Az nem titok, hogy nagyon sokféle fordítói gyakorlatot, különböző személeteket ismerünk azzal kapcsolatban, hogy mely szempontokat vesz figyelembe egy fordító a munkája során. Mitől válhat hiteles fordítássá egy szöveg?
Kicsit leegyszerűsítve és sarkítva két szemlélet létezik. Az egyik szerint van úgynevezett fordítói szabadság: olyan kreatív munka ez, amely hasonlít az íróéhoz. Vagyis el lehet és el kell szakadni az eredeti szövegtől, az eredeti tartalmat más nyelven csak szabadon szárnyalva lehet átadni. Ez a gyakorlat addig volt uralkodó, amíg meg nem jelent az internet, ameddig nem lehetett mindennek utánanézni, hiszen abban az időben még gyakran előfordult, hogy egy fordító nem értette pontosan, hogy mit is ír a lefordítani kívánt mű szerzője, és nagyon kevés lehetősége volt arra, hogy ezt kiderítse. Ebben az esetben a szótárakhoz sem volt értelme nyúlni, mert valószínűleg a fordító számára érthetetlen rész egy új reália, új szlengkifejezés volt. Így érthető, hogy a fordító gyakran a fantáziájával egészítette ki azt, amit nem értett, illetve büszkén állította, hogy a fordítás is kreatív írói munka: a fordító értelmez, kiegészít, kihúz, beír, stilizál stb.
Főként az internet megjelenése óta változott meg ez a hozzáállás, amióta mindennek utána lehet nézni, amióta kapcsolatba lehet lépni a szerzővel. Ha valami nem világos, könnyen kideríthetjük az értelmét. Azóta a fordítás szigorúbb szakma lett, ma a műfordítás egyik fontos követelménye a legmagasabb szintű pontosság. Ma egy fordítónak azt kell írnia, ami az eredeti szövegben is szerepel, nemcsak a szavak, mondatok értelmét illetően, hanem stilisztikai értelemben is. A régi fordítások között nagyon sok olyan van, amelyet túlfordításnak lehetne nevezni: a fordítók a saját stílusukra szabták a könyveket. Sok évvel ezelőtt nagyon sok író fordított, és mivel egy írónak többnyire megvan a saját stílusa, ők – Szentkuthytól Tandoriig (de sok más írót is említhetnék) – a saját stílusukat is belevitték a fordításaikba. Ma már követelmény, hogy a fordító ne csak a szöveg értelmét, hanem a stílusát is próbálja a lehető leghitelesebben visszaadni. Ez pedig azt jelenti például, hogy egy szöveg ne legyen se szürkébb, se színesebb, mint amilyen az eredeti, például a magyar is legyen egészen szikár, ha az eredeti az.
Amikor műfordítást tanítottam, amikor előadásokat tartottam róla, a következőképp próbáltam megfogalmazni a tanácsaimat a fiatal műfordítóknak: ha olyan pályakezdővel találkoztam, akin láttam, hogy ösztönösen szabadon fordít, azt javasoltam neki, hogy lehetőleg azért mégiscsak azt fordítsa, ami ott van az eredetiben, és vegyen vissza a szabad szárnyalásból. Ellenben, ha azt láttam, hogy valaki túlságosan tapad az eredeti szöveghez, azt mondtam: megengedheti magának, hogy egy picit a saját stílusát is belevigye a fordításba. Az, hogy kinek melyik tanácsot adom, attól függ, hogy ösztönösen milyen az adott fordító.
Különben pedig csak abból lesz jó fordító, aki nem ijed meg, ha egy szövegrész, egy mondat, egy jelző, egy szójáték lefordíthatatlannak tűnik, hanem éppen ezt élvezi, és meg tudja csinálni. Aki ilyenkor kétségbeesik, aki elszürkítve igyekszik megoldani a nehéz szöveghelyeket, annak nem érdemes fordítással foglalkoznia. A fordításban az az élvezet, hogy látsz valamit, ami elsőre megoldhatatlannak tűnik, végül viszont találsz rá valamilyen megoldást. Vagy nem. A műfordítónak állandóan tisztában kell lennie azzal is, hogy akármit csinál, akármilyen zseniális a szakmában, egy igazán tartalmas, nyelvileg érdekes irodalmi szöveg mindenképpen veszít a fordításban.
Kerouacot felkérte az egyik barátja, hogy foglalja össze az írás szabályait vagy inkább a tanácsait arról, hogyan kell modern prózát írni. Kerouac harminc mondatot írt erről, s az egyik tanács így hangzik: „Accept loss forever.” Vagyis fogadd el örökre a veszteséget. Ez ugyan nem a műfordításra vonatkozik – Kerouac akkor épp buddhista volt, és, gondolom, azt próbálta szavakba önteni, hogy az írónak éreznie kell: a pillanat mindig elillan, ennek tudatában próbáljuk megragadni az illuzórikus valóságot –, de a műfordításra is igaz: a fordítónak is tudnia kell, hogy mindig elvész valami az eredeti szövegből.
A beszélgetésünk centrumában Jack Kerouac Úton című műve áll – ám, picit még az általános fordítási gyakorlatoknál maradva: az én értelmezésemben a fordítás is egyféle útnak számít, hiszen az egyik kultúra ismérvei egy másik kultúra nyelvén szólalnak majd meg. Lehet a fordítást egy nyelvi, kulturális utazásnak is tekinteni?
A műfordítás szellemi utazás, elsősorban egy különleges agy belsejében. Valóban izgalmas szellemi út lehet ez gyakran: egy zseniálisan működő agy tekervényeit járom be a nyelven és a nyelv problémáival való küszködésen keresztül, így, a fordítás által megismerek egy kivételes gondolkodásmódot, és érzem, hogy ha egymillió évig élnék, akkor sem találtam volna meg, mondjuk, ezt vagy azt a jelzőt, egy-egy leírás lenyűgöz a meghökkentő újszerűségével és a többi. Igen, mondhatjuk, hogy egy szellemi utazás ez egy másik agyban, s persze egyúttal egy másik nyelvnek, egy másik kultúrának a mélyrétegeiben. Ezzel együtt jár az is, hogy elkezdjük imádni a szerzőt, rajongunk érte, s minél jobban megkínoz bennünket, valamiféle Stockholm-szindróma folytán annál jobban szeretjük őt, aki a különleges nyelvével és gondolataival erre a fájdalmas szellemi utazásra kényszerít. És ugyanígy elkezdjük csodálni a nyelvet is. Az emberek többsége, még ha beszél is valamilyen idegen nyelven, ha jól tud kommunikálni vele, a gondolkodás egy bizonyos mélyebb és cizelláltabb szintjén be van zárva a saját anyanyelvébe. Ennek következtében a legtöbben úgy is gondolják, hogy az ő nyelvük gazdagabb és hajlékonyabb a többinél. Persze azért, mert más nyelveket nem értenek, más nyelveket nem ismernek ebben a mélységében. A műfordító viszont rá tud csodálkozni egy nyelvnek a finomságára, szépségeire és lehetőségeire, miközben egy szöveget fordít.
Tóth János Rudolffal beszélgetve az is kiderült, hogy az akkor még újdonságnak számító könyv ugyanúgy érthetetlen volt a magyar olvasók számára, mint a 21. század fiatal olvasóinak. A muzsikus filmeken keresztül próbálta megérteni az Útonban is érzékelhető miliőt. Neked mik voltak a stratégiáid, amikor a beatnemzedék szlengszótárát ültetted át magyarra nyelvre?
Sok évvel ezelőtt részben annak apropóján fordítottam újra ezt a regényt, mert megjelent az ős-Úton, az 1951-ben született változat. Elsősorban nagyon sokat olvastam Kerouacról. Megpróbáltam belehelyezni magamat abba a korba, megpróbáltam érteni és érezni ennek az új nyelvnek a szavait, kifejezéseit. Nem büszkélkedhetek el azzal, hogy bejártam azt az utat, amit az író bejárt ebben a könyvben, Amerikában is mindössze egyszer, egy hetet töltöttem el. Így nincsenek személyes élményeim az amerikai kultúráról, főleg nem a 40-es évek amerikai kultúrájáról. Éppen ezért nagyon sokat olvastam, elvégeztem a szükséges filológiai kutatómunkát, hogy pontosan megértsem, mit jelentenek az akkor új kultúrának számító beat fogalmai. Arra is kerestem a választ, hogy egyáltalán mit jelent a beat, meg a hip, és már a kötet előszavában is elmagyarázom, hogy milyen jelentései vannak ezeknek a fogalmaknak, kifejtve azt is, hogy miért nem lehet úgy lefordítani őket a magyar olvasók számára, hogy ugyanazt jelentsék, mint az amerikai olvasóknak, akik nemcsak értik, de érzik is ezeket a szavakat. A „dig” kifejezés folyamatosan jelen van a regény szövegében, ami szó szerint azt jelenti, hogy „ás”. Ez már a 30-as években egy állandóan használt szlengszó, ami csupán annyit jelent, hogy „értem”, „I dig it.” A mai magyar szleng ezt ma úgy mondja: „vágom”. A beatnemzedék szótárában viszont ez a jelentés nem merült ki annyiban, hogy értem, hanem azt jelenti, hogy megérteni és megérezni a mélységet, a lényeget. Amikor az Úton szereplői azt mondják, „I dig it”, azzal, legalábbis időnként, azt is ki akarják fejezni, hogy a mélyére láttak valaminek.
Úgy gondoltam, amikor annak idején nekiálltam a fordításnak, hogy egy olyan szöveggel, ami egyrészt érthetőbb, másrészt közelebb van az eredeti hangulatához, elemi erejéhez, nyersseségéhez, ritmusához, könnyebb lesz megragadni a fiatal olvasók figyelmét is. Ugyanakkor persze az is igaz, hogy a Bartos-fordítás, amit felváltott az enyém, nagyon is élvezhető szöveg, csak épp nem Kerouac művének a fordítása, hanem egy bartosi stílusban megírt zseniális mű, ami helyenként félrevezeti az olvasót. Bartos néha úgy gondolta, ő jobban tudja, hogy mit akart írni, illetve mit kellett volna írnia Kerouacnak. Én fiatalkorom óta fontos és fantasztikus műnek tartom az Útont. Megértem viszont azt is, ha a mai fiatalok közül sokan nem tudnak ráhangolódni erre a könyvre… Csak hát hogy miért nem, ez óriási és bonyolult kérdés. A lényeg: a könyv fő gondolatát – mely szerint lázadjunk fel a mainstream kultúra, az agymosás ellen, a korábbi nemzedék megalkuvásai ellen, próbáljuk megtalálni az új, esetleg tiltott örömöket az életben – ma is nagyon aktuálisnak érzem. Különben pedig azért az Úton állja a sarat: ma, több mint hetven évvel a megírása után még mindig sokan olvassák, annak ellenére, hogy olyan világban élünk, amelyben a fiatalok jó része konformista, be akar tagozódni a fennálló értékrendbe, ami lehet politikai vagy kulturális… Ebben a világban pedig az irodalom is jórészt az olvasók egyszerű elvárásait igyekszik kielégíteni. De mégis, mégis: ma is sokan vannak, akik Kerouactól szerzik az inspirációt ahhoz, hogy nekivágjanak a világnak, és most elsősorban nem a fizikai, hanem a szellemi utazásra gondolok: hiszen ő maga elsősorban nem azért utazott keresztül-kasul Amerikában, hogy lázadjon, és kipróbáljon minden tiltott dolgot, hanem hogy közelebb kerüljön a világ titkához s egyben meneküljön a „leples bitang”, a halál elől.
Durva kommentárokat lehet hallani és olvasni az első, Bartos-féle fordításról, mondván, hogy szinte az egész könyv egy félrefordítás. Te viszont nem vetetted el ezt a fordítás, ámbár azt mondod, hogy a Bartos-szöveghez képest a te írásod szemléletében teljesen más lett.
Az én Úton-fordításom, amennyire egy fordítás pontos lehet, pontos. Igyekeztem értelmileg és stilisztikailag is azt írni, amit Kerouac írt. Nem gondolom, hogy feladatom, vagy egyáltalán jogom lenne az, hogy kitaláljak valami mást, valami jobbat. Bartosnál persze többnyire azért nem félrefordításról van szó, hanem túlfordításról: nagyon ízes, népies kifejezéseket használ ott is, ahol Kerouac egyszerűen mesél. Bartos egy egészen más nyelvi regiszterbe helyezi ezt a könyvet, mint amiben játszódik. A Bartos-fordításokra általában igaz ez, mert úgy gondolta, ilyennek kellene lennie a természetes magyar nyelvnek, miközben a többség valami romlott, elszegényedett nyelven beszél. Van ebben valami, de akkor sem értek egyet vele. A Kerouac-szöveg jelentős része szikár, egyszerű, és pontosan ezért tudnak kiragyogni belőle a nagy költői részek.
Kerouac a modern prózaírásról írt tanácsaiban kétszer is megemlíti, hogy a jó próza olyan, mint egy jó jazzimprovizáció, vagyis a jó prózának van valami jazzes vagy legalábbis zenei ritmusa. Az én fordításom talán ezért is kicsit más, mint a korábbi: figyeltem arra, hogy ugyanazokban a stílusregiszterekben szóljanak a különböző részek, ahogyan az eredetiben is, s mindeközben benne legyen az a lüktetés, az a zeneiség, ami az eredetiben is benne van. Ezek ellenére időként használtam Bartos egy-egy jelzőjét, kifejezését, amelyeknél biztosan nem tudtam volna jobbat kitalálni. Ezzel azt is akarom mondani, hogy Bartos zseni volt. Az sem túlzás, ha azt mondom, hogy minden idők magyar műfordítói közül neki volt messze a legnagyobb szókincse, ő volt a legleleményesebb, és elképesztő zsenialitással tudott megoldani elsőre megoldhatatlannak tűnő dolgokat.
Kerouac szerint a regénye „spontán szöveg”. Ez mennyire nehezítette meg a fordítás folyamatát?
Kerouac Útonja valójában nem spontán szöveg. Ez egy legendából nőtte ki magát, elsősorban Ginsberg terjesztette róla, de Kerouac is szívesen beszélt és írt erről: mármint hogy kitalált valami újat az irodalomban, mondván, hogy ez a spontaneitás közelebb tud kerülni a világ titkos lényegéhez, meg tudja ragadni a dolgok lényegét. 1951-ben úgy vitte be a szerkesztőségbe a kéziratot, hogy azon egy szót, vesszőt nem szabad változtatni. Ehhez képest az ’56-ban megjelent változat egy komolyabban megszerkesztett szöveg, mert azelőtt egy évvel azt mondta, hogy bármilyen változtatásba beleegyezik, csak megjelenhessen a könyv. Azt is érdemes megemlíteni, hogy már az ’51-es kézirat sem volt spontán, mert akkor már éveken keresztül próbálkozott azzal, hogy megírja az utazásait – nagyon sok „spontán” szövege volt a füzeteiben. Kerouac bárhol volt, mindig írt, jegyzetelt, fogalmazott. Ginsberg ugyan azt állította, hogy barátja három hét alatt írta meg az Útont, de valójában akkor nem megírta, hanem a meglévő szövegekből összeállította a könyvet: összeszerkesztette a spontán módon lejegyzett utazási élményeit, gondolatait. Ami viszont egészen biztos, hogy Kerouac nagyon élvezte az írást, ez a legfontosabb.
„Létrehozni egy magyarul nem létező beatnyelvet.” A könyv előszava feldobja ezt a lehetőséget, persze rögtön érvel is a megoldhatatlansága mellett. Kicsit azért beszéljünk erről, hogy milyen lehetőségeket adna, illetve miért tekinthetjük képtelenségnek?
Nem lehet mesterségesen létrehozni egy nyelvet. Pontosabban lehet, egy irodalmi mű képes is rá – rengeteg példánk van erre –, de akkor, amikor nem fikciós műről van szó, hanem, divatos szóval élve, autofikciós írásról, amikor az író nem kitalál, hanem le akar írni egy világot a lehető legpontosabban, annak a világnak a legmélyére hatolva, akkor ott nem lehet kitalálni egy nyelvet. Akkor azt kell használni, ami van: akkor is, ha a magyarban épp csak hellyel-közzel van meg ennek a világnak a nyelve.
Mi volt a legnehezebb az Úton lefordításában?
A legnehezebb talán az volt, hogy én magam érezzem: van a szövegemnek ritmusa. Nyilván nem lehet ugyanaz, mint az eredetinek, de van benne egyféle jazzes zenei lüktetés, főleg azokban a részekben, ahol ez nagyon fontos. Értelmi szempontból viszont nem éreztem sok nehézséget, csak, amit már említettünk, a beatnemzedék szavai kapcsán. Döntést kellett hoznom ezekkel kapcsolatban, s ezek talán nem mindig tökéletes döntések, és lehet, hogy egy új fordításban valaki majd más döntéseket hoz, máshogy oldja meg ezeket a problémákat. Az viszont biztos, senki nem tudja majd úgy lefordítani ezeket a fogalmakat, hogy ugyanazokat az asszociációkat hozza elő a magyar olvasóban, mint az amerikaiban.
