ban kormányfővé kinevezett Nagy Imre közötti hatalmi vetélkedéssel elfoglalt pártvezetés egyre csak halogatta a ? nemzetközi tapasztalatok szerint nélkülözhetetlen ? csúcsszervezet, az Olimpiai Propaganda Iroda felállítását. A kétéves késéssel, 1954 nyarán mégis életre lehelt iroda élére ugyan az 1928-as amszterdami szellemi olimpián az ókori játékok történetét feldolgozó, máig megkerülhetetlen monográfiájával aranyérmet nyert Mező Ferenc került, ám ő korántsem élvezte a politikai vezetés bizalmát.
Kényszeredett kinevezését alighanem csak annak köszönhette, hogy az idő tájt ő volt az egyetlen magyar tagja a NOB-nak. Nemzetközi tekintélyét és kiterjedt kapcsolatrendszerét jelzi, hogy nem hivatásos sportdiplomataként a Népstadion avatóünnepségére sikerült Budapestre csábítania a NOB alig egy esztendeje hivatalban lévő elnökét, Avery Brundage-t. Más, nem mellékes kérdés, hogy e látogatás egy kínos protokolláris bakiba torkollott. Az olimpiai mozgalom első számú emberének ugyanis a stadionavató ceremónián már nem jutott hely az államvédelmi hatóság által ellenőrzött díszpáholyban...
Irodavezetőként Mező mondhatni szinte egyszemélyes intézményként tevékenykedett. Levelekkel, kétnyelvű ? francia és angol ? folyóirattal, a magyar olimpiai bajnokokról szóló kötetekkel "bombázta" NOB-társait. Ezekben a kiadványokban szöveg és kép egyre csak azt bizonygatta, hogy "Budapest felkészülten várja a világ sportolóit". Ez a megállapítás azonban nem fedte a valóságot. Mégsem emiatt gyűlt meg Mezővel feletteseinek baja, hanem azért, mert a Magyar Olimpiai Bajnokok Aranykönyvéből nem hagyta ki két, "politikailag elfogadhatatlan" vízipólós-olimpikon, Homonnay Márton és Bródy György nevét.
Igazoló jelentésében a szellemi olimpikon hiába érvelt azzal, hogy az 1940-es években szélsőjobboldalra keveredett sportolók kifelejtéssel "könnyű támadófelületet szolgáltattam volna ellenfeleinknek, ellenségeinknek, főleg annak a külföldön ugrásra kész társaságnak, amely lesve lesi, hol lehet nekünk ártani, esetleg belénk kötni", a hiba megbocsáthatatlannak bizonyult, az iroda pedig végképp súlytalanná vált.
Csupa jó hír
Az ügy iránt változatlanul elkötelezett Mező aggályoskodó figyelmeztetései, sürgetései már csak az OTSB közvetítésével jutottak el az operatív irányítást is egyre jobban magához ragadó politikai felsővezetéshez. Egy 1955 januárjában kelt, a pb-nek címzett feljegyzés például arra figyelmeztette a valódi döntéshozókat, elsősorban is a Nagy Imre fölébe kerekedő Rákosit, hogy "február közepéig pályázattal kell megerősíteni a három esztendővel korábbi jelentkezést". Ezenkívül pedig: döntésre kell jutni néhány olyan beruházás, mint például "a Népstadion építésének befejezése, illetve 140 ezresre bővítése, új fedett sportcsarnok, uszoda valamint két ? külön a nőknek és külön a férfiaknak ? olimpiai falu helyének kijelölése, tervezése, átadása tekintetében".
Egy hamarjában összeeszkábált kimutatás azt is prognosztizálta, hogy az olimpiai igények kielégítéséhez a rendelkezésre álló budapesti szállodai és kollégiumi férőhelyek nem lesznek elegendőek, még "3 db nagy befogadóképességű szállodára" ugyanúgy "elengedhetetlenül" szükség lenne, mint a sportolók gyors szállításához 150, kifogástalan állapotban lévő autóbuszra. Az elnagyolt számadatokból készült összesítés alapján az olimpia közvetlen költségeit "legkevesebb" 1,2 milliárd forintra ? kilenc-tíz sztálinvárosi munkáslakótelep árára ? taksálták. Ugyanezen hevenyészett számítások szerint a kiadások egytizede a versenyzők és a turisták részvételi díjából, jegyvásárlásaiból és "luxusköltekezéseiből" talán megtérülhet.
 |
| A Népstadion körüli sportpark terve |
Az utolsó utáni pillanatban, 1955 januárjában azért a gépezet beindult. Igaz, nem az elmaradt beruházásokat gyorsították fel, hanem a sikerpropaganda kapcsolt magasabb fokozatba. Mező koncepcióját ? miszerint elsősorban a döntéshozó NOB-tagokat kellene meggyőzni ? végleg félresöpörve a hazai lakosságot igyekeztek meggyőzni arról, hogy noha az 1960-as olimpia megrendezésére a hét aspiráns város közül Rómának, Lausanne-nak és Budapestnek egyenlőek az esélyei, azt ? mint azt a Népsport egyik májusi háromhasábos címe is tartalmazza ? "Magyarország érdemelné meg a legjobban". A Képes Sport című hetilap ennél jóval tovább menve úgy vélekedett, "ha a sportszempontok érvényesülnek, akkor az 1960-as olimpia színhelye Budapest lesz." A nehézségek ecsetelésére ez a lap azért hozzátette: "a NOB 69 tagja közül 62-en imperialista uralom alatt élő országból utaznak Franciaországba".
A Magyarországot a "legjogosultabbként" és a "legesélyesebbként" bemutató híradásokba egyébként 1955 májusában, júniusában már olyan apró jelzések is beszivárogtak, amelyekből a sorok között olvasók akár érthettek is (volna). Például azt, hogy a budapesti helyszín még korántsem biztos, s nemcsak azért, mert Rómának több pénze, stadionja, s nem mellesleg európai politikai háttere van, de azért sem, mert lassan-lassan azért arra is fény derült, hogy a magyar pályázattal is akadtak bajok.
A döntést megelőző napon például a Népsportot tudósító újságíró felpanaszolta, hogy a Nemzetközi Evezős Szövetség főtitkára a magyarok ellen fordult, mivel "azt hitte, hogy a Margit-szigeti Dunaágban akarjuk lebonyolítani az olimpiai evezős versenyeket". Ám jó ideig nem csak ő hitte így, hiszen néhány héttel korábban ugyanez a lap még azon lelkendezett, hogy "a Duna eszményi lehetőségeket nyújt az evezős verseny számára", pedig e sportág legjobbjai az ötkarikás küzdelmek során már az 1930-as évek közepe óta kizárólag állóvízben mérhették össze tudásukat.
Ajánljuk magunkat...
A MOB Párizsi konferenciájára kiküldött magyar delegáció papagájmódra csak a "megérdemeljük" kezdetű litániát hajtogatta, s a propagandaharc finisében a sportvezetés félszáz magyar olimpiai bajnokkal ? köztük a futball-legenda Puskás Öcsivel és a bokszfenomén Papp Lacival ? íratta alá a NOB-tól "igazságos és az olimpiai gondolat szellemében történő", értelemszerűen Magyarország számára kedvező döntést kérő levelet. Ugyanez időben más pályázók a legkülönfélébb módokon környékezték meg a döntéshozókat: Róma például valamennyi NOB-tagot (és azok családtagjait) tíznapos "tanulmányútra" invitálta, no nem az olasz fővárosba, hanem tengerpari fürdővárosba, Capriba.
A végső, háromfordulós döntésre 1955. június 16-án a párizsi Sorbonne egyetemen került sor. A budapesti álmok jószerével már az első fordulóban szertefoszlottak, mivel Magyarország, 8 támogató voksot kapva, a harmadik helyre szorult a 15 szavazatot elnyerő későbbi győztes, Róma, illetve a 14 voksot begyűjtő Lausanne mögött. A második menetben Budapestre már csak egy szavazat esett: Mező Ferencé. Őt ugyanis "elfelejtették" meghívni a népi demokráciák küldötteinek sebtiben összerántott egyeztetésére, ahol is a Szovjetuniót képviselő NOB-tag, Nyikolaj Adrianov kifejtette, nem lenne szerencsés, ha olimpiarendezés dolgában Moszkvát bármely testvéri ország fővárosa megelőzné.
"Sportemberek vagyunk. Hozzá vagyunk szokva a győzelmekhez, de el kell viselnünk a vereséget is..." Mindössze ennyit mondott a nemzetközi sajtótájékoztatón Sebes Gusztáv MOB-elnök. "Sportszerű" megnyilatkozását a másnapi lapok mindenfajta kommentár nélkül idézték, utána pedig, az újabb pártközponti utasításra, többé szó sem esett az ötkarikás budapesti álmokról.
