Feleségem földrajz szakos tanár lévén legszívesebben az egész kerek világot látni szeretné. Így azután – az úgynevezett szocializmus idején még nem kevés pénzügyi és politikai (titkosrendőrség miatti) nehézségek és izgalmak mellett – két tucat országban megfordultunk a Fudzsi-szan tetejétől a Kheopsz piramisának mélyéig. Közben persze hazánkat is bebarangoltuk, nem gyalogszerrel, mint gyakran Petőfi Sándor, aki 1847-ben már szekéren utazgat, tapasztalatait rendre megírja Kerényi Frigyesnek:
„Irtóztatóan unalmas ez a Debrecen és Nagy-Károly közötti út. Homok és homok. Se hegy se róna: se ló se szamár, hanem valóságos öszvér‑vidék, a mi a legkomiszabb.” (Úti levelek)
Arany János jelképesen foglalja össze, miként utazott nem csupán a dantei „emberélet útjának felén” („Nel mezzo del cammin di nostra vita […]”):
„Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon’ …
Legfölebb ha omnibuszon.” (Epilogus)
Az Arany János halála utáni években vehető észre, hogy az európai művészek a XIX. század végén, a XX. század elején távoli, egzotikus világokba vágynak, némelyek el is mentek efféle helyekre. Paul Gauguin Tahitiban, Emil Nolde Japánban, az ifjú Paul Klee Tuniszban keresi emberi, művészi problémáira a megoldást. A festészetben és az irodalomban is sokáig nyomon követhető a szecessziós alkotásmód, amelynek az elvágyódás is egyik összetevője. Az egzotikus világ iránti érdeklődés is késztethette André Gide-et, hogy 1925-ben Kongóba utazzék. Útjáról beszámoló könyvében (Kongói utazás/Voyage au Congo) az afrikai tájak, lepkék mellett végül a gyarmati, emberszámba sem vett bennszülöttek sorsát mutatja be. Gide írói munkásságában új korszak kezdődött utazási beszámolója után.
A fiatal Babits Mihály és Kosztolányi Dezső verseiben a messze országok utáni vágyról szintén lehet olvasni. A szecessziós jelleg az úgynevezett harmadik nemzedékhez számítható Weöres Sándor lírájában már nem mutatkozik, ugyanakkor ő is vonzódott a távoli országokhoz: voltak útjai Indiába, Kínába és máshová is.
Füst Milán lírájában, aki a fiatal Weöresnek is mestere, számos utazási téma található. Füst némileg úgy írt az életről, mint Arany, sőt a verscímet is tőle veszi. Lírai énjének jelképes utazása vonattal történik, az öregségbe, a nemlét őslakosai közé:
„A sötétség felé szalad vonatom.
Befut az aggság, kórság, a foghíjasság öveibe.
S majd a nemlét boldog őslakói közt megáll.” (»Ha csontjaimat meg kelletik adni« – Arany)
Déry Tibor beszámolt róla, hogy Füst meglátogatta Dubrovnikban, ahonnan fél bőröndre való cigarettát csempészett a derekára csavarva, így utazott haza 20-30 órás vonatúttal: „Mihelyt megmozdult, hallhatóan felszakadt [ruháján] egy varrás. Arcáról, nyakáról ömlött az izzadság” (Ítélet nincs) – Itt a valóság és líra találkozása… Füst költeményei gyakran egy képzelt középkor ábrázoltságait mutatja, ezekben különös utazókról olvashatni, akik a maguk idejében szokásos módon szekéren utaznak, és ugyancsak különös dolgokat tapasztalnak:
„Felülének angyalok szekérre utazni,
Holdas országúton járni, nézni a völgyeket,
S nézve a völgyeket, tóba fürödni.
S amint így utaztak…
Hol üres az éji tér s két torony áll magában,
S hol egy vad folyamnak zsilipjei zúgnak,
S fenn a hidegben, hol két csillag búgva melegszik:
A hegyekről egy alvajáró jött szegény!” (Virágvasárnapi ballada)
A szecessziós elvágyódás jellemző példája a Füst-líra alábbi szöveghelye, hiszen olvasható az egzotikus vidék, a szenvedés és az álom vágyakozásként:
„…Jaj nekem! Hogy Perzsiába megyek, avagy másüvé, messzi vidékre,
S reggel elhagyom ezt a gonosz várost, ahol annyit szenvedék:
Ilyet álmodtam e ködös, őszi éjszakán…” (Nyilas-hava)
Karinthy Frigyes két hőse is kitalált világokba kerül utazás közben a Capillária és az, Utazás Faremidóba regényekben. Nevezetes az író műtétjéről beszámoló regény, amelyikben a főszereplő nem képzelt világba utazik, hanem agyműtétre Svédországba: Utazás a koponyám körül. A mű a svéd Olivecrona sebészi beavatkozása mellett a Budapesttől Stockholmig tájról, emberekről, társadalomról is szól. A gazdag anyagból egy hétköznapi is ide vehető. Karinthy Gábor így kezdi emlékezését apjáról: „Nagyon szeretett enni.” Nos, a regény ezt jól igazolja, Karinthy többek közt a svéd étkekről emlékezik meg:
„Ürügerincet ebédelünk a közeli tipikus kiskocsmában” [Bécsben]
„bejött a kedves, karcsú Kerstin sziszter, üde szagot és mosolyt és reggelit: tojást, vajat és sajtot hozott”
„»Szmőr gusz burt«” [A smörgusburt vajhalból „Gempilidae” készült étel.]
„folyton eszem, habzsolok, piláfot és más töltött dolgokat, hurkát és valami idegen, nyúlós anyagot, ami ugyan hús, mégis édes”
„a rózsaszínű és kék és zöld halak és sültek és vagdalt-golyócskák közepén hatalmas ezüstszilkében tejszín – [az egyik hal] málnalekvárral van elkészítve”
„ez a furcsa szürke dolog gyanús – no persze, pudding. Pudding ám, de halból és közepén az elmaradhatatlan lekvár”
Silvano Ceccherini regényhősét utaztatják. Ceccherini, akit huszonkét év börtönre ítéltek, miután kikötői munkásból, majd idegenlégiósból betörő lett, a börtönben írt könyve, La traduzione (magyarul Rabszállítás címen jelent meg) egy utaztatás leírása: Valnisi Olgi rabot szállítják egy börtönből Saluzzóba, egy másik börtönbe. A többnapos utazás során különböző rabtársakkal van összezárva vonaton és ramobilon. Régi rabtárssal is találkozik, az állandó késő és várakozó vonatból a (részben ismerős) tájat, az állomásokon az szabad életű embereket figyeli. A változó útitárs rabok közt van, aki a koszt felől érdeklődik, van, aki – egy mérnök – gyilkosságáról beszél Olgival, van, akivel John Steinbeckről beszélget. Máskor a börtönablakból távcsővel figyeli egy bérház lakóinak derűs életét, vagy éppen franciára tanít egy iskolázatlan fiatal rabtársát. Olgi rabszállítása-utaztatása során nem csupán egy élettörténet tár az olvasó elé, hanem a körötte lévő (börtön)világ számos jelenségét.
Mindenféle utazásaink során nekünk is sok minden megmutatkozott a (szabad és nem szabad) világból, ennek ellenére a mi útjaink is vágyódással végződtek. Ugyan nem kellett tutajt ácsolnunk, hogy magyar földre visszajussunk, mint Odüsszeusznak, aki voltaképpen kényszerből utazott, akár Ceccherini alakmása, de ugyanazt éreztük, mint a homéroszi hős:
„Ám még így is vágyva kivánom minden időben
otthonomat s hazatértem napját látni, elérni.”
